A jelértelmező vágtáját a papíron többnyire összekacsintások, kapcsolatok keresése irányítja egyik szöveghelytől a másikig. Ha paripánkat az áprilisi Jelenkor lapjain futtatjuk, akkor a felemelkedő porfelhőkben az emlékezet, trauma és a képzőművészet szavai válnak olvashatókká. Emellett egy az űrérzékenység mibenlétéről folyó érdekes eszmecserébe is bepillantást nyerhetünk.
Két próza majdnem azonos címmel szerepel a folyóiratban. Szvoren Edina Látogatók című elbeszélése az író által teremtett világokra jellemzően nyomasztó, depresszív hangulatú, s benne szinte minden családi kapcsolat tragédiával vagy szorongással terhelt. Az elbeszélő elvált, gyermekét egyedül nevelő nő, anyjával él, akihez komplexusok kötik. A késleltetett, illetve körkörösen kibomló cselekményvezetés képes fenntartani a novella feszültségét, az autóbaleset és a tárgyalás körülményeinek részletezése talán azért is fontos, mert ez lett volna az egyetlen kiút a hétköznapok poklából. A végén őrültként szólal meg az elbeszélő, s talán az olvasóhoz címzett kiszólás kissé megbillenti a szöveg egyenletességét, feleslegesen teszi szájbarágóssá a zárlatot, az olvasói aktivitás működése közben egyébként is megképződhet hasonló értelmezés. Grecsó Krisztián A látogató című novellájában egy nyomozásba csöppenünk, a tanár-elbeszélő gyanús örökséget szerez egy gyilkostól. A történet elbeszélésmódja ironikus belső monológokkal tűzdelt, a frusztrált és kifáradt Dániel Máté reflexiói hordozzák a szöveg egyik erényét. A másikat pedig a hatalmi játszmák kimunkálása tartogatja, ahogy a nyomozó és az igazgatónő közösen kikérdezik Dánielt. Traumaszövegekből egyébként nincs hiány ebben a számban, de Hidas Judit és A. Kelemen Anna szövegeinek esztétikai színvonalát illetően kicsivel több kétségem támadt, mint az előbb részletezett alkotások esetében.
Versek közül Szabó T. Anna ciklusa meghálálja az olvasói figyelmet, az Égéshő darabjai a szeretkezést, a másik bekebelezését, a másikkal való összeolvadás vágyát nyelvileg képezik le. A zaklatott sorokban a másik hiányát, illetve talán a vágyak megfogalmazásával kapcsolatos szkepszist is kihalljuk: „Ha egyedül, a szem még felparázslik. / Az aszott testből láng csap ki megint. / Szét, felnyílik, nyers, lüktet, mint a seb, / felnyüszít, liheg, nem bírja tovább. // Dől ki magából, szakad ki a száján.” Gáti István rímes, ritmusos szövegei szintén magával ragadóak, a könnyed forma nagy kérdéseket képes játékos komolysággal magába olvasztani: „Most megvan a bérlet, / De nincs ide busz. / Most duzzad a léggömb, / De elfogy a szusz. // Most megvan az élet, / De nincs a halál. / Még száll a golyó, / Ami célba talál.” A dallamív, a zeneiség Meliorisz Béla alkotásaiban is a poétikai eszköztár része, a visszafogott melankólia akusztikai stimulusa. A másik hiánya itt is meghatározó, akár a Nélküled, akár az Egy évszak megoldásaira gondolunk, a Vendégjátékra című vers pedig már a kezdéssel befészkeli magát az elmébe: „naplemente friss műtéti hegekre emlékeztető / horizont közeli vörös csíkokkal”. Mohácsi Balázs személyes hangú pályarajza hasznos bevezető e poétikai térbe. Tőzsér Árpád szövegei emlékezésre, időszembesítésekre épülnek. Egyrészt a gyerekkorra emlékezik az ugróiskola (vagy ahogy a versbeszélő mondja, „ickezünk”) játékszabályainak és élményeinek felelevenítésével, a vers tördelésében adja vissza a játék jellegzetes formáját. A Phlegethón avagy 8 és ½ csapósügér című szöveg a Fellini-film értelmezéséből indul ki, majd átfordul a fiatalkorra, az első szerelemre való emlékezésbe. Az ötvenes évek egyszerre fojtogató és parodisztikus a visszaemlékező én számára, mutatják ezt az antikvitásból vett gyakori mítoszi kiszólások, melyek ironikus távolságba utalják az emlékeket. A kommunizmussal, a közös múlttal küzd az én: „Köpi a szót, s nem sikerül kiköpnie, amitől szabadulni akarunk, a szavak üres atomjai összecsörrennek árnyékszemélyiségünk szájában, de a szónak talán épp az a feladata, hogy ürességét megmutassa.”
