Ezeken a napokon a világon minden bizonnyal Velencében mérhető a performerek, proformák, prókátorok, provokátorok, politikusok, politikailag inkorrektek, kulturálisan korrektek, transzkulturálisak, transzszexuálisak, testőrök, testépítők, géniuszok, váteszek, álhajasak, hajas babák, modellek, modernek, posztmodernek, gótok, reneszánsz emberek, barokk udvaroncok, romantikusok, preraffaeliták, futuristák, cyberpunkok, galeristák, anarchisták, hippik, hipszterek, műgyűjtők egy négyzetméterre jutó legmagasabb koncentrációja.
Ehhez képest egy milánói vagy párizsi divathét, egy A-kategóriás filmfesztivál csak szubkulturális pincebuli, ez itt és most kérem a globalizált kultúraipar legleglegjének nagy felvonulása – elég csak a rakparton sorjázó jachtfelvonuláson végigtekintetni, a szem belefárad, mire a végére ér. Ja, hogy közben kilencven ország művészei és rajtuk kívül még több ezer négyzetméteren mintegy másfél száz művész mutatja meg, mit gondol magáról, a világról. No igen, az is kétségtelenül érdekes… A Velencei Biennále vernisszázsa legalább annyira szól emberi fajunk csodálatos változatosságáról, mint a kortárs képzőművészetről.
Ebben az áradatban kell az egyes alkotóknak és alkotásoknak felhívni magukra a figyelmet. Persze, itt bukni nem lehet, nincs az az isten, hogy a sok ezer ember közül legalább néhánytól ne kapjon a művész pár biztató szót, gratulációt, ne gyűjtsön be néhány névjegyet és ne adjon egy-két interjút. Ami a láthatóságot, az észrevehetőséget, az érdeklődést illeti, persze itt is működnek a piaci és statisztikai törvények: nagy név, nagy tömeg; nagy ország, nagy sor; kis név, kis tömeg; kis ország, kis sor. A dolgok mai logikáját értő és ráadásul államilag kellően dotált kiállítók aztán erre nyilván rá is erősítenek: ingyen kaja, ingyen bor, kapcsolt termékek garmadája igyekszik vonzóbbá tenni az árut, a legprofibbak most (is) az angolok, a British Council rutinosan megy biztosra, az egyik központi sétány végében, egy kisebb magaslaton álló kiállítóhelyük (kb. nagyszínpad pozíció) előtt két mexikói koponyának festett girly tolja a noise-punk-rockot, nagyon punkosan, iszonyat rosszul keverve, a háttétben az idei emblémának szánt, rettenetesen szelfigén Nagy Sárga Izével.
A nagy gesztusok persze jól illenek a biennáléhoz, ahol – kivált a sokperces sorban állás után – jó ha két-három percnyi figyelem jut egy-egy kiállítótérre. Klasszikus vélemény az, hogy a szerencsés szereplés egyik kondíciója a gyorsan és jól áttekinthető, erős jeleket adó kiállítás. Most is találunk erre bőven példát, így operál a francia, a cseh, a dán, a koreai és a japán pavilon. A francia a kert képzetét idézi meg három, a pavilon külső és belső terében monumentálisnak ható fenyővel és a hozzájuk (közvetlenül) kapcsolódó ambient hanginstallációval, a cseh a szláv identitással igyekszik diskurzusba lépni egy Mucha-féle klasszikus modern festmény apropóján, a dán a nyugati kultúra hordalékait teszi közszemlére, a japán pedig akár lehetne a pár évvel ezelőtti igen sikeres magyar építészeti kiállításon bemutatott ceruzaerdő remixe is, a vörös fonálhálóról csónakroncsokra szakadó kulcsrengeteggel (az arra igencsak járatlan magyarnak persze szépen, hangulatosan összejön a diszkrét apokaliptikus képhez az irodalomból a kulcs, az erdő, meg Kafka a tengerparton). A koreai meg – akár egy csúcskategóriás Samsung telefon – nagyon high tech, tűhegyesen csillogó-villogó és precíz, de tud is elég sokat: a most megnyitott app a múltra és a jövőre vet egy-egy pillantást a jelenből, azt firtatva, hogyan is lehet arrafelé irányítani a szemet, hogyan is működik ez a nézés (plusz: ezek alapján nagyon várom a koreai sci-fi robbanását, ha lehet: albínó koreai android lányokkal). De van bőven példa az ellentétes megoldásra is, mint az ausztrál (amely a számunkra meglehetősen idegen, ottani kvázi nemzeti identitást próbálja valahogyan megragadhatóvá, megmutathatóvá tenni, s mindezt ráadásul a lét és idő egzisztencialista kontextusába helyezve), vagy a szellős, de sok részlettel operáló holland (a természet és az emberi civilizáció hordalékainak katalógusa, melynek tanulsága, hogy a természetnél nincs igazibb létezés a világban, az ember sem tudja felülírni annak törvényeit, leginkább az elmúlást), és az izraeli (a mai kultúra archeológiája). Utóbbiak ahhoz a pár éve pörgő karakteres trendhez sorolódnak, amely a világot katalógusként, lehetetlen Wunderkammerként kezeli, legyen szó akár a természet és a kultúra töredékeinek sorjázásáról (holland, izraeli), akár a transzformált, imaginárius tárgyak katalógusának tárlatáról (ausztrál). Tegyük hozzá, e trend most éppen annyira nem friss, mivel két éve a főkurátor, Massimiliano Gioni is hasonló körben pásztázva rakta össze Enciklopédikus palota című kiállítását.
