Jameson whiskey helyett Kőbányai sör, elegáns fogadások helyett házi koszt, kiemelkedő filmek helyett pedig maradandó élmények. Nem úgy alakult az idei CineFest, ahogy azt elterveztem, de egyáltalán nem bántam. Szubjektív beszámoló következik.
Régóta nagy bánatom, hogy a CineFest alatt nincs lehetőségem jobban megismerni Miskolcot és környékét (egyszer már el kéne jutnom Lillafüredre és Tapolcára), de még a fesztivált kísérő koncertek is szinte mindig kimaradnak. Ugyanis, ha már ott vagyok, igyekszem minél több filmet megnézni. A körülmények szerencsés együttállása miatt idén nem csak mozitermekben üldögéltem, míg kinn tombolt a vénasszonyok nyara.
Görömböly hatvanöt évvel ezelőtt még önálló község volt, azóta viszont már Miskolc része. A falusias jellegét megőrző városrész jelentős ruszin kisebbség otthona, pincesora pedig több mint ötszáz működő borospincét foglal magába. Szombat délelőtt ide látogattam többedmagammal. Sok pince előtt már ekkor is nagy élet volt: bográcsban főtt a paprikás krumpli, gyerekek kergetőztek, idősebbek kínálgatták saját borukat vagy épp házi almalevüket. Az esti zenés mulatság színpada már állt, színes lufikat fújdogált a késő nyári szél. A pincekápolnát és a kilátást a dombtetőről sajnos ki kellett hagynom, mert kezdődött a soros vetítés a belvárosi Művészetek Házában.
Viszont jártam a Magyar Ortodox Egyházi Múzeumban és a Szent Háromság görögkeleti templomban. A három termes múzeumban a magyar ortodox templomokból és parókiákról összegyűjtött egyházművészeti tárgyakat lehet megtekinteni: ötvösműveket, textíliákat, ikonokat és különböző dokumentumokat. A múzeumtól kőhajításnyira álló ortodox templom tárgyait is ki lehetne állítani, mert többségük muzeális értékű. A copfstílusú épület kívülről nem tűnik jelentősnek, ám belseje lenyűgöző hatású. Kelet-Európa legnagyobb ikonosztáza uralja a teret, sokáig elvonva a figyelmet arról, hogy a katolikus és protestáns templomokkal ellentétben itt nincsenek padsorok, a mára maroknyivá zsugorodott gyülekezet állva vesz részt a miséken.
Tavalyi miskolci látogatásomkor aránytalan módon a záró hétvégére koncentrálódtak az igazán jó filmek, az első hétvége csalódást okozott, most viszont csak az utolsó napokon voltam jelen, de sajnos nem találkoztam valóban emlékezetes alkotással. A Cop Car a Coen-filmek és az egzisztencialista dráma legrosszabb keveréke. Hőseiről nem tudunk meg semmit, a néző belecsöppen a történetbe, így sem a két kisfiúval, sem a Kevin Bacon alakította seriffel nem lehet azonosulni. A közepesen muzsikáló gyerekszínészek mellett több hiteltelen jelenet is kizökkenthet, így hiába az amerikai vidék groteszk, vérfürdőbe torkolló bemutatása, a Fargo rendezői ezt klasszisokkal jobban csinálják. A méretes bajuszt viselő Bacon is beleszürkül a filmbe, seriffjét első pillanattól nem tudtam komolyan venni, így csak a nevetséges, ám szorult helyzetében ügyesen taktikázó embert láttam benne.
Hasonló csalódás volt Gaspar Noé Cannes-ban debütált legújabb műve, a Love. Eredetileg mindkét vetítése 3D-s lett volna, de a rendező szombati megjelenése miatt a második vetítés átkerült a nagyterembe, ahol csak 2D-ben lehet mozizni. Szívesen írnám, hogy ez is közrejátszott az élvezeti érték csökkenésében, de nem lenne igazam. Egyetlen rövid snittnél volt igazán szerepe a 3D-nek, különben – a rendező elmondása szerint – a nagyobb intimitás elérése érdekében esett a választás a műfajidegen technikára. Az érdeklődés nagy volt, hiszen az előzetesen művészi pornónak nevezett alkotás rendezője nem más, mint a kultikus Visszafordíthatatlan erőszakorgiáinak direktora. Illetve mikor láthat az ember fia és leánya miskolci moziban ennyi szexjelenetet?
