Juhász Tibor első kötete nyugtalanító rálátást ad a kilátástalanságra. Sajátos kincsekkel tömött ládaként tárul fel egy zárt és befelé forduló közeg, „különös, nyomor alkotta rendben” sorakoznak benne megrekedt, elgyötört életek és helyek – (kép)viselői a szomorú(an szép) tehetetlenségnek.
Élő nyelvezettel megalkotott haldokló vidék – ez lesz az a környék, amin végigkalauzol Juhász Tibor első kötete, s ez az a gondosan el- és megrendezett, poétikailag átgondolt vállalkozás, ami kevés kétséget hagy afelől, hogy útkeresés és szárnybontogatás helyett egy határozott fellépésnek, ígéretes költői elindulásnak lehetünk tanúi. Az Ez nem az a környék kíméletlen és – mint az hamar kiderül – kénytelen alámerülés a társadalom perifériájára szorult emberek életébe és a térképszéli hely(ek) kilátástalan mindennapjaiba. Ez öt ciklusba rendezett koncepciózus kaland, ahol bár nem teljesen mentesülnek a felfedezés gesztusaitól és aktusaitól a költemények, hiszen számos példáját találhatjuk bennük a rácsodálkozásban véget érő körültekintésnek, a vállalkozást mégsem az idegenhez, az ismeretlenhez való közelkerülés motiválja, hanem az otthonát megérteni és megélni kívánó én környezetéhez való odafordulása szervezi. A tájnak és lakóinak a jellegzetességeit, rezdüléseit kizökkenthetetlenül, részletgazdagon festő versekben az elmélkedő szemlélődésnek az alapgesztusa nem fog megváltozni, az odafordulás tétjei és céljai viszont ciklusonként finoman, a személyes és személytelen megszólalások között váltakozva módosulnak.
„Az egész telepre, akár egy bura, / ráborul a mozgásképtelenség.” – olvasható a Bura alattban, ezzel már az első ciklusban megelőlegezve, megfogalmazva és összegezve e specifikus térnek a legfőbb jellemzőit: az izoláltságot, a cselekvés korlátozottságát, az előrejutás és az innen való kikerülés lehetetlenségét, az egyszerre ösztönös és tanult tehetetlenséget. E tulajdonságokban egyként osztoznak a táj és a benne élők, olyannyira, hogy leválaszthatatlanná válnak egymásról; képeik egymásból indulnak és egymásban érnek véget. „Úgy tűnt, talán a fólia miatt, mintha a düledező / ház részei lennének, biztos voltam benne, / hogy a hámló falakkal együtt testük is elengedte / bőrüket” – olvasható az Ami nem hajlik című versben, amire felelnek a Bezoár sorai: „A falakon alaktalan / foltok, mintha cső tört volna bennük, alulról / mérget szívnak magukba, rohadni kezd / a bőrük, és ha teljesen megfertőződött / egy rész, aláhull, porlad. // Emészthetetlennel táplálkozik a telep.” Természetes és épített táj együtt pusztul lakóival („megláttam a kitámasztott házfalak / alatt a gyerekekkel játszadozó nyomort. / A környező fák leveleit, mint elhordott / pulóverek rojtjait, birizgálta a szél, / fel-felmutatva a mosdatlan, / kérges tagokat.” [Egyensúly]), menthetetlen egybefonódásukon a szemlélődő én azonban (egyelőre) kívül marad. Mert a mozgásképtelenségnek nem csupán az élettér (vesztőhely?) képi-metaforikus megalkotottságában lesz szerepe, hanem egy olyan beszédpozíció felvételét is előhívja, amivel a versek sikeresen elkerülik az alanyi költészetnek azt a csábító, sokszor kikerülhetetlennek látszó lehetőségét, hogy az én konzisztens centrumként való megalkotása szükségszerűen a világ kisajátító birtokbavételével járjon. Mert önmagára a tájon keresztül úgy reflektál (ha egyáltalán), hogy e közvetítettségében el is távolodik magától mint a beszéd tárgyától – az én egyfelől teremtőerő a szelektív-reflektív körültekintésben, másrészt kiszolgáltatott a létrehozott eseménynek. Bura alá került, megrekedt és feltorlódott az idő és a tér – ami mozog, az a minderre ráfeszülő tekintet. Az, ami állóképekké rendezi, a mostban tartja a nyomor és szegénység történéseit, ami számára nincsenek egymástól függetlenül létező részei a pillanatnak, s a megfigyeltnek nincs a pillanatról leválasztható eleme. Mindebből hiányzik a szenvedélyes, energikus belemerülés, sokkal inkább rezignált konstatálás ez, ami nem enged teret a nélkülözéshez morális és erkölcsi kategóriák mentén történő közelkerülésnek, nem látszik érdekeltnek az ok-okozati viszonyok felmutatásában. A nyitó versekben a szemlélődés közben készült „mozaikok” összeilleszthetőek/összeillesztendőek, de azoknak nincs történetiségük, állapotuk van. Közelkerülés és távolságtartás közti ingázás válik (meg)élhető, nem felemésztő viszonyulássá, ennek a mozgásnak a fenntartása bír tétekkel, s a ciklusokon át hosszasan felépített, sokáig kitartott poétikai erővel.
E mozgásképtelenségnek nem pusztán fizikai dimenziói jelennek meg, e bura alattiak cselekvéskorlátozottsága az önreflexió és helyzetértékelés hiányát, nehézségét is jelenti. Emiatt az én szerepét leginkább nem a mással való párbeszédre törekvésben jelölhetjük ki, hanem a róla és helyette való megszólalásban. Ez nem tényleges szóra bírást jelent, inkább intellektuális, imaginatív feladattá lesz, a kontemplatív széjjeltekintésben a fantázia fontos konstitutív erővé válik. A harmadik, Egy kisváros lételemei ciklus azonos címet viselő, kezdő versében összpontosulnak az előbb soroltak. „A legelhanyagoltabb lakás az ötödiken van, / középtájon. Korlátján elszáradt növények, / melyek folyton hullajtanak, de teljesen sosem / teszik láthatóvá a mögötte lévő apró teret” – ez a titokzatosság, általánosból való kikülönülés indítja be a képzeletet: „Egy aszott testet képzeltem oda, egy asszonyt, / aki már mindenkit eltemetett.” Az egyedit mégis mindig visszavezeti az általánosba, azok szinekdochikus jelölői lesznek a disztópikus mikrokozmosznak, egy-egy versben összeállva építőelemeivé válnak e speciális élettér szövetének; a másik megrajzolt (elme)állapota, élet- és kórtörténete nem lesz/lehet környezetének minőségétől elválasztott. Ezeknek a kifejtéseknek a túlsúlyában egyre masszívabbá formálódik a kötetanyag, de minél többet látunk ebből, annál zártabbnak tűnik az érvényessé tett asszociációs mező, ugyanis ezekkel a „környék” belső működésmódjához és jelentéseihez vezeti közel a tekintetet, amennyiben az én egy képet egy másik képen (vagy távolodva, a kötet egészére tekintve) egy verset egy másik versen, fejezetet másik fejezeten keresztül olvasva engedi kontextushoz és jelentéshez juttatni. Önműködővé teszi (nyelvi, metaforikus) környezetét, ezzel egyszersmind fel is számolja saját fennhatóságának a garanciáját: „Sok helyen lecserélték a függönyöket, / a szobákba bútorokat, maguknak ruhákat / vásároltak, miközben rám bízták, én pedig / az öregasszonyra, a kisváros lételemeit.” Önnön helyzetét így mindegyre újraérti, fokozatosan átpozícionálja, ami a kötet további részeinek lassú, de jelentős átszervezésével is jár.
