A kocsma melege
Neked a kocsma az otthonod,
amikor nem vagy itthon.
Kézen fogva sétálsz a sörrel a múltig.
Támasztod a bárpultot,
és téged támaszt az alkohol.
A könnyek már szakállat fontak az arcodon.
Néhány kipúposodó vonal rajzolja a tested,
vonalak, amik össze-vissza futkosnak kezeden.
Kihűlt az otthon melege,
elfogytak már a segítő kezek.
Hiányzik a vacsora, a szoba, a nő, aki betakar.
De a kocsma szaga elaltat,
és úgy térsz magadhoz,
hogy nem találod magadat.
Öklendezve hányod ki a napokat,
Összekeverted a haza vezető utakat.
Én az ablakban ülve várok rád Apa!
Rohannék eléd, rohannék a két karodba.
Az ajtó nyitódik, de nem hallom a hangodat.
Kis házunkból kiszökik a meleg,
s a küszöb előtt fekszik megint egy idegen.
APAkalipszis
Apám nem tudta, mi a szép,
egy szóban, egy pillanatban,
egy hangban, egy arcban…
Így nem voltam szép én sem.
Apám nem tudta, mi a szerelem,
milyen érzés elaludni egymás ölében,
csókot lopni kölcsönbe,
egy gyümölcs a szerelemből…
Így nem születtem abból én sem.
Apám tudta, mi a magány,
amikor esténként egy üveg bor a lelki társ,
egy doboz cigaretta a társaság…
Így magány vagyok én is.
Apám tudta, milyen erősnek lenni,
amikor anyámat ütötte az öklével,
amikor hadonászott a konyhakéssel…
Így én nem akartam többé erős lenni.
Apám tudta, mi a pusztulás,
amikor rohadnak a gyökerek,
száradnak a levelek,
és romlik már az értelem…
Így vele pusztultam én is.
Apám nem félt a haláltól,
Fekete csuklyában, kezében kaszával,
kézen fogva, felsikoltva, elrabolva…
Felakasztva.