Utóbbiakra nem is lehetett panasz, esztétikus, fiatal testek szerepeltek a vásznon, ám egy idő után önismétlővé és öncélúvá vált a sok-sok aktus, szembemenve a rendezői szándékkal, ami az érzelmes szeretkezések köré akarta felépíteni a film cselekményét. A két ágyjelenet közötti történések viszont unalomba fulladtak, az ezerszer látott történet sablonjait nem sikerült élettel megtölteni. A nagyon személyes film főhőse Murphy, egy amerikai fiatalember, aki Párizsban filmezést tanul, ő a rendező alteregója. Képtelen túltenni magát egy szakításon, és fiatal családapaként is régi szerelmét idézi fel magában. A teljes film flashbackek rendezetlen sorozata, amit az ópiumot lenyelő férfi idéz fel szenvedélyes kapcsolatukról. Murphy annyira ellenszenves szereplő, hogy szinte lehetetlen azonosulni vele, érzelmi bevonódás nélkül viszont csak színes fényekben fürdő, pár találó beállításban egymáson vonagló testeket látunk, ami bár nem pornó, de messze nem elég a kielégüléshez.
A rövidfilmek közül két emlékezetes alkotást érdemes felidézni. Az egyik, a Futólag egy groteszk alapötletre épül, melyben két öngyilkos gyors megismerkedését és románcát kísérhetjük végig. A Figyeljenek! című dán-finn koprodukció nyerte a legjobb kisjátékfilm díját, melyet egy zambiai-iráni rendezőpáros jegyez. A téma nem is lehetne aktuálisabb: a bevándorlók helyzete. Egy burkát viselő anya a rendőrségen szeretné elérni, hogy tartsák távol az őt bántalmazó férjétől, de a tolmács (egy csinos, muszlim nő) valamilyen oknál fogva másképp fordítja le panaszát skandináv nyelvre. Eközben a folyosón várakozik kiskamasz fia is, aki – mintha nem lenne tisztában a helyzet súlyosságával – kapcsolatba akar lépni az apjával. A kisfilm egy nagyon fontos problémára világít rá egyszerű eszközökkel, kerülve a didaktikusságot, ez pedig a kölcsönös meg nem értés, adódjon ez vallási, kulturális, életkori, nemi okokból vagy az ezeken alapuló előítéletekből.
A Mr. Holmes című Bill Condon-film különlegessége, hogy az aggastyán, Alzheimer-kóros Sherlock Holmes a főszereplője. Az 1947-ben játszódó történetben a volt magánnyomozó azt próbálja kideríteni, hogy sok-sok évvel korábban miért hagyta el a Baker streetet és az őt világhírűvé tevő foglalkozását, hogy vidéki magányában a méhészkedésnek éljen. Miközben az őt nyugdíjba kényszerítő ügy részletei fel-felmerülnek emlékezetében, egy másik szálon Holmes fejlődéstörténete is kibomlik. A memóriát frissítő ritka növényért még Japánba is elutazó öregúr szép lassan döbben rá, hogy nem az egzotikus főzetek, hanem bejárónője fürge eszű kisfia a legnagyobb segítsége az emlékek előcsalogatásában, és ezzel együtt írásművé rögzítésében (hisz hű krónikása, Dr. Watson már halott). A briliáns logikájú Sherlock sosem volt híres érzelmi intelligenciájáról, ám még kilencven fölött is képes egy fontos dolgot saját kárán megtanulni, méghozzá azt, hogy nem mindig az igazmondás a leghasznosabb választás az életben. Mindezeken kívül a szerep és valóság különbségei és egymásra hatásai is megjelennek a szépen fényképezett és magas színvonalú színészi játékban (Ian McKellen és Laura Linney) gazdag alkotásban.
Az általam látott filmek közül a legüdébb színfolt a Dope című amerikai produkció volt, mely friss, fiatalos, lendületes és humoros stílusban értekezett olyan komoly kérdésekről, mint a feketék és fehérek közötti esélyegyenlőség, illetve a faji alapú sztereotípiák és klisék napjainkban. A gimis- és gengszterfilmek sablonjait kifordító alkotás főhősei Los Angeles egyik legzűrösebb negyedében nőttek fel, ennek ellenére, illetve emellett különc okostojások (geekek), akik a kilencvenes évek hip-hop zenéjét hallgatják, és aszerint is öltözködnek. A hibátlan betétdalokkal felvértezett Dope nem csak lazán hozza a zsáner kötelező kellékeit a kínos helyzetektől a vicces beszólásokig, de érezhetően csak annyira veszi komolyan magát (eljátszik az osztott képmezővel, narrátorral és a képek kimerevítésével is), hogy a szórakoztatás örve alatt napjaink fontos problémáiról is szót ejthessen.
Az egyre emelkedő nézőszámot figyelembe véve komolyan el kellene gondolkodniuk a szervezőknek egy újabb helyszín bekapcsolásán, hogy minden érdeklődő bejuthasson az egyre tekintélyesebb CineFest vetítéseire. Remélem, jövőre nekem is szorítanak majd egy helyet.
12. Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál záróhétvége, Miskolc, 2015. szeptember 18-20.
