Mind kik vagyunk, legyünk akár bárkik, nevünk Jedermann vagy Akárki, mind a Halál vendégei leszünk a Csokonai Színház Stúdiójának terében. Nyolc eleven példázat jelenít meg nyolc talált holttestet, és mellé kísérőül nyolc újabb szemünk előtt kivonuló halált. A jelenetek kezdetekor három élő pulzál, egy holt stagnál. Bűnesetek sorjáznak, míg végül a színpadi élet és halál mérlege egyensúlyba billen.
A moralitás műfaja kifordított amoralitássá válik. Erkölcsi tanulságok visszhangjai az elkorcsosult hétköznapok sivár valóságában. A (bűn)tettek abszurdak, a terek funkciói elmosódnak, az érzelmek látszatok, a morál, a részvét egy maszk csupán. A nehézkedő jelenetek súlyos tanulságait a finom humor és a brechti songok lágyítják. A néző hirtelen megrökönyödés és könnyed nevetés között hullámzik.
A hangzó szöveg súlyos, tömény, intertextuális háló szövi át. Líraisága – segédül hívva a brechti effekteket – lazít a befogadás görcsén. A befogadóra fókuszáló reflexiók, dalok segítő kezet nyújtanak, mintegy szűrve összegzik a tanulságot.
A gondolatmenet vissza-visszatérő témák körül cirkulál, mint például az útját vesztő letiport értelmiségi, a szervkereskedelem testet bontó kapzsisága, a vallás, kereszténytelenség, holokauszt, a tőke és a fogyasztói társadalom önemésztése. Itt hiába keressük, nincs happy end, feloldó katarzis. Az értékek kifordulnak, a tapintat üres váz csupán, mímelt álca. A szikár nyersség arcon csap. „Profi vagyok. Az együttérzés: látszat.” „Amoralitásom lesz az én barátom.” (Borbély Szilárd: Szemünk előtt vonulnak el, Palatinus, Budapest, 2011, 98, 113.)
Jelenetenként egy-egy ismeretlen holttestet látunk, figyelő tekintettel kutatva, hogy reagál a jelenetben az utca embere az áttűnésre. Megelőző halál, kinek csak testébe botlunk, értetlenül, ismeretlenül. Majd szemünk láttára jut a korábbi tanú is e sorsra. S vajon mi mit kezdünk a témával, mint talált testtel? Minket is kipróbálgat-e a részvét? Tettek a színen, melyek kisiklanak a józan ész korlátai körül. Az élettől való megfosztottság esendő, olykor szándékolatlan. Nem igazolja az igazságszolgáltatás ürügye, sokkal inkább önkéntelen. A tett közvetett, vétkeseit nem hajtja ellengéses vágy. Oka az érzéketlenség, a részvét, a morál teljes hiánya. Megmenthető életek siklanak a túlvilágra, s míg Kharónra várnak, a Halállal táncot járnak.
Terek közötti ingatag terek válnak kettős halálok, tetten ért bűnesetek helyszínévé. Mint a funkciótlan buszmegállóban önvédelem közben elkövetett bűn. Bérelt sorban állók között gyógyszertől fosztva hanyag gyilkosság. Felbérelt elkövető az állandó úton levés átmeneti helyszínén, a tömeg között egy statikus privát térben, azaz a vasútállomás fotófülkéjében beteljesült shylochi alku okán. Majd a férfitestben női lélek, ki a férfiak mosdójában élettelen testre lel, s a szívbeteggel vétlenül gyorsítót itat, így újabb lelketlent hozva létre. Az otthontalan térben kirakat előtt egy hajléktalant próbál kirabolni a banki alkalmazott, akit a pénz utáni kajtató sietségében az úttesten elsodor egy piros hetes. A lakópark kapujában, a kint és bent vékony szeletében a Halál listáján egy újabb strigula, melyet a részvéttelenül kezelt seb vérvesztesége okoz. Egy át- vagyis visszarendeződő, önmagát felszámoló, szerepét hagyó színházi térben az első jelenetből visszatérő, önmagát védő gyilkos válik egy ártatlanul induló móka éles töltényű színpadi fegyverének áldozatává, így adva át a soron következőnek a gyilkosi szerep stafétabotját. Majd immár az általunk ismert halott rendőrségi szemléjét követhetjük nyomon a kikötő érkezési/indulási zónájában.
Elmosódott határú, átmeneti terekről van szó, ahol sorsfordulatok, átlépések történnek. A test megérkezik, ám csupán a lélek halad tova. Ilyen módosító térré lesz a Csokonai stúdiója is, ahonnan a tapasztaltak után nem haladhat változatlanul tovább a nézői tudat. S ebben az átmeneti térben a nézőket középre tereli a rendezés. A színészek a szélekről kihasított keskeny pallókon viszik színre a nyolc beste bűnt. A színpadi tér statikus, díszletrendezésre nem ad lehetőséget. Nézőként rögzítetlen, fehér műanyag székekben forgunk körös körül, követve tekintetünkkel a minket körülölelő jeleneteket. Bizonytalanul csúszkálunk, keressük helyünket a szűkös térben a privátszféra elmosott, ellehetetlenített határai között. A nézői elrendezetlenség arra sarkall, hogy sose feledhessük a mellettünk ülő személyt. Állandó a figyelem az önnön test bizonytalan mozgolódására a jelenetváltások alatt, figyelem a másik, ismeretlen tapasztalói testre, annak épségére. A néző térbe vetettsége törődést, akaratlan érintkezést, már-már közösséget generál. Olyan tényezőket, melyeket magán a színpadon festett világban hiányolunk. Színészek mímelnek mímelve törődő érzelmeket, érzékenységet, tapintatot. A szín amoralitásában szentelődik fel.
