Terézia Mora A szörnyeteg című könyve a 2013-as Német Könyvdíj nyertese lett. Világirodalmi színvonalú regény, amely magyar szerzők vendégszövegeitől hemzseg. 2014-ben jelent meg magyarul, azonban a szerző és az egyik főszereplő magyar származása ellenére is kénytelen szótárazni az olvasó, így csöppen bele a mű által többszörösen színre vitt idegenségtapasztalatba.
A mű egy tervezett trilógia második kötete, azonban a főhős és egyes szövegrészletek azonossága ellenére is szerkezetében, témájában és jelentőségében egyaránt annyira eltér az első résznek szánt Az egyetlen ember a kontinensen című regénytől (eredeti nyelven 2009-ben, magyarul 2011-ben jelent meg), hogy nemcsak önállóan kezelhető, szuverén szövegvilágról beszélhetünk, hanem teljesen fel is forgatja mindazt, amit korábban a szereplőkről gondoltunk, s ezzel átértékeli az első könyvet. Míg amaz egy hét történéseibe sűrítette bele a Berlinből Kelet-Európának vezeték nélküli hálózatot áruló, kicsit ügyetlen üzletember, Darius Kopp és műveltsége ellenére alkalmi munkákon tengődő, a regény idején éppen felszolgálóként dolgozó felesége, Flora kapcsolatának történetét, illetve felépített életük széthullását, az újabb kötet Flora öngyilkossága után kezdődik, azonban a nő hiánya még erősebb jelenlétet biztosít számára a szövegben. A korábbi, kizárólag Darius nézőpontját megjelenítő ő-elbeszélő itt a lapok felső térfelén foglal helyet, a vízszintes vonallal elválasztott alsó oldalon pedig Flora hátrahagyott magyar nyelvű naplóját találjuk, amelyet Kopp egy egyetemistával németre fordíttatott. Az alsó, hosszabb-rövidebb bejegyzésekből álló szöveg nem folyamatos, akkor kezdődik, mikor Darius olvasni kezdi, és megakad, amikor félbehagyja. Így képződik meg két markáns, önmagában is jelentős és a maga módján megrendítő szólam, amely szövegszerűen ritkán találkozik, miközben úgy fonódik össze, hogy tulajdonképpen nincs is párbeszédben.
Darius története a szerelme halálát feldolgozni nem tudó férfi szemszögét mutatja meg, a múlhatatlan gyász krónikáját, amelyet egy korszerű „úton–prózá”-ba ágyaz, miközben Berlinből elindulva autóval bejárja hajdani, sosem látott birodalmát, Kelet-Európát, keresve egy helyet, ahová eltemetheti felesége hamvait. A mindentudó elbeszélő helyett a narrátor hangjába néhol belecsúszik egy-egy én-elbeszélői mondat, mintha a külső narrátor azonosulna hősével, vagy a magát kívülről néző főhős nem tudna tárgyilagos maradni, s így üt repedéseket az elbeszélés folyamatosságán. S az sem ritka, hogy ilyenkor Darius Florához szól, mint ahogy minden nőt hozzá hasonlít, mintha mindennek ő lenne a viszonyítási pontja – „Darius Kopp csak a feleségét vitte” (439.). A jelen idejű események ezért összemosódnak múltbeli emlékekkel, amelyek tehát az időbeliség linearitását is megtörik. A regény kezdőmondatai például szó szerint megegyeznek az előző könyv kezdetével, ami azonban ott jelen volt, ezúttal pusztán emlék, képzelet. Az idősíkok egymásba játszása mellett zárójeles vagy esetenként áthúzott kimondatlan gondolatok színesítik az elbeszélést.
