„Ezt a könyvet korrektül elláttam figyelmeztetéssel. Most már csak az összes többi könyv miatt kell aggódniuk, és persze az élet miatt, ami hatalmas és komplikált, és nem szól előre, hogy bántani fog.” – mondta Neil Gaiman új könyve, a Felkavaró tartalom kapcsán.
A Könyvhétre időzítve jelent meg magyarul Neil Gaiman harmadik, rövidebb írásokat tartalmazó kötete. A cím a nyugati világban terjedő „trigger warning” kifejezésre utal, mely az adott esetben felkavaró tartalomra figyelmezteti az érdeklődőt. A felkavaró tartalom természetesen ezúttal a szövegekre utal, amelyek a kissé hatásvadász alcím szerint alkalmasak a nyugalom megzavarására. Gaiman, jó szokásához híven, ezúttal is mellékel egy Bevezetőt a kötethez, melyben megindokolja a címválasztást („felmerült bennem, hogy egy nap vajon nem az én munkáimra kerül-e majd felnőtt tartalom figyelmeztetés”), majd ismerteti az írások keletkezésének történetét.
A figyelmeztetés ugyan néhány esetben indokoltnak tűnik (sőt, ismerve a szerző eddigi alkotásait, már néhány korábbi mű esetében is felkerülhetett volna a könyvekre), de nem kell túl komolyan venni: a kötetet bátran a kezébe veheti mindenki. A Felkavaró tartalom lényegében a Tükör és füst, illetve a Törékeny holmik által kitaposott utat folytatja, mind a szerkezet, mind a témák tekintetében.
Gaiman még mindig hihetetlenül jól mesél, lenyűgöző, hogy hogyan képes akár egy-két mondattal hangulatot és mélységet adni egy-egy jelenetnek vagy alaknak. A Bevezető ismét tele van szórva a történetmesélésre vonatkozó önreflexív utalásokkal és vallomásokkal, sok az ironikus kikacsintás, de az olvasó eltűnődhet: elég lesz ez így harmadszor is? Valószínűleg érezhetett valami ilyesmit Gaiman is, ugyanis több helyen bocsánatot kér az olvasótól: „csak remélni tudom, hogy valahol ezeken az oldalakon akad egy olyan történet, amit amúgy sosem olvastak volna.”
A félelem persze alaptalan, a történetek és a maroknyi vers hozzák az elvárható színvonalat. Bár sem a kötet szerkezete, sem a felhasznált módszerek (intertextuális játékok, az irodalmi hagyomány ironikus rekontextualizálása, klasszikus mesék újraírása) nem változtak a Törékeny holmikhoz vagy a Tükör és füsthöz képest, a történetek hihetetlenül változatosak és elképesztő érzelmi skálát járnak be. Még mindig lenyűgöző, mennyit tud Neil Gaiman az emberről, a kicsinyességünkről, a hibáinkról és az erényeinkről. A szövegek közül néhány ismerős lehet: az Aki elfelejtette Ray Bradburyt című megható emlékezés az Árnyak és rémek című Bradbury-emlékkötetből (szerk. Sam Weller és Mort Castle), a Locus-díjas „Az igazság egy barlang a fekete hegyen” pedig a 27 képtelen történetből (szerk. Neil Gaiman és Al Sarrantonio). Többségében viszont a könyv teljesen új tartalmat közöl, most ezekből mutatunk be párat, szigorúan szubjektíven.
A Narancs egy nyomozási jegyzőkönyv egyik, hiányos fele: egy tizenhét éves lány válaszait olvassuk egy roppant furcsa incidens után, mely során a hölgy testvérét feltehetően idegenek rabolták el. Mivel az olvasó csak következtetni tud a feltett kérdésekre, az eleve homályos eseményeket még nehezebb rekonstruálni: az olvasó legalább olyan fontos szerepet tölt be a történet létrehozásában, mint a szerző.
Neil Gaiman masszívan jelen van az interneten, személyes honlapján rendszeres blogot vezet és a közösségi média oldalain is meglehetősen aktív. Az internetes jelenlét lenyomata a Mesenaptár című szöveg, mely egy közösségi média projekt eredménye. A Mesenaptár tizenkét novellája válasz egy tweetre az év hónapjairól. A Halál és a méz esete arra a kérdésre keresi a választ, hogy miért kezdett el méhészkedni idős korában a világ legjobb detektívje, Sherlock Holmes, aki tudvalevőleg csak akkor volt boldog, amikor egy érdekes ügyön dolgozhatott. Nem egy szokványos Sherlock-történet, sem a hangulatot, sem a szerkezetet tekintve, de az elbeszélés végére a detektív egy olyan rejtélyt göngyölít fel, ami valóban megkoronázza a pályafutását.
Klikk-klakk, a zörgőszörny. A bugyuta cím ellenére ez a rövidke írás az egyike azoknak, melyek indokolttá teszik a Felkavaró tartalom címet. A legfélelmetesebb mindig az, amire nem számítunk, amire nem figyelünk oda. Remek kis horror, öt oldalban.
Végül még említsük meg a Fekete kutya című elbeszélést. A címadó mitikus szörnyről már számos írás született, Gaiman most az Amerikai istenek világában szerepelteti. Három év telt el a regény eseményei óta, Árnyék még mindig a vidéki Angliában időzik. Ezúttal egy álmos kis falu nyugalmát zavarja meg akaratlanul, különleges származásának köszönhetően olyan események láncolatát indítva el, melyek régi sebeket tépnek fel és elfeledett hagyományokat élesztenek újra. Kicsit melankolikus szöveg, a szerző számára valószínűleg ujjgyakorlat lehetett, de jó volt újra találkozni Árnyékkal.
Már ezek az önkényesen kiemelt példák is visszaadnak valamit a kötet sokszínűségéből, de ez tényleg csak a felszín: találunk még Csipkerózsika-újraírást (Tekintettel a formaságokra), Csipkerózsika-Hófehérke crossovert (Az alvó és az orsó), egy történetet a Doktorral és a TARDIS-szal (Semmi óra), de egészen hétköznapi helyzetekre szóló útmutatót is (Hogyan rakjunk össze széket).
Bár Gaiman a Bevezetőben amiatt panaszkodik, hogy a novelláskötetek a kiadói szakmában nem számítanak kapósnak, a jelenlegi magyar piacot figyelve mégis szerencsésnek mondhatjuk magunkat. A műfaj szerelmesei a Felkavaró történeteken kívül Sherlock Holmes lehetetlen kalandjaival (szerk. John Joseps Adams és David Barr Kirtley), vagy néhány Zsiványokról szóló történettel (szerk. George R. R. Martin és Gardner Dozois) felfegyverkezve vészelhetik át a tikkasztó nyári napokat (mindkét gyűjteményes kötet tartalmaz egyébként egy Gaiman-szöveget is). Nem marad más, mint elolvasni a könyvet, de ne feledjétek: a tartalom néhol felkavaró lehet!
Neil Gaiman: Felkavaró tartalom. Agave Könyvek, 2015.
