A 12. Kecskeméti Animációs Filmfesztivál legtartalmasabb merítése a magyar rövidfilmek programja volt. A két szekcióban vetített 18 animációs etűd között elismert alkotók darabjai versenyeztek, ám az elsőfilmesek is okoztak meglepetéseket. Az idei versenyprogram több alkotása készült hasonló szellemben, sokszor az ihletforrásként szolgáló mondakör vagy épp az adaptálás stílusa egyezett, néhány film esetén a hősök egzisztenciális válsága mutatott párhuzamot, de az önreflexivitás is visszatérő elem volt.
A magyar rövidfilmes versenyprogram rögtön egy olyan filmmel kezdődött, mely az idei fesztivál népszerű megoldását használta fel, azaz a magyar népi kultúra elemeiből építkezett (ez a gesztus leginkább a TV-sorozat válogatásban szereplő alkotásoknál lesz visszatérő): a Balázs Béla-díjas Keresztes Dóra Eszterlánc című ötpercese a népköltészetből merítve állít össze egy különleges mash-upot az ismert magyar mondókákból, gyerekdalokból és nyelvtörőkből. A végeredmény így egy kedves dalcsokor és egy olyan videoklip, melyet a legkisebbek is élvezhetnek. Ám Keresztes Dóra mondókás gyűjteményén kívül is volt olyan film a versenyprogramban, mely a magyar hagyományokat ápolta. Ulrich Gábor a Balázs Béla és Bartók Béla művéből készített Fából faragott királyfi című munkájának különlegessége, hogy a rendező az eredeti mese szövegét változatlanul hagyta és narrátorral mondatta fel, a képi világot azonban az impresszionista hatású, sokszor összefolyó animációk jellemzik, melyek a klasszikus mesei élménnyel párosulva bizsergetően szürreálissá teszik a mese filmváltozatát.
Kísérletező kedvű darabokból sem volt tehát hiány az idei KAFF-on, és a Fából faragott királyfihoz hasonló különös adaptációk is akadtak, mint amilyen a versenyprogram első szakaszát lezáró Voltaire: Candide című rajz/tárgymozgásos/számítógépes animáció, mely mindezeken túl pixillációs technikát is használ. A Bera Nándor által rendezett mű Ulrich meséjéhez hasonló koncepció mentén épül fel: itt is egy klasszikus mű kerül szokatlan kontextusba, azonban Bera filmjét sokkal inkább a lezser, parodisztikus stílus jellemzi. A Voltaire: Candide így nemcsak képi világában, hanem szövegezésében is az extravaganciát helyezi előtérbe, inkább parafrázisnak nevezhető, mintsem konkrét adaptációnak. A Bera által kreált univerzumban Pangloss például egy másodvonalbeli amerikai író, aki Optimizmus című sikerkönyvével hódít, mellyel a címszereplő világlátását is megváltoztatja. Bera, amellett, hogy a Kulka János hangján megszólaló Pangloss szájába a műből változtatás nélkül kiemelt mondatokat ad, Voltaire klasszikusának kaland- és utaztató regény mivoltára is reflektál az egyes szerkezeti egységek (bevezetés, tárgyalás, befejezés) jelölésére szolgáló inzertekkel: az egyik ilyen például kiemeli, hogy Candide elvált Kunigundától, csak azért, hogy utána újra találkozzanak, majd megint elváljanak, és végül megint találkozzanak, majd végleg elváljanak. Bera Candide-ja így képi és narratív megoldásait tekintve is harsány humorú, groteszk alkotás.
Az adaptációk sorát gyarapította Gellár Csaba Blackwood – Hogyan írjunk Blackwood-cikket? című filmje, mely Edgar Allen Poe éjsötét humorú novelláját dolgozza fel. A hatperces animációs darab Ónodi Eszter narrációjára épül, aki a történet főhősének, Psyché kisasszonynak a különös visszaemlékezését tárja a befogadó elé. Gellár sikerrel ültette át az irodalmi alkotás abszurd, groteszk stílusát, és bár a korabeli sajtóval szemben megfogalmazott kritika és virtuóz élcelődés nem jelenik meg a filmváltozatban, a szépen felépített képi világ a kiváló narrációval kiegészülve kellemesen groteszk élményt és egy fanyar humorú alkotást eredményez.
