Korábban úgy hittem, gyerekverskötetet olvasni pusztán kedvtelésből, egészen addig, amíg nincs az embernek saját gyereke, értelmetlen: nemcsak azért, mert utána már elkerülhetetlen lesz, de azért is, mert annyi fontos „felnőtt” kötet hever olvasatlanul a polcon. Viszont most, hála a Csimota Kiadónak és Kollár Árpádnak, újabb téves előítélettől szabadultam meg.
A szerző első – és remélhetőleg nem utolsó – gyerekverskötete olyan sikerrel vont bele a világába, hogy nemhogy olvasóként nem tudtam tőle szabadulni, de úgy éreztem, nem érdemes szó nélkül elmenni mellette. Nem mintha a szakma eddig kirekesztő lett volna vele, sőt, a Milyen madár igen hamar „nagykorúvá” vált azáltal, hogy már több értő olvasata is született – elsősorban hagyományosan nem gyerekirodalommal foglalkozó felületeken. Ehhez persze Kollár Árpád költői előéletének is lehet némi köze, de ahhoz már kevésbé, hogy a kötet vagy annak egy-egy verse feltűnően jól szerepelt a szokásos év végi toplistákon; hogy egy nyáron megjelent „rétegirodalom” ilyen tartósan bennragadjon a kritikusok emlékezetében, azt már aligha lehet jó marketingstratégiával vagy szigorúan az alkotásokon kívül magyarázni: Kollár Árpád tudhat valamit.
Ha a jó gyerekkönyv receptjét keressük, nem túl nagy nóvum, hogy végy egy jó illusztrátort, akinek fantáziája, vizuális ötletei magához húzzák és megtartják az olvasót – Nagy Norbert közreműködése nyomán megy egy nagy pipa e szempont mellé. A sötét és élénk színek kontrasztjára épülő látványvilág ideális környezetet teremt a versek köré, kiegészítik, árnyalják azok nyelvi anyagát, elidőzésre hív, egyetérthetünk Lovas Anett Csilla elemzésének vonatkozó részeivel. Habár aránylag kevés vers került végül a kötetbe, nem sok kedvünk van végigszaladni rajta: a viccesen komolyan öltözködő nyúl a többi visszatérő állatfigurával minden korosztálynak kínál többszöri olvasásra elegendő néznivalót.
A vonzó külső mellé már csak vonzó belső kell, mondhatnánk, mi sem egyszerűbb ennél. Csakhogy a kötet lelkét éppen a kézenfekvő minták elutasítása adja, ugyanis nem más, mint a gügyögésmentesség hoz létre egy olyan érvényes versvilágot, amelyben mindenki annak érezheti magát, ami és egy kicsit annak is, ami már (vagy még) nem. Attól olyan friss a kötet, hogy távol tartja magától ama versírói kényszert, hogy mindenáron „lemenjen gyerekbe”. Ahelyett, hogy (helyette is) tudná, mi érdekli a gyereket és mi hogyan hat rá, inkább kíváncsian fordul felé (ahogy a gyerek is a felnőttek felé), próbálja elképzelni az ő otthonosságának és idegenségének természetét – mert a versek nagy része (ahogy Vári György pontosan megfogalmazta) erről beszél: a válaszkeresésről és arról, hogy felnőttként mennyire nem adekvátak a nagy kérdésekre adható válaszaink. Továbbá az arra való ráébredésről, hogy végül apu, anyu sem segíthet, mert, ahogy a kérdés megfogalmazása, úgy a válasz megtalálása is mindenki saját feladata.
Azt hiszem, empirikus kutatás nélkül is kijelenthető, hogy szülőként és gyerekként is tanulságos könyv a Milyen madár, mert – miként a saját könyvét már-már túl jól értő Kollár Árpád fogalmaz – „más-más korosztály más-más héjat hámoz le belőle”: felnőttként mindenekelőtt ablakot nyit a feltett vagy a meg sem fogalmazódó kérdéseken keresztül a gyerekeink világára. Jóllehet, a másik oldalt tekintve a sötétben tapogatózunk, viszont bizonyos, a fiatal olvasó is jut valamire a kellően komoly részekkel, és a lényeg éppen az, hogy nem kell eleve elzárni őket a tapasztalatszerzés egy jelentős tartományától, mondván, hogy ezeket úgysem értik. Kollár Árpád kötete képes meggyőzni minket, feltéve, hogy hagyjuk magunkat meggyőzni: szigorú határ inkább jó és rossz vers, nem pedig a felnőtt- és gyermeklíra között van, s hogy a jó „gyerekvers” nem feltétlenül attól lesz jó, hogy megfosztjuk a gyermeki látásmódot leképező primer létérzékelést annak mélyebb, csúnya szóval „ontológiai” távlatának felvillantásától. Attól, hogy adott esetben az ebédszag biztonságot nyújtó közegéből el lehet jutni az egyszerű ok-okozati láncolat nyomon követésével az önmagára kérdezés eseményéig, ahogy az például a Lesz, lesz, lesz című versben látható. Ha a nyelv működik, márpedig a költőileg nem épp a mondókák naivitását idéző Erdős versnél e tekintetben nincs vita, úgy nem kell félni nevet adni az ismeretlennek: nemcsak foci, ovi, süni, kitépett dongószárny van, hanem a jó adag (poétikai értelemben is vett) játékosság mellé odafér a mulandóságtól való szorongás is. Nem pusztán a halálra gondolok, persze arra is reflektál a kötet, hanem az idilli állapot törékenységére, arra, hogy miként a felhőtlen pillanatok, úgy a megteremtett otthonosságélmény sem tart talán örökké. „[A]pa tévét néz és nagyon szeret minket / látom magunkat az ablakban a gyertyafénynél, // ma mindenki boldog, ma mindenki szomorú.” (Karácsony)
Nem kérdés, hogy lesznek szülők, akik vitatják majd a leleplezés effajta radikálisnak tűnő megoldásait, a Milyen madár természetesen mégsem szomorú alaptónusú könyv, és nem is kelti azt a látszatot, hogy a kötetben működő (a nyakkendős nyúl által találóan leképeződő) kissé „koravén” gyermeki tekintet boldogtalanabb lenne, mint a kortársaié. A verseknek az élethez van közük, ami ilyen is, olyan is – a könyv alapelve, hogy a gyereknek éppúgy viszonya van ehhez a sokféleséghez, mint a felnőtteknek, a különbség talán csak annyi, hogy ők még nem gondolják úgy, hogy mindennek képesek értelmet is tulajdonítani. Emlékezetes, sokáig velünk maradó és gyorsan múló, mégis felhőtlen percekből áll össze az egész, még biztos távolban, ám már látható közelségben az idillt leromboló élethelyzetekkel. És ahogy a Sovány folyó García Lorcát idéző lüktetésével a fülünkben egy időre felkerül a polcra, az juthat eszünkbe, milyen jó is lesz majd egy hosszabb Bartos Erika-etap szünetében szusszanni egyet a Milyen madárral.
Kollár Árpád: Milyen madár, illusztrálta Nagy Norbert, Csimota Kiadó, Budapest, 2014.