Ha már szóba került a főkurátor, akkor a mindenhová sietősen bekukkantó látogató tekintetét követve vessünk egy pillantást a központi pavilonra is. Amikor először olvastam az idei kiállítást rendező Okvui Enwezor programját, amely politikus a világ lehetséges jövőit, és mindezzel kapcsolatban a művészet helyét és szerepét ígérte tematizálni, rögvest megjelent előttem pár lehetséges megoldás, téma. Messze nem gondolom magamat a mai képzőművészet értőjének, épp ezért arra számítottam, hogy majd jól mellétrafálok, és olyan dolgokkal fogok találkozni, amire nem számítottam. Hát nem jött be.
Sajnos a padlóra ülős effektus nagyon elmaradt, pont azt kaptam korrekten, megbízhatóan, amire számítottam: emigránsok, tüntetők, diktátorok, afroafrikaiak és afroamerikaiak, tömény posztkolonialitás tölti meg a tereket, itt is sorjáznak az apró töredékekből, finom ceruzavonalakból rendszert állító (de nem váltó) katalógusok. A maradékok, az uszadékok fent már említett esztétikája kerül erősen az aktuálpolitika és a Kelet-Nyugat történet kontextusába. Mindez ma nagyon éget, nagyon aktuál, számomra is, de olyan jó lett volna valami újat is megtudni az ember, a múlt, a jövő, a civilizáció, a természet, a hatalom és a tömegek viszonyairól, s arról, hogy ezek alapján vajon merre megy a világ. A nagy attrakciónak szánt közösségi tér, színpad, spektákulum, ahol Marx Tőkéjének újra diskurzusba hozása fog zajlani a kortárs színház, zene, tánc stb. eszközeivel is, megint csak nem akkora truváj, még a tavalyi építészeti biennálén is izgalmasabbnak gondoltam, amikor az épített környezettel kapcsolatos kérdések tárgyalása nyitott ezen művészetek, médiumok felé.
Van sok kellemes látvány, ismerős nagy nevek, máshol már látott darabok, és amit külön kíváncsian kerestem, és láss csodát, meg is találtam, megint itt van a soha nem hiányzó Pier Paolo Pasolini, most épp a fogyasztói társadalom totális diktatúrájáról, a fasizmusról beszél, ami számomra különösen fontos vélemény. (Máshol nemrég írtam is róla hosszasan.) De ez sem újság, viszont megerősítés, hogy a negyven éve halott író-rendező még mindig itt van, nagyon itt van. (Remélem, nemsokára nálunk is sokkal jobban itt lesz, ha elkészül és megjelenik végre a Kőolaj.) Vannak új felfedezések, de a katarzis, a reveláció, a tanulság sajnos elmaradt. Az viszont kétségtelen, hogy azzal a megerősítéssel léphetünk ki a biennáléról, hogy ja, ha ez ennyi, akkor kábé értem a világot. Pedig dehogy értem…
És akkor persze a kötelező kör is: hogyan teljesít e kontextusban Magyarország? Az első, amit (sajnos) muszáj elmondani: a biennálét övező hazai hiszti, és nem hájp (mekkora különbség!) hál’ istennek alaptalannak bizonyult, elmarad a Nagy Ciki. Az is igaz, hogy nem művészettörténeti mérföldkő a Fenntartható identitások című anyag, de korszerű, sőt trendi, legalábbis itt remekül működik. Nem tudom, ezt ítélje az ítész, mennyire mérhető a kortárs hazai, nemzetközi teljesítményekkel, de itt és most, ebben a mezőnyben akár csak a rövid fenti sorjázásból is érzékelhető talán, hogy aktuálisnak mondható a kérdésfelvetés, annak Cseke Szilárd-féle megfogalmazása – a szokatlanul tággá és világossá vált szürke térben, a fej fölött húzódó, egymást keretező fóliacsövekben ide-oda guruló fehér labdák, a golyókat mozgató ventilátorok sustorgása, és a mögé helyezett finoman posztindusztriál hanginstalláció – megállja a helyét. Igaz, a látogatókat nem hozza tűzbe, de nincs a lesajnáló félmosoly sem, és persze mind a művésznek, mind German Kinga kurátornak jut szépen gratuláló kézfogás, érdeklődő névjegycsere is.
Az igazi próba majd nyilván még most jön, ha megindul a recepció, ha megjelennek az első ítéletek, és persze a látogatókban ülepedik a sokkszerű élmény – és helyére kerül nem csak a magyar pavilon, de a többi is. Annak még nincs itt az ideje, mert ez még csak egy helyszín, a Giardini, még ott az Arsenale sok ezer négyzetmétere, hogy a város minden bérbe vehető helyiséget megszálló sok-sok minden egyébről ne is szóljunk. Úgyhogy folyt. köv.
Az 56. Velencei Biennále kiállításai Olaszországban, Velencében látogathatóak 2015. november 22-ig.
A fotókat Puskás István készítette.
