A 2015-ös költészetnapi megjelenések közül (Bognár Péter új kötete mellett) Sirokai Mátyás A káprázatbeliekhez című harmadik verseskötetét vártam leginkább. Noha kétségek között: egyrészt mivel A beat tanúinak könyve nagy dobását kell(ett) meghaladnia, ami nem kis kihívás, másrészt az itt-ott elcsípett darabokat olvasva komoly ellenállást éreztem.
Nem dolgoztak bennem a szövegek – habár ezt mindvégig arra fogtam, hogy a képernyőn olvasva nincs türelmem elmélyülni bennük, illetve hogy a kompozícióban majd bizonyára megtalálják a helyüket.
Sirokai Mátyás kétségkívül nemzedékének egyik legtehetségesebbje, amit már (a nem kellően méltatott) debütáló kötete, a Pohárutca (JAK–prae.hu, 2008) is mutatott: érett, kidolgozott – és számomra az újraolvasás óta elsősorban Eliotot idéző, mert reflexív, a tárgyiassággal-tárgyilagossággal kokettáló – versnyelven megszólaló gyűjteménnyel állt elő rögtön. Az öt évvel későbbi kötete, A beat tanúinak könyve (Libri, 2013) azonban radikális formai, tematikus és poétikai váltást hozott az előzőhöz képest.
A Pohárutcának ugyan a szabadvers volt a jellemző versformája, azonban a szövegek java verszenei-fonológiai szempontból meglehetős tudatossággal volt komponálva. Ehhez képest A beat… prózaversei nem (vagy kevésbé) éltek a verszene adta lehetőségekkel. Ehelyett jóval nagyobb hangsúly került a tematikára és a retorikára. Egyfelől előrehaladva izgalmas, szubverzív versvilág bontakozott ki a második kötetben: többek között az ember- és állatvilág, a természet, sámánizmus és sci-fi fúziójának, hibridizálódásának lehetett tanúja az olvasó. Másfelől a szövegek retorizáltsága mindenekelőtt strukturális szinten nyilvánult meg – s ez a már említett, a fonológia, a verszene szolgálatában álló eszközök háttérbe szorulásával állt összefüggésben. Ennek következményeképp a szövegek sokszor inkább voltak leírhatók mondjuk a (példa-, a szent- stb.) beszéd vagy a tanítás fogalmával, mint a klasszikus lírai műfaji címkékkel. Illetve ezzel a változással együtt járt a lírai én beszélői pozíciójának változása is: a korábbi, hol jobban, hol kevésbé előtérben levő alanyi, olykor (pszeudo)vallomásos énbeszédet egy jellemzően profetikus beszélő váltotta fel, aki noha mediátor (hiszen egy „tanú”), mégiscsak reflektáltan kiválasztott szerep az övé (hiszen ő beszél a tanúk közül – vagy talán a nevükben?).
A káprázatbeliekhez kötet negyvenöt prózaversében a formai és a retorikai képlet tulajdonképpen megegyező, ám a tematikában némi változás történt. Ahogy azt Sirokai el is árulta egy interjúban, A beat… sámánista-spiritualista és A káprázatbeliekhez alternatív eredettörténet sci-fije egy a túlvilágról szóló harmadik kötettel fog utaztató trilógiává bővülni. És nagyjából ebben rögtön rá is találhatunk a kötet egyik (ha nem a) legnagyobb tehertételére, méghozzá hogy a koncepció meghatározottsága, szigora túlságosan nagy nyomásnak bizonyul(t).
Egyrészt mivel a szövegegyüttesnek előre meghatározott irányultsága lett, a legtöbb darabon eluralkodott mind a megteremteni kívánt makronarratíva, mind az egyes szövegekben kibontakozó mikronarratívák. Ezáltal a szövegek – A beat…-ben még oly megkapó – líraisága sokszor jelentős csorbát szenvedett, s műformailag úgy érzem, minden igyekezet és az eredeti szándék ellenére a szövegek inkább kisprózák, nem pedig prózaversek. (Természetesen a két forma között nehéz határt vonni, meglehetősen intuitív megállapításomat elsősorban a lírai sűrűséget latolgatva teszem.) Persze ehhez hozzátartozik az is, hogy az újabb kötetben jóformán megismételt képlet kevésbé tűnik újszerűnek, ezekre a darabokra (már) nem vetül a hibákat olykor elfedő eddig-nem-látottság, az újszerűség felszabadító szubverziójának dicsfénye, itt már könnyebben meglátni a járulékos veszteséget.