És ha már groteszk, mindenképp említésre méltó a magyar rövidfilmes program sötét lova, Bucsi Réka Symphony no. 42 című darabja, mely már a KAFF előtt is komoly figyelmet kapott, hiszen majdnem az Oscar gáláig menetelt, illetve szerepelt a Berlinale rövidfilmes programjában. Bucsi szimfóniája 47 rövidke jeleneten keresztül mutatja be egy különösen szürreális világ antropomorfizált állatait, különféle asszociációk mentén szerveződve. A laza szövésű képeket visszatérő motívumok fogják össze, a rendezőnő pedig egy kerettörténetet is felvázol a tudományos rajz előtt tűnődő, szuicid hajlamú rókával. A Symphony no. 42 a szó legnemesebb értelmében furcsa élmény, továbbá külön érdekes a benne elbújtatott önreflexív tartalom: a különböző emberi tevékenységet végző állatok (horgászó jegesmedvék, fegyvert szorongató róka stb.) sokszor intertextusokként is értelmezhetők, a film pedig végső soron az animációs filmek trendjeivel foglalkozik, nyomatékosítva, hogy 1-1 rövidfilm lényegében egy gondosan megkomponált mozgókép-szimfónia. Bucsi Réka filmje még úgy is a KAFF versenyprogramjának egyik ékköve lehetett, hogy tavaly nyáron a Frank című szatíra kísérőfilmjeként már a mozikban is láthatta a nagyközönség.
A 12. KAFF magyar rövidfilmjei közül nemcsak a Symphony no. 42-ra húzható rá az önreflexív jelző. A rövidfilmes versenyprogram virtuóz darabja volt Bertóti Attila Mese című munkája, mely két kisgyermek meseírói szárnypróbálgatásait mutatja be. A számítógépes animációval készített film nagy bravúrja, hogy a szereplők (főleg a tudálékos kislány) bármikor narrátorrá léphetnek elő, és az általuk elbeszélt vagy épp leírt mese vizuálisan is megelevenedik, mely a Mese fanyar humorának legfőbb forrását adja. A főszereplők által elbeszélt történetek mind klasszikus mesei alaphelyzetből indulnak ki, majd hirtelen a gyermeki fantázia legvadabb termékeivé alakulnak: így lehet, hogy a kovács kalapácsának lerepülő feje a Földet megkerülve likvidálja az élővilág nagy részét (főképp a madarakat), vagy máskor egy egyszerű papírrepülő lyukat üt a falban. Az alkotók lendületes, szépen kidolgozott animációt komponáltak, mely a befejezésben önnön megalkotottságára is utal azzal, hogy a lány és a fiú rájönnek: valójában ők is egy mese hősei.
Akadt azonban olyan versenyfilm, mely már a formanyelvét tekintve is az önreflexív darabok táborát erősítette. Orosz István A rajzoló című alkotása nem másról szól, mint a művész és az alkotás viszonyáról, ezzel összefüggésben pedig az animációs filmek készítéséről. A fekete-fehér rajzokkal operáló filmben a művész optikai illúziókat (mint amilyen a lépcsőre emlékeztető síkfelület), valamint feladványokat (labirintus) alkot, melyek később az életének kitörölhetetlen részeivé válnak. Orosz ezzel a műalkotás természetét és tartósságát vizsgálja, a film pedig egyfajta loopszerű szerkezetbe torkollik, mindemellett pedig egzisztenciális kérdéseket vet fel a művészi jelenléttel kapcsolatban.
A lételméleti kérdések nemcsak Orosz filmjében játszottak fontos szerepet az idei KAFF-on. A fesztivál fődíjával kitüntetett Fürdő a maga négy és fél perces játékidejével katartikus élményt okozva foglalkozik az elmúlással, illetve az emlékezéssel. A lengyel-magyar származású Ducki Tomek filmjének főhőse két nyugdíjas hölgy, akik egy pihentető úszásra érkeznek az uszoda medencéjéhez, a vízbe merülve azonban egy párhuzamos világba kerülnek, ahol megfiatalodva egy rangos úszóversenyen vesznek részt. A vízből felbukkanva újra komótosan úszkáló nénikké válnak, lemerülve pedig bajnok úszónőkként szelik a habokat. Tomek a befogadóra bízza az értelmezést. A két idős hölgy vajon emlékezik, ábrándozik vagy egyszerűen csak hallucinál? Netán az a bizonyos leúszott hossz magát az életet jelenti, melynek végén a halál várja őket? Nehéz eldönteni, hiszen bármelyik értelmezési lehetőség megállja a helyét. A Fürdő zsenialitása a többértelműség és a komplexitás mellett az érzelmi intenzitásban rejlik. Tomek alig öt perc alatt megnevetteti, sokkolja, felpörgeti, majd pedig kis híján megríkatja nézőjét, ez pedig olyan eredmény, melyet sokszor egy két és fél órás film sem tud elérni. A KAFF fődíja jó helyre került.