A gyász hatására depressziós állapotba került Darius hangjába keserűség, fájdalom, néhol düh, enyhe vád, féltékenység vegyül, amelyet időnként finom humor és irónia árnyal, főként, ha a fal leomlása előtti Berlin, Kopp NDK-ban leélt ifjúsága kerül szóba: „Hajlandó lennék egész életemet a szocializmusban leélni, ha te életben maradnál.” (531.) Poén értékű az az Örményországban játszódó epizód, amelyben Darius találkozik Az egyetlen emberből névről már ismert Bedrossian fivérekkel, akikkel személyesen sosem beszélt, s akik most sem hajlandóak róla tudomást venni. Útja során természetszerűleg olyanokkal ismerkedik meg, akik maguk is úton vannak, napjaink nyughatatlan utazóival, „kanapészörfösökkel”, mint Oda, az albán lány, vagy a tematikus fotósorozatokat készítő Dave. Velük ellentétben azonban Dariust nem az út romantikája, a megismerés vágya hajtja, hanem a talajvesztettség, a megállás lehetetlensége. Eljátszik az ötlettel, hogy a világot beautózva egyfajta modern pikareszkhős lehetne („Dario de la Mancha”), azonban a tragédia lényege abban áll, hogy neki nincs miért küzdeni, ugyanis, ami világának alapját jelentette, a házassága megszűnt létezni. S a hiány tragikus hangoltsága miatt tér el a szöveg a beatnik „úton–prózá”-tól is. Marginális helyzete az élők és a holtak világa közti határt jelenti, ahonnét feleségét nem képes elengedni, s ő maga nem találja helyét a földön – ennek groteszk tükrét adja az a jelenet, mikor eltéved a temetőben.
Flora szövege nem egy klasszikus naplóregény, az eredetileg külön fájlokból összefűzött bejegyzések esetlegesen követik egymást. Bár a laptopot, amin írt, Dariustól kapta, az események Berlinbe költözése után, jóval a megismerkedésük előtt kezdődnek, és másfél évvel a halála előtt érnek véget. Akkor, amikor gyakorlatilag kivonult a társadalomból, és kiköltözött az erdőbe, ahol csak néhány önálló gazdálkodást folytató emberrel tartott kapcsolatot, s férjével is csak hétvégenként találkozott, mikor az meglátogatta, hiszen ő maga nem mondott volna le kényelmes, megszokott városi életéről. Jóllehet nagyobb időtartamot ölel fel a napló, mint az oldal felső részén húzódó szöveg, kevésbé eseménydús. Inkább a lélek történései rögzítődnek, egy világidegen, inkább az olvasmányaiban, mintsem az emberek között élő nő depressziójának kórtörténete bontakozik ki benne. És bár az ő szólama rövidebb, mint a férfié, stílusa sűrűbb szöveget eredményez, szociális érzékenysége és intertextuális rétegzettsége révén jóval nagyobb olvasói koncentrációt igényel.
Flora több értelemben is kisebbségi helyzetből beszél: depressziója/aszociális zavara, női mivolta és magyar származása, anyanyelve miatt is. Az írónő alapos kutatást végzett a depresszióról, és nagyon pontosan ragadja meg annak lefolyását, amelyhez Flora egyéni életérzésének bemutatásán túlmenően különböző teszteket, betegtájékoztatókat is beemel a szövegbe. A nő betegségének eredője a József Attila-i árvaság, maga a szöveg számos alkalommal megidézi a költőt, stílusában töredékei amolyan „szabad ötletekként” működnek. Elvétve ír csak hétköznapi jelenetről, leggyakrabban fájdalmas témákról, rossz álmokról, egyéni megaláztatásokról és filozófiai, társadalomelméleti igényű általánosabb kérdésekről. Éppen ez a probléma, hogy saját egzisztenciájának jogosságát végletesen, a lét és a létezés értelme felől nem tudja megnyugtatóan igazolni, és tehetetlenül néz szembe az emberiség égető társadalmi problémáival, többek között a nők kiszolgáltatottságával. Saját nőisége is problémaként jelenik meg: rettentő fájdalmas menstruáció kínozza, férjével nem tudtak gyermeket nemzeni, úgy tűnik, a világ szemében ő mégis elsősorban nő, és mint ilyen, megalázott és kiszolgáltatott. Amilyen kevéssé mozog otthonosan társaságban Flora, olyannyira érzékeny a társadalmi kérdések iránt, s a nőiséggel kapcsolatos konfliktusok (szexuális kihasználás, erőszak) a hatalom és az elnyomás általánosabb kérdései felé visznek. A világidegenséghez és az önmagától való fokozatos elidegenedéshez (álomszerűnek éli meg a saját létezését mint szerepet) hozzáadódik, hogy Németországban jövevényként él, idegenként kezelik. Mikor fordítói munkát próbál keresni, olykor akkor is hátrányba kerül, mert nem papírral igazolható, iskolában szerzett nyelvismerete van, s hogy anyanyelvi beszélője a fordítani kívánt nyelvnek, kevésbé fontos a megbízónak. Ő, aki szülőföldjétől és családjától teljesen elidegenedett, s egyedül anyanyelvében érzi otthon magát, ilyenkor születését is értelmetlennek tarthatja.