Egy nyári beszélgetés szerkesztett változatában András Csaba, Kisantal Tamás és Szolláth Dávid vesézik ki Havasréti József Űrérzékeny lelkek című regényét. A Vilmos Eszter moderálásával zajlott diszkusszió érinti a regény magyarországi (Szerb Antal), de főképp világirodalmi párhuzamait (Eco vagy Pynchon regényei), illetve elsősorban műfaji kérdéseket exponál. Így vetődik fel, hogy mennyire bírja el a viszonylag egyszerű történet a rengeteg kulturális, művészeti utalást, s a résztvevők konszenzusa szerint épp a zsáner teszi lehetővé mindezt. Ahogy a kissé sablonos női karakterek is a sci-fi és a krimi műfaji alapvetéséből kiindulva érthetők meg. A szöveg iróniát előlegező kódjaira, valamint a szerkezeti megoldásokra, a lassú, több szálon elinduló történetvezetésre helyeződik hangsúly a beszélgetés során, ám az ítéletek, miképp erre a résztvevők is reflektálnak, esetlegesnek bizonyulnak akkor, ha a kötetnek lesz folytatása.
Földényi F. László tanulmányának elsődleges tárgya, ahogy a cím is mutatja, a kortárs német képzőművész, Anselm Kiefer melankóliája, azonban a műalkotások megértéséhez szükséges kulturális ismeretek fölhordása mikroszinten felfedi a melankólia történetét, így jóval többel ajándékoz meg ez a szöveg, mint azt várnánk. Hiszen Dionüsziosz Areopagita misztikus tanaitól Dürer metszetéig, a Melencolia I. híres poliéder alakzatának későbbi továbbélésén át filmek, vagy Caspar David Friedrich képeinek elemzéséig sok mindenről közöl információt a szerző, értelmezői figyelme azonban mindig visszatér Kiefer művészetének magyarázásához. Hiszen az magába olvasztja, és másként mutatja fel ezeket a művészettörténeti jegyeket, az említett poliédert például egy ólom vadászrepülőgép szárnyára illeszti, amit angyalként, akár a halál angyalaként is érthetünk, vagy a múlttal való szembenézésként, hiszen német világháborús gépről van szó. Ahogy Földényi írja: „Kiefernél a melankólia a világot ellenkező perspektívából engedi látni. Ez a halál perspektívája. Pontosabban az életet folyamatosan átitató halálé, amely, mint a vízjel, átüt mindenen, ami él. Minden esetben a teremtés visszavonásáról van szó. Dekreáció, aminek eredménye egy negatív univerzum.” Hasonló érzékenységről tanúskodik Fehér Dávid esszéje, aki Szíj Kamilla rajzkönyvébe tekintésének ürügyén beszél a művész stílusjegyeiről és a hozzá kapcsolódó alkotókról. Így kerül szóba a konceptualista irányzat, Erdély Miklós és az INDIGO csoport esztétikája. Ennél is fontosabb azonban a rajzolás mibenléte Szíj művészetében, mint Fehér írja, rajzolói stratégiái „a variált ismétlésre, a variálás során bekövetkező hibákban rejlő produktív potenciálra éppúgy építenek, mint a hagyományos képi kompozíció lebontására és a finom elcsúszások, megbicsaklások poétikájára.”
A bemutató, részletes kritikák közül Sipos Balázs György Péter könyvéről írott gondolatainál horgonyzok le. A hatalom képzelete. Állami kultúra és művészet 1957–1980 között című kötetnek az a fő tézise, hogy a Kádár-rendszert nem mint „az explicit tiltások és engedmények politikáját, hanem a korszak implicit esztétikai ideológiáját mint kulturális előítéletek rendszerét érti és tárgyalja. A hatalom önlegitimációjának ugyanis kitüntetett terepe volt a kultúra, arra alapozva kívánta megvalósítani az önazonosságához tartozó e(szté)tikai célt, a szocialista ember megteremtését.” A könyv narratív építményét, azaz a hermeneutikai közösségek összeomlásáról szóló fejtegetéseket, és a „központi metaforát, az idegenné-válás”-t azonban Sipos félrevezetőnek tartja, mert nem tükrözi a hagyományok továbbélését. A narrációt György Péter egy korábbi művével, az Apám helyett megoldásaival állítja párhuzamba, de mint Sipos fogalmaz, itt kissé „túldemonstrálja magát”. Ennek rendelődik alá a műfaji jellemző, ami Sipos szerint leginkább az esszével írható le. A kritikus bemutatja azt az ajánlatot, amivel György Péter él a vizsgált időszakot illetően, de jól érvelve hoz szóba másfajta szerzőket, olvasói kódokat, egy másképpen elbeszélt Kádár-rendszert, mint amit György Péter választ. Köztük, mint a legtöbb esetben, a párbeszéd képes hidat verni.
Jelenkor, 2015/4.