Szintén a boldogság, pontosabban az önmegvalósítás kérdésével foglalkozik a Néma hegedű című film, melynek hőse egy zeneművész, aki egy bizarr cirkuszba kerül, majd a porondmester nyomására meg kell válnia szeretett hangszerétől. A más pályára kényszerített zenész fokozatos kiüresedése vizuálisan is megjelenik: a testén lévő lyuk a lelki válság elburjánzásával párhuzamosan növekszik. Rödönyi Csilla BKF-es vizsgafilmje e megoldás miatt ugyan kissé didaktikussá válik, vizuális megvalósítását tekintve azonban kiemelkedő munka.
Áttételesen a Néma hegedű is reflektál bizonyos kortárs jelenségekre (a film főszereplője egy pályakezdő fiatal problémáival küzd: karrier vs. boldogság, törekvés az önmegvalósítás felé stb.), ám explicit társadalomkritikus mű is szerepelt a KAFF magyar rövidfilmes versenyprogramjában. Zétényi Borbála és Kreif Zsuzsanna Limbo Limbo Travel című negyedórás agymenése egy olyan világban játszódik, melyben a férfiak szinte eggyé válnak okostelefonjukkal, tabletjükkel és egyéb elektronikai kütyükkel, így az emberi kapcsolatok végzetesen elsikkadnak. Egy kiábrándult nőkből álló csoport a címben szereplő utazási irodát választva felkerekedik, és egy olyan szigetre utazik, melynek lakói egytől egyig vonzó bajszos férfiak. A gyarmatosítás analógiájára épülő történetben a jóléti társadalom kiéhezett asszonyai felforgatják az idilli egzotikus világ lakóinak életét, ezzel az allegóriával pedig a rendezőpáros egy hátborzongatóan negatív jövőképet fest, teszik mindezt hanyag eleganciával megalkotott vizuális stílust és fekete humort alkalmazva.
A Zétényi-Kreif duó alkotásához áll legközelebb a Lakótársak című versenyfilm, mely a generációs különbségek témájában fogant. A történet három egyetemista és egy idősebb férfi lakótársi viszonyáról szól. A férfi titokzatossága felkelti a fiatalok érdeklődését, melynek eredménye egy kis híján horrorba forduló, krimi elemekkel tarkított, sajátos humorú, mégis örökké aktuális kérdéseket boncolgató háromperces ámokfutás. A film zárlata pedig talán a versenyprogram legszórakoztatóbb pillanatainak egyike.
A magyar rövidfilmes felhozatal summázásának végén még két olyan alkotásról érdemes megemlékezni, melyek leginkább a TV-sorozat válogatásban szereplő etűdökhöz hasonlítanak, így összekötő elemként szolgálhatnak az arról a versenyprogramról készülő összeállításunkhoz. Az egyik ilyen a világhírű „homok-animátor” Cakó Ferenc Dózsa 1514 című nagyszabású műve, mely a parasztlázadásnak állít emléket. A film már a homokanimációs technika világszínvonalú használatáért említést érdemel, azonban az is kiemelendő, hogy Cakó nem egy egyszerű történelemórát akar tartani közönségének, hanem impozáns képi metaforákat és szimbólumokat felvonultatva egy eddig nem látott módon elmesélni és közelebb hozni a magyar történelem e fontos eseményét. A veretes téma ellenére is a versenyprogram üde színfoltja volt e mű.
Szintén a TV-sorozatokhoz, pontosabban az azok többségét ihlető népi mondakörhöz csatlakozik Traub Viktória Vastojás című filmje. A rendezőnő egy népmesei jellegű történetet mond el platformjátékokat megidéző képi megjelenítéssel és némi öniróniával fűszerezve. A film főhőse Benedek, akit egy napon egy vascsirke (!) ránt magával a sötét erdőbe, melyet a gonosz harcsa, Irgum Burgula ural. A film így Benedek népmesei viaskodását viszi színre, és eléri, hogy kicsik és nagyok egyaránt jól szórakozzanak, előbbiek egy kedves mesén, a felnőttek pedig egy finom humorral operáló, parodisztikus és (ön)ironikus animációs etűdön.
A magyar rövidfilmek programja tehát nemcsak minőségi, de kimondottan sokszínű merítés volt, mely bizonyosan nem könnyítette meg sem a zsűri, sem pedig a kritikusok dolgát, már ami a díjakat illeti. Végül a szakírók, a zsűrivel egyetértve, Ducki Tomek Fürdőjét ítélték legjobbnak. Sok érdekességet és talán több kritizálni valót hozott azonban a TV-sorozat versenyprogram, mellyel hamarosan bővebben is fogunk foglalkozni a KULTer.hu hasábjain.
12. Kecskeméti Animációs Filmfesztivál, Kecskemét, 2015. június 24-28.