Amíg tehát A beat… darabjait lenyűgözve olvasom-olvastam, s azok esetében magas fokú líraiságot feltételezek, amelyből olykor még izgalmas – igaz, gyakran képzavar-közeli, de még inkább (neo?)szürreális – szóképek kristályosodnak ki, addig A káprázatbeliekhez szövegeinek nagy része előtt elbizonytalanodom.
„Ahogy a zöld álmok kiterjesztik tudatunk határait, a köztes tér már nem elválaszt, hanem összeköt bennünket. Rácsatlakozunk az idegrendszerre, melynek csomópontjai az égitestek, és bolygóról bolygóra továbbítjuk az ingerületet, amitől az alvó dúcok életre ránganak. Az évmilliárdok álmából ébredő test részei összeköttetésbe kerülnek egymással, miközben az elbomló és újrasarjadó egyének fölötti közös szféra a fotoszintézis evangéliumát sugározza szét az idegpályákon. Zöld álomba borítva a galaxist, melynek csápjai egyre nagyobb hullámokat vetnek a mindent elnyelő, sötét óceánban. A parttalanban, aminek láttán még az öntudatra ébredő lény is, amely nagyobb annál, hogy nevet mernénk neki adni, leveti hatványait, és remegő húrozattal veti magát a súlytalan habok közé.” (10.)
Számomra az I.4. kifejezetten ambivalens darab. A kezdeti izgalmas vízió középtájon teátrálissá válik. Legalábbis teátrálisnak, keresettnek gondolom az „életre ráng” igéjét és kimódoltnak a „fotoszintézis evangéliumát”, ezek után pedig nagyotmondásnak és ismét színpadiasnak azt, hogy az öntudatra ébredő, névtelen lény „leveti hatványait, és remegő húrozattal veti magát a súlytalan habok közé”. Valamint nem is egészen tiszták a szövegbeli viszonyok. Vagyunk mi (az emberek?), égitestek, egy (?) galaxis, van a parttalan (tehát az űr?) és ezen kívül van még a hatalmas névtelen lény. Mindezek egymással különös rész–egész-, illetve egész–rész-viszonyban vannak, hiszen összeköti őket a zöld álom (tehát a növényi lét, a flóra) ébredése-eszmélése. Ami problémássá teszi számomra ezt a szöveget – s ezen keresztül a kötet hasonló megoldásokkal operáló szövegeit –, az az, hogy olykor túl nagy hitelt kér az olvasótól, amelynek fedezete bizonytalan. Ez még nem is volna baj, de a kelleténél direktebb, könnyebb (szó)képei nem cáfolnak rá a kétségekre.
Persze meg kell hagyni, hogy vannak nagyon szépen sikerült szövegek ebben a kötetben is, amelyek méltó folytatásai A beat…-ben megkezdett útnak, ezek többnyire a III. A szövevény és a IV. A káprázatbeliek című ciklusok darabjai. Ezek a jobban sikerült szövegek azért is izgalmasak, mert ebből a sajátos, nagyrészt a sci-fis tematika adta szempontból ismét napirendre helyezik a (poszt)modernség egyik nagy problémakörét, a nyelvválságot. Ez egyébként nagy vállalkozása – és ezért érdeme – Sirokai újabb kötetének, hiszen nemcsak a nyelv elégtelenségének diagnosztizálása történik meg, hanem afféle (a magyar lírából talán Juhász Ferenc és esetleg Tamkó Sirató Károly törekvéseivel rokonítható) kísérlet is egy új nyelv megteremtésére. (Ha egy zárójel erejéig ismét egészben szemlélem a kötetet, akkor azonban sajnálatos, hogy ennek a nyelvteremtésnek elsősorban a tematika, a sci-fi, az űrutazás az ösztönzője, azt azonban nem érzem, hogy a líranyelv megújítása vagy lehetőségeinek tágítása célja volna – míg A beat… esetében viszont ezt elmondhattuk.)
A kötet valószínűleg legjobban sikerült darabja a IV.2. Mindenekelőtt azért gondolom így, mert poétikailag a maga variatív ismétléses gondolatritmusával lényegileg a többi darabtól eltérőnek ítélem. S ami ennél is fontosabb, nemcsak a retorikai felépítettség rántja be az olvasót, de érdemes megfigyelni a „meteor” képének és a „hasadás” fogalmának mozzanatos jelentésváltozását, ami sikeresen tudja helyettesíteni a többi szövegre jellemző narrativitást.