A jelenetek kezdetben eleven szereplőit Újhelyi Kinga, Kiss Gergely Máté és Pál Hunor példázza. Némiképp félhetnénk, hogy a forma, ami minimum nyolcszor három szerepet követelne, rajta hagyhatná kényszerű lenyomatát a karakterek megformálásán. Ám a nézői pozícióban e kétely szemernyi nyomát sem leljük. Az olyannyira különböző, csupán amorálisan azonos jellemek jelenetről jelenetre teljes egészet alkotnak. Minden szerep él és hihetetlen erőteljességgel pulzál, természetesen addig, amíg a koreográfia Halála meg nem követeli jussát.
Az előadás különlegesen érdekes, különc figuráját Steuer Tibor alakítja. Táncos profizmusával, könnyed mozgásával járja jelenetről jelenetre haláltáncát, légies mozdulataival hihetően nem evilágivá emelve figuráját. Egy személyben jeleníti meg a világos koponyákat mintázó csuklyás palástjában a szöveg Akárkimaszkját, aki gépi hanggá torzított narrációjával porondmesterként kalauzolja a nézőt. Köpenyét szürkére fordítva viszi színre a színpadi pallókon a homályban megbúvó halott testét. A jelenet gyilkosságához közeledvén pedig palástjától fosztva, bakancsát lerúgva, nesztelenül mozog a test, ki egykor még volt, immár maga lesz Halállá, aki könnyeden terelve a jelenet áldozatát, bábmesterként vezérli testté vált mozdulatait. Ő maga az átmenet a nézői (jelen)lét és a színi léten túli lét között.
A színen sorjázó karakterek alakváltásait a figurát mintázó jelmezek, parókák és kellékek használata remekül tükrözi. Nem okoz problémát a visszatérő szereplők felismerése, a szerepváltás észlelése. A minden elemében korunkat idéző eszközhasználat roppantul komplex, ám mindvégig nyomon követhető. A jelmezek és a maszk elemei közül érdemes kiemelni a Halál figuráját, akinek bőr hatású fűzőkkel szőtt jelmeze élő és holt vázat mintáz egyszerre, arca pedig koponyává van maszkírozva.
Talán motoszkálhatna a nézőben némi kétely, hogy valóban szükségeltetik-e ily reális színpadi tér, jelmez és a kellékek garmadája mintegy cirádául a borbélyi szöveg lírai sorai köré. A választ pedig maga Árkosi Árpád, a rendező adja meg, hiszen számára második kísérlet a Csokonai tere. Első színrevitele, mely a Gózon Gyula Kamaraszínház és a Thália Színház koprodukciójában történt, stilizáltabb, letisztultabb, puritánabb kísérlet volt, mely hiányérzetet hagyott maga után.
Az előadás domináns hangulatképző eleme a színünk előtt – Antal Barbara és Pető Áron csellójátéka által – életre kelő zenei dallamok. Megfigyelhető továbbá egy könnyed, leleményes fényjáték, amely a holtat homályban hagyja, a tett áldozatának arcát pedig olykor alsó megvilágításból koponyává képezi.
A színpadon kívüli térben, a beengedésre várva a lépcsőn állva és a színészek tapsa után a néző akaratlanul is hallgatózik. Kihallható az atmoszféra lenyomata, mely eleve közre fogja az előadást. Le lehet-e választani a befogadásról csekéllyel több, mint egy éves távlaton túl a szerzői tragédiát? Ki lehet-e lépni belőle, ki kell-e lépni egyáltalán, mikor a közrefogó várakozási időben személyéről súgnak, anekdotákat adva tovább, ezáltal téve közvetlenebbé, személyesebbé a befogadást. Tudjuk-e a tragédia felhangja nélkül hallani a színpadi sorokat, magyarázni a történéseket? Vagy csupán az idő csendesíti majd ezt a hangot? Próbáljuk rakosgatni a színen látottakat, felfejteni a tanulságot, hiszen tudjuk, nem akárkitől tanulhatunk ám akármit. A többi pedig legyen néma csend.
Borbély Szilárd: Akár Akárki (zenés-táncos amoralitás). Rendező: Árkosi Árpád. Szereplők: Újhelyi Kinga, Kiss Gergely Máté, Pál Hunor, Steuer Tibor. Színpadi zenészek: Antal Barbara és Pető Áron. Deszka Fesztivál, Csokonai Nemzeti Színház, Horváth Árpád Stúdiószínpad, Debrecen, 2015. március 16.