A második, Ez nem az a környék című rész verseiben a sajátként értett valóság és az én érintettsége válik fontossá. Itt már nem látszik elegendőnek a puszta ottlét hitelességbiztosító szerepe, a megszólalásnak az ön- és környezetértékelés, a másik megmutatásával lehetséges fokozatos énfeltárulkozás lesz a szervezője – itt az énnek a regresszív univerzum „lételemeivel” való eredendő összefonódása a családi környezet képeiben, a hozzátartozókkal folytatott interakciókban mutatódik fel. Ez a kikülönülő pozícióból fakadó beszédmód fellazulása mellett az egyetemes egzisztenciális bizonytalanság sajáttá válását is jelenti, amelyről monologizáló sorok tanúskodnak: „miféle élet ez, / melyben méreg keveredik / a boldogsággal / és gyomrot fakaszt / szemek helyett a szorongás // Ez nem lehet értelem / e keserű szédülésben / asztalra ágyra társra / lelni és összerogyva / bízni magunkat egy másfajta / súlyokhoz szokott tartásra” (Miféle). A családtagok kapcsolatai is felveszik a már ismerős megrekedtség sémáit, kikerülhetetlennek látszódó körforgás, véget nem érő, ciklikus folyamatszerűség lesz az először még statikus képekben feltűnt kilátástalanság: „Nyúlj a pohárért, ahogy apád tette, / és öblítsd le, ahogy az ő apja is. […] hogy biztosítsa a boldogan éltek / míg meg nem haltak utánra, / csemetéiknek is a téli tüzelőt” (Az erkölcsök miatt).
Az első három ciklus az ént körülölelő zárt világ megismer(tet)ését, az otthon kvázi idegenségének a megalkotását végzik el. A kezdetben szikár, profán, egyszerű nyelvi megoldásokkal dolgozó verseket fokozatosan váltják a halmozott mondatok, sűrű képalkotások – az egyszerű, mindennapi történések húsbavágóan eleven képei közé beszüremkednek az elvontabb absztrakciók: „A lakótelep szürkesége vigyázva / a házak tövéhez lapul. Az utolsó / járókelők elharapott szavakat, / lépéseket hagynak maguk után, / melyeket magába szív és neszekké / alakít az épületek közé rongyként / begyömöszölt éjszaka” (Aztán újra elölről). A ciklus végére teljesen eltűnnek az emberek a tájból, csak lenyomataik maradnak rajta a környezeten. A természet képeire, mozgására, élő rendszerszerűségére szegeződik a figyelem, ami lassan fel is oldódik abban – nem csak mások tűnnek el benne, az én is kivész a tájból. Baljósan uralkodnak, terülnek el a már megismert, pusztuló mesterséges környezeten a természeti képek, a tekintetvezetést összetalálkozásuk szervezi: „Egy üres félkör erejével szórja / magát szét a hold. Karátjai hangtalanul / csurognak ki a húszméterenként / kirakott szemetesekből, végigfolynak / az utcák megtervezett egymásutánján, / és kezdik az egészet elölről.” (Aztán újra elölről); „Az éjszaka először egy eldobott / napilappal mozdul, elvergődik / a parkig, ott széttárja lapjait, / ázott híreivel álmosítja a szökőkút / csobogását, szinte már mindenhonnan / hallani politikától terhes susogását” (Adás).