Ez az állandó egzisztenciális szorongás filozófiai allúziókkal párosul, emellett a mű a német és magyar nyelvű társadalomtudományok és szépirodalom számos alakját megidézi. A magyar fordítás nehezen érthető megoldása, hogy Florának a naplóba bevett fordítói munkái közül a legnagyobb terjedelmű részleteket (Erdős Virágtól a Feminista kiáltványból, illetve Kassák Lajostól a Tisztaság könyvéből) német fordításban közli. Szerencsére az internetfüggő mai olvasó könnyedén megtalálja a vendégszövegek eredetijét, azonban a németül nem tudók számára így valami mégis elvész. Mint ahogy több Florától származó, vagy neki címzett mondat is megmarad németül, így ha fordítani rest az olvasó, legalább az adott helyzetben megélt idegenséget átérzi.
Darius a naplót olvasva ráébred, mennyire kevéssé ismerte a feleségét, de valójában olyannyira különbözőek, hogy ezúttal is hiába keresgél a megfejtés után, és hiába a csillapíthatatlan vágy, hogy a nőt visszahozza a halálból, nem igazán sikerül most sem megértenie őt. Felesége iránti szerelme rendszerint Flora testi szépségének a leírásában mutatkozik meg, holott a nőtől annyira idegen volt a testiség. S ettől úgy tűnik, a leggyötrelmesebb gyász is végső soron független attól, akit gyászol; Darius Florája csak külső burok azon a Florán, aki a könyv alsó sávjában kibontakozik. A férfi által felvethető, talán leginkább megrendítő kérdés az, hogy valós volt-e egyáltalán szerelmük, házasságuk, amit ő otthonnak, s így önazonossága biztosítékának hitt. A napló ugyanis alig említi Dariust, s akkor is inkább tárgyilagosan, a szeretetet pedig mint az egyetlen értelmes kapaszkodót írja le. Azonban úgy tűnik, a mindennapi szerelmi vallomás sem tudta megmenteni Florát a szörnyetegtől, vagyis a fájdalomtól, és attól, amivé a fájdalom teszi az embert.
Szövegszerűen a két rész a végén egy szóban („tűzbogarak”) mégis összeér, de ennél jelentősebb az a szinte láthatatlan érintkezés, ahogy a feleség halála a férjet az övéhez hasonló léttapasztalatokhoz juttatja el. Darius is elveszti azt, amit az otthonának hitt, ezzel önmagába vetett hite rendül meg, s a magyar nyelvvel, illetve a Kelet-Európával való találkozás az ő német mivoltát is az idegenség érzetével terheli. A könyv tragikus szépségét pedig az adja, hogy a férfi hatszáz oldalon keresztül ugyanúgy nem tud helyet találni sem felesége hamvai, sem a maga számára, ahogyan Flora sem tudott saját magának helyet találni életében – ha már magyar intertextusok hálózzák be a regényt, hadd idézzem Hervay Gizellát – „mert a fájdalom földig ér”.
Terézia Mora: A szörnyeteg, fordította Nádori Lídia, Magvető, Budapest, 2014.
