A kosztümös sorozatoknak mindig van egy olyan bájuk, amit más sorozattól nem kap meg a néző. Legyen az közelebbi múlt (Mad Men) vagy távolabbi (Downton Abbey), valós történet (Róma, Elit alakulat) vagy fantasy elemekkel dúsított (Trónok harca), ha egy új kosztümös széria érkezik, a szívünk hevesebben ver.
Ezt pontosan annak a jelenségnek a számlájára lehet írni, amit Woody Allen olyan szépen mutat be az Éjfélkor Párizsban című filmjében. Romantizálunk egy elmúlt kort, visszavágyunk, abban élnénk, ha tehetnénk, mert innen, távolról olyan idillinek tűnik. A kosztümös sorozatok pszichológiája is ez lehet, különösen azoké, amelyek az egyszerű embert és a mindennapi életet helyezik a középpontba, még akkor is, ha az adott kor és a benne élő emberek nagy valószínűséggel közel sem voltak olyanok, mint amilyennek képzeljük őket.
A Kossuthkifli hosszú idők óta az első olyan magyar kosztümös minisorozat, ami nemcsak hogy elkészült, de még bizonyos fokú érdeklődést is kiváltott az emberekből. Aztán valahogy úgy alakult, hogy az elvárások és a realitás nem találkozott egymással. Pedig tagadhatatlan, hogy igény van a kosztümös sorozatokra és filmekre idehaza is, nem pusztán nemzetközi trendekről van szó. Elég, ha csak az RTL Klub Szulejmán című sorozatára gondolunk, amit ugyan sokan szidnak, de mégis stabilan magas számokat hoz, a csatorna egyik sikersorozata. Vagy ott van a Váratlan utazás, ami már tényleg minden csatornát megjárt, és nincs olyan év, hogy ne adnák valahol. Hazai sorozatok közül pedig az Abigél, a Fekete város, A névtelen vár, amiket szintén rendszeresen el lehet csípni a tv-ben ( hál’isten!). Az ilyen igényességű (és főleg sikerű) magyar sorozat azonban még várat magára.
Fehér Béla regényének „sorozatosítása” nem egyértelmű gondolat. Egy olyan sikerkönyvről beszélünk, amelynek legnagyobb erénye a nyelvezete és nem a konkrét cselekménye. Egy ilyen könyv adaptálása óriási kockázatot és befektetett munkát jelent, biztos kezű, konkrét vízióval rendelkező és legfőképp bátor alkotókat igényel. A könyv nyelvezete bravúros, de kifoghat a felkészületlen olvasón. Gyakorlatilag egy kitalált nyelvezetet kapunk egy kitalált világhoz, aminek a forradalom és szabadságharc csak a háttere.
Valahol a sorozat és annak marketingje itt követte el a legnagyobb hibát. Gyakorlatilag nem kommunikálták a néző felé, hogy milyen stílusú sorozatra is kell számítani, így nem csoda, hogy a nézők jó része borzasztóan csalódott, sőt felháborodott volt, a nézettség pedig rohamtempóban apadt. Én már túl voltam a könyvön, mikor jött a hír, hogy sorozat készül belőle. Az első reakcióm az volt, hogy ehhez egy tudása csúcsán lévő dramaturg kell majd, mert ebből élvezhető sorozatot forgatni piszok nehéz lesz. Rudolf Péter és csapata úgy döntött, hogy amit lehet, megtart az eredeti mű szövegéből, ami – mint már írtam – sokkal fontosabb része a könyvnek, mint maga a cselekmény. Persze az, ami olvasva, a képzelet segítségével kitűnően működik, képernyőre alkalmazva egész más hatást vált ki. Ők is beleestek abba a csapdába, amibe a legtöbben: azt hitték, a lehető leghűségesebb adaptálás automatikusan jó adaptációt szül. De gondoljunk csak Kubrick Ragyogására és ez az elmélet máris megdől. A hűségelvű adaptáció fakadhat a tiszteletből, de a műben mint gyurmázható alapanyagban való gondolkodás hiányából is. Ne felejtsük, Shakespeare-t sem kell tisztelni, és amúgy is csak a rossz könyveket érdemes megfilmesíteni.