Személyes és személytelen megszólalásoknak az összetalálkozása a negyedik és a záró fejezetben történik meg. A részek addigi bontottsága, külön versekre szedése is elmarad ekkor, monológszerű versfolyamok következnek, narratív szerkezetű költemények. A Városom című, utolsó fejezetben már nem kapnak címet a szövegek, csupán számok állnak előttük, mintha egy utca épületeinek házszámait, vagy egyetlen panelház emeleteit jelölnék. Bár mindkét eshetőség adódhat és adódik is, talán előbbi mellett szól az, hogy többségében inkább egy horizontális tekintetvezetés vagy voyeurisztikus bóklászás ez, mintsem egy mélységeket és magaslatokat fürkésző, fentet és lentet elkülönítő pásztázás. Ezek általában egy-egy tájelem vagy utcai életkép, mozzanat kibontásából, megragadásából indítanak, majd egy személyes (lét)tapasztalatban, élethelyzetben érnek véget. Az ezek közti átvezetés helyet biztosít éppúgy a már ismert profán, köznyelvi alakzatoknak, mint az elvont, absztrakt képeknek. Előösszegzésnek hat ez a rész, érezhetővé teszi, hogy mennyire pontos illesztései vannak a kötetnek, milyen következetesen építkező szövegvilágnak válunk mi is a részeivé, ám ekkor kerülnek elő az ismétlésnek ható leírások, az üresjáratot generáló, inkább funkcióval, nem pedig tétekkel rendelkező megoldások. Ennek ellenére fontos stáció, a végleges beolvadásnak a kezdete ez a fejezet, a tarthatatlan kívülállásnak a felszámolódása. Itt válik képessé önmagára is kívülről tekinteni az én, a táj részévé tenni és válni, saját tulajdonságaiban a saját környezetének sajátosságait felfed(ez)ni: „Egy férfi tarkóját / néztem, szövetkabátja vállain elszórt korpapon- / tok, miközben az én tarkómat egy szőke nő nézte, / szövetkabátom vállain elszórt korpapontok” (6.). Az utolsó fejezet egy talponálló kocsma, a Kitartó leírását végzi el, ami kicsinyítő tükre a telepnek, gyűjtőhelye az ott lakóknak – tekinthető a disztópikus mikrouniverzum elkeseredett utópiájának, az egyetlennek, amitől megnyugvás remélhető. Magába zárja környezete az ént, megvalósul az egyszerre kényszerű és felvállalt önmegadás: „Eleinte idegesen méregettek a pultosnő és a / vendégek, hiszen fiatal voltam a beletörődéshez. / Nem tudták, hogy közéjük akarok tartozni. // Nem tudták, hogy közéjük akarok tartozni. / Azok közé, akik nyitott szemmel alszanak.” Nincs ellenállás, a kitörés, az alkotás hiábavalósága és lehetetlensége magával rántja a megszólalót. Amit tehet, hogy magáénak ismeri el az ennek a világnak az elfogadásához szükséges viszonyt („Nekik mindez élet volt.”), s azzal együtt a felfogható és megélhető nyomorúságot.
Juhász Tibor első kötete a szegénységben gazdag kortárs irodalmi közegbe érkezve nem minden veszélytől mentes, ám épp ezért izgalmas vállalkozást visz végig. A szigorú, pontos, megtervezett gondolati-logikai ívre felfűzött korpusz nyelvet talál a nélkülözéshez való közelkerülésre, témát a személyes és személytelen megszólalásmódok egymást nem kioltó, hanem erősítő kiaknázásához, alapanyagot egy érett és ígéretes elinduláshoz. A sokszori önismétlés, a zártság, a feszesség mankót biztosít a „környék” finom, oszcilláló elmozdulásokkal történő bejárásához és így megalkotásához, az azonban kérdésesnek látszik, hogy látszólagos törekvése ellenére a kötet képessé válik-e ezzel a vállalkozásával a szegénységnek mint speciális antropológiai szituációnak a magas összetettségű (re)prezentációjára. Mégis, az Ez nem az a környék megérintő és elgondolkoztató mű, vitathatatlanul cselekedtet, mikor arra a környékre téveszti az olvasóját, ami „olyan volt, mint egy romok alá / szorult, lélegző test, mely túl sebzett ahhoz, / hogy segítségért kiabáljon, viszont túl erős, hogy / feladja. Hát tovább élt, bénán, minden perccel / közelebb a feledéshez.”
Juhász Tibor: Ez nem az a környék, Fiatal Írók Szövetsége+Apokrif, Budapest, 2015.
