Merülünk
A gyerekkor tavaiban elburjánzott a békalencse.
A hínár már nem kiirtható. Beleakad a lábfejem,
és görcsbe rándul az izom. Elsüllyedek, akár a kavics.
Mint asztronauták az űrben, halak lebegnek mindenütt.
Távoli, idegen bolygókra gondolok, olyanokra,
amiknek még nem adtak nevet. Talán tudnánk ott is élni.
Mert nem lehet, hogy tényleg ennyire egyedül legyünk.
Agyonnyom a sötétség, a hideg, táguló anyag.
Egyszer téged is elveszítelek.
És akkor tényleg semmi sem marad.
Távol egymástól merülünk.
Minden reggel
Mezítláb megyek ki a körfolyosóra,
leülök az ablak alá, és nézem,
hogyan mozdul az árnyék a szemközti falon.
Amíg alszol, a korán kelők szótlanságával
készítem magam arra, ami jön,
ami elkerülhetetlen.
Mert minden ébredés felhasítja bennem,
amit gyerekkorom óta próbálok csitítani,
hogy végtére is én nem idetartozom.
A nyugtalanság lovait nem bírom féken tartani.
Újra és újra szétfutnak a négy égtáj felé,
átgázolnak összefércelt álmainkon,
és feldúlják az első évtized kertjeit.
Nehogy azt hidd, hogy ez valaha másképp lehet.
Minden reggel meg kell küzdenem azért,
hogy elinduljon a nap és felébreszthesselek.
Kiemelt kép: Pixabay