Az, hogy a sorozattal már a készítés fázisában viszonylag sokat foglalkozott a hazai sajtó, jó ürügyet szolgáltatott volna arra, hogy tisztázzák a potenciális nézőkben, miféle sorozat is lesz ez. Az igazság az, hogy a Kossuthkiflit mint sorozatot érdemes lett volna a Jöttünk, láttunk, visszamennénk tengelyén elhelyezni (csak azon huszadjára is hülyére röhögi magát a néző). Ehelyett volt néhány homályos utalás a „történelmi road movie-ra” meg az ízes beszédre. Mesés elemekről, az emberből kiszálló lélekről, dobozkában lakó miniatűr ősmagyarról szó sem volt. És akkor megint az a fránya nyelvezet, ami nem archaikus, hanem archaizáló, megspékelve vaskos káromkodásokkal, az írói fantázia szülte szavakkal és bonyolult mondatfüzérekkel.
Ehhez képest a cselekményt pár mondattal le lehet írni. Egy halottaskocsi üldöz egy delizsánszt (postakocsit) a forrongó országon keresztül. Utóbbiban egy szerelmes pár és egy kotnyeles öreglány, előbbiben két kétségbeesett, felindult apa követi az ifjú szerelmeseket. Szó van még egy láda bejgliről, ami lehet csak bejgli, de lehet valami egészen más is.
Az állandó karakterek megformálására sikerült a magyar színjátszás színe-javát kiválasztani, ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ezek a remek színészek meg is felelnek az általuk alakított karaktereknek. A sorozat gerincét Reviczky Gábor (Swappach Ferdinánd) és Haumman Péter (Vödric Demeter) adják, mellettük a fiatal, de elviekben ugyanannyira, vagy tán még fontosabb páros, Lengyel Tamás (Swappach Amadé őrnagy) és Trokán Nóra (Vödric Estilla) el is halványul kissé. A Kálloy Molnár Péter által megformált Batykó kifejezetten szerethetőre sikerült, amihez hozzájárult az, hogy gyötrelmeit látni egészen más minőségű élmény, mint olvasni. A probléma Nagy-Kálózy Eszter Thalvizer Karola grófnőjével kezdődik. Manapság, amikor a nálunk fejlettebb és pörgősebb filmkultúrával rendelkező országok alkotói mutatnak rá arra a problémára, hogy egy bizonyos kor után egy színésznő bezárhatja a boltot, enyhén szólva is kétes döntés egy minimum hetvenéves nő szerepére egy 20 évvel fiatalabb színésznőt választani. Ráadásul olyan kérdéseket vet fel, amik már túlmutatnak a művészi megfontolás keretein. Nehezen hiszem, hogy ne találtak volna igazán megfelelő, korban illő színésznőt a szerepre.
Az első rész alapján Trokán Nóra sem tűnt jó választásnak, de a későbbiekben úgy tudta formálni a karaktert, hogy jelenléte ne lógjon ki teljesen. Vele kapcsolatban azonban meg kell jegyezni, hogy az orgánuma sajnos nem kellemes, és ez, a kacifántos szöveggel karöltve zavaróvá vált. A szemeivel és az arckifejezésével viszont nagyon szépen játszott, ami által elkerülte a magyar színészek jellemző hibáját, a színpadiasságot.
A nézők szerint a legmegosztóbb karakter Swappach Amadé volt. A honvédőrnagy kirívóan harsány, már-már tudathasadásos személyiség, aki elvakultan imádja Kossuthot, mindenhol és mindenben árulást lát, ráadásul teljesen alkalmatlan bárminemű emberi érzésre. Azért van abban nem kevés irónia, hogy egy ilyen idegbeteg őrült, mint Amadé áll a magyar szabadságharc oldalán. Nem lehet csodálkozni, hogy a Baradlay Richárd-féle hősökhöz szokott néző döbbenten konstatálta Amadé ámokfutását és kegyetlenkedő rohamait. Főleg, hogy a legtöbben nem is tudták milyen sorozat elé ülnek le.