„Van egy meteor, ami meghasadt, és a darabjai szétszóródtak. Valahol van egy meteor sértetlen, és van egy darabokban. Van bennem egy-egy ilyen meteor, és akik ezt hallják, van azokban is. Olyan ez, mint a meteor, ami meghasadt, és a darabjai szétszóródtak. Valahol van egy meteor, ami felénk tart. Van bennem egy ilyen meteor. Olyanok vagyunk, mint egy meteor darabokban. Vannak darabok, akik ezt hallják. Olyan ez, mint a meteor, amit újra összeillesztettek. Van egy meteor, ami meghasadt, és vannak sértetlen darabjai. Van bennem egy hasadás, és akik ezt hallják, van azokban is. Van egy meteor, ami olyan, mint akik ezt hallják. Valahol van egy meteor sértetlen, de van egy hasadás is. Olyan ez, mint a meteor, ami meghasadt, és a darabjai feltámadtak. Van egy meteor, ami meghasadt, és van egy, ami felénk tart. Van bennem valami sértetlen, és akik ezt hallják, van azokban is.” (44.)
Sirokai legújabb kötetét minden élesebb megjegyzés ellenére izgalmas és impozáns költői vállalkozás részének látom, és mint ilyen, abszolút figyelmet érdemel. Már csak azért is, mert – ahogy Nemes Z. Márió figyelmeztetett legutóbbi beszélgetésünk alkalmával (köszönet neki) – a sci-fis vonalat kevéssé tárgyalta A beat… kapcsán a recepció, hát most itt a lehetőség, A káprázatbeliekhez vonatkozásában már nem lehet megspórolni. Aki követi Sirokai webkettes aktivitását, tudhatja, hogy – e trilógiától és más projektjétől nem függetlenül – rendszeres sci-fi olvasó is, és nyilvánvalóan nem csak azokból az olvasmányaiból vannak (kvázi- vagy tényleges) jegyzetei, amelyeket tumblr-oldalain (Verstronaut, Clowns and Sparrows, Halott feketerigó) látni. A filologizálást másra hagyva csupán arra szorítkoznék, hogy megemlítek néhány (elsősorban filmes) párhuzamot, amelyek akár szolgálhattak előképül is, de a tekintetben sem lehetnek érdektelenek, hogy akik ismerik ezeket, azoknak érdemes próbát tenniük Sirokai lírájával.
Az alternatív eredettörténetek gyártása nyilván a kezdetektől sajátja a sci-fiknek. Kapásból eszünkbe juthat a 2001: Űrodüsszeia és az egészen friss Interstellar. De az egyébként nem túlhájpolt Mission to Mars zárlatának említése is idekívánkozik. Van két komoly sorozat is, amely lényegében alternatív eredettörténettel szolgál, az egyik a Csillagkapu-franchise, a másik pedig a Battlestar Galactica (elsősorban a kétezres évek közepén újragondolt verzióra gondolok), mindkettő elgondolkodtató vízió, előbbi monumentalitása, utóbbi sűrűsége okán tölt be központi helyet a kánonban (a BSG kapcsán azt se felejtsük el, hogy Bear McCreary zenéjében vastagon ott van a beat). Talán kevésbé ismert Gene Roddenberry Andromédája, de Sirokai kötetének első ciklusa, amelyben a bolygók mint hatalmas (természetes?) űrhajók vannak jelen, megidéz(het)i ezt a sorozatot, ahol is az egyik faj például légkörrel rendelkező mesterséges bolygón utazik. És szintén az első ciklusban fontos szerepet betöltő gombákról eszünkbe juthat Havasréti József Űrérzékeny lelkek című regénye, melyben a fekete húsnak nevezett gomba egyszerre szolgál drogként – amely nem mellesleg sorra termékenyíti meg jelesnél jelesebb művészek fantáziáját –, s egyszerre van köze a földönkívüliekhez, sőt az sem kizárt, hogy ez a gomba maga intelligens földönkívüli lény.
Zárszóként visszatérve a kötet és a trilógia koncepciójához: azt gondolom, a harmadik résznél érdemes volna kísérletezőbbnek lenni, és nem adottnak venni a két meglévő kötetben – de hangsúlyozom: lényegében A beat…-ben – kidolgozott formanyelvet, eszköztárat. Meglátásom szerint nem lesz elég tehát a tematikus haladás, új formai-poétikai megoldásokat kell találni. Mindazonáltal a kötet zárlata biztató, egyáltalán nem érdektelen, bármi felé haladunk is: „Ha a minket körülvevő terek valóban anélkül nyelnek el bennünket, hogy új formában adnának tovább egy másik fennsík kicsinyeinek, akkor expedíciónk kezdettől fogva rossz irányba tartott, és hiába is keresnénk a sötétségben azt, aki előbb szeretett minket, mint mi egymást.” (V.9., 64.)
Sirokai Mátyás: A káprázatbeliekhez, Libri Kiadó, Budapest, 2015.