A Kossuthkifli bukásának oka több fronton keresendő, mert az igazság az, hogy ez a sorozat nem annyira sikerületlen, mint amennyire sikertelen. Természetesen ott van a végletekig elbaltázott promóciós időszak és az, hogy az eredeti szöveg megtartásával olyan gátat emelt a befogadó elé, ami szinte megugorhatatlannak tűnik. Másfelől ott van a szerencsétlen premierdátum. 2013 közepén még arról szólt a fáma, hogy 2014 végén kerül adásba a sorozat. A téli-karácsonyi időszak hagyományosan közkedvelt a filmek és sorozatok premierjét tekintve. Aztán a Kossuthkifli csak nem érkezett meg, az új időpont pedig március 15-e lett. De nem akármilyen március 15-e! A közmédia átalakulásának napja, ami még hónapok múlva is küzdött a gyermekbetegségekkel, nulla felé konvergáló nézettséggel és a ténnyel, hogy aki általában az m1-et preferálta, nem nézett Duna TV-t és fordítva. Ha a Kossuthkifli a BBC legjobb kosztümös sorozatainak szintjét ütötte volna meg, akkor is elbukik, bár akkor még lenne remény rá, hogy később a nézők felfedezik maguknak.
A biztató 2. rész után a 4. részre a sorozat tömény unalomba fulladt, és a kezdeti kb. 435.000 néző 75%-át elvesztette az utolsó részre. A harmadik rész ráadásul tele lett pakolva olyan cameokkal (Fábri Sándor, Horváth Lajos Ottó – az Üvegtigris Sanyija – és maga Rudolf Péter), amik a hűha érzés helyett rossz szájízt hagynak az emberben. De a sorozat egészét tekintve beszuszakolták még Kamarás Ivánt, Szabó Győzőt, Fenyő Ivánt is, akik lehet, hogy megfeleltek a szerepekre, de az emberen az uram-bátyám érzése lesz úrrá.
Rudolf Péter a sorozat bukását az első rész technikai malőrjével indokolta, ami lehet, hogy elriasztott jó pár nézőt, de a második részre még így is maradtak 267 ezren. Ettől eltekintve a technikai része még a legjobban sikerült eleme a sorozatnak. A zene jó, bár kicsit Trónok harcás, de most épp ez a trend. A képek, az effektek szépek. A vágás néhol következetlen, de nem kiemelkedően zavaró. Az viszont aggodalomra ad okot (és ami talán a 3-4 hónap csúszás oka lehet), hogy 2015-ben a magyar filmgyártás ott tart, hogy az alkotó földrajzot ki kell emelni, mint valami extra különlegességet és legyőzendő akadályt. „Van olyan jelenet, melyben Haumann Péter a Pozsonyt »alakító« Sopronban bemegy egy ajtón, Fóton a műterembe érkezik, és kinéz az ablakon, majd Kőszegen lép ki az utcára. Az egyik pillanat lehet, hogy júliusban, a második augusztusban a harmadik pedig szeptemberben történt. Ezek összehangolása logisztikailag komoly próbatétel volt a gyártás számára, és talán nem is kell megmagyarázni, hogy ez szakmai értelemben színésznek s rendezőnek mekkora kihívást jelentett.”
Az MTVA aztán még egyet belerúg a döglött lóba azzal, hogy a részeket csak 60 napig teszi elérhetővé a honlapján, azután átpakolja őket a NAVA rendszerébe, így egy kézzelfogható és legális eszközt vesz el a potenciális nézőtől. A Kossuthkifli az ékes bizonyítéka annak, hogy a jól kiválasztott alapanyag, az első osztályú színészek, a bődületes büdzsé sem garancia a sikerre. Az egészen biztos, hogy nem Rudolf Péter sorozata lesz az új Abigél, Fekete város vagy A kőszívű ember fiai.
Kossuthkifli – magyar minisorozat, 2015. Rendezte: Rudolf Péter. Fehér Béla regényéből a forgatókönyvet írták: Hársing Hilda, Kapitány Iván, Rudolf Péter. Szereplők: Haumann Péter, Reviczky Gábor, Lengyel Tamás, Trokán Nóra, Nagy-Kálózy Eszter, Kálloy Molnár Péter, Kőszegi Ákos.
