Az embernek a természet erőivel folytatott küzdelmén alapuló túlélőfilm-dráma hibrideknek megvannak a maguk bejáratott sablonjai, melyek pátoszossá, nemritkán giccsessé, ezekkel együtt pedig hiteltelenné teszik a végeredményt. Az izlandi Baltasar Kormákur hegymászós filmje az előzetesek alapján nem kevés aggodalomra adott okot.
Az A-listás sztárok jelenléte, a 3D-s technika és a tény, hogy ez Kormákur karrierjének eddigi legnagyobb költségvetésű munkája egyaránt arra engedtek következtetni, hogy egy stúdió által erősen kontrollált, a szokásos sablonokat elpuffogtató középszerű film lesz a megtörtént eseményeket feldolgozó Everestből. Az izlandi direktor legújabb műve akár a 2012-ben általa rendezett Dermesztő mélység párdarabja is lehetne. Mindkét film a természet erőivel harcba szálló ember igaz történetét meséli el: a Dermesztő mélység egy Guðlaugur Friðþórsson nevű izlandi halász csodával határos túléléstörténete, aki hat órát úszott a jéghideg Atlanti-óceánban, miután hajótörést szenvedtek legénységével, az Everest pedig a világ legmagasabb pontjára induló hegymászók tragédiáját eleveníti fel. Kormákur mindkét film esetében az arányok eltolásával igyekszik kikerülni a szokásos kliséket és megmenteni a végeredményt a giccstől. A Dermesztő mélység szép fokozatosan mitizálja az egyetlen túlélőt, a hangsúly így az életben maradás rejtélyes körülményeire helyeződik, míg az Everest kevésbé a karakterekről, mint inkább a megmászandó csúcsról, és a cél eléréséért már-már rögeszmésen folytatott harcról, majd az ebből kibomló tragédiáról szól.
A rendező tehát igyekszik új színt vinni e kissé megfáradt és kiszámítható (al)műfajba, azonban nem jelenthető ki egyértelműen, hogy Kormákur legújabb, IMAX-termekben is látható filmje hibátlanul elkerüli a zsáner kiszámíthatóságából adódó összes csapdát: az Everest párbeszédei néhol a Roland Emmerich-féle suta dialógusokra emlékeztetnek, és egyes jelenetek mintha csak azért maradtak volna benne a végleges anyagban, hogy meglegyen a szerződésekben foglalt kétórás játékidő. Ezek a botlások azonban, főleg a film egészének minőségét nézve meglehetősen ritkák. Kormákur jó ütemben építi fel a történetet, és törekszik arra, hogy a filmben ábrázolt karakterek is hitelesek legyenek. A hegymászók (akik egyébként eredeti nevükön szerepelnek) mindegyike hétköznapi problémákkal küzdő figura, akikkel könnyű azonosulni, főleg úgy, hogy egyikük sincs túlzottan kiemelve a többiek közül.
A Jason Clarke által alakított Rob Hall, valamint Beck Weathers (a most is nagyszerű Josh Brolin) története kap kicsivel nagyobb hangsúlyt, köszönhetően a családi körülmények részletezésének: e két karakter felesége is megjelenik, előbbi a terhessége, míg Beck párja a házassági nehézségek okán. Főként tehát ehhez a két szálhoz kapcsolható az Everest legtöbb giccses és pátoszos pillanata (a hegy déli csúcsánál rekedt Rob a feleségével folytatott, az alaptábori adminisztrátornő által walkie-talkie-n közvetített telefonbeszélgetésből merít erőt a továbbhaladáshoz), összességében viszont a házaspárok közötti viszony is hihető és mentes a túlzott maníroktól, mely a színészi teljesítménynek is köszönhető. A nagy neveket felvonultató sztárgárda tisztességes munkát végzett, Jason Clarke tiszteletreméltó túravezetőként visszafogottan és pontosan színészkedik, Jake Gyllenhaal pimasz, laza és vérprofi hegymászó, míg a már említett Josh Brolin tapasztalatlan és suta turistából válik az életéért küzdő hőssé (ő egyébként sokban emlékeztet a Dermesztő mélység protagonistájára is). A férfiszakasz mellett Keira Knightley és Robin Wright is dicséretet érdemelnek, akik az aggódó feleségek szerepében remekelnek.
Az Everest azonban nem a figurák ábrázolása, de még csak nem is a tisztességes színészi munka okán említésre méltó alkotás. Kormákur és stábja egy olyan filmet készített, mely esetében, szinte a két évvel ezelőtti Gravitáció óta először fontos, a filmélményt alapjaiban meghatározó összetevő a 3D-s megvalósítás. Az alkotók nem a már említett Roland Emmerich műveiben látható megalomániára törekedtek, az Everest értéke a hitelességben rejlik. Ezt a filmet nem azért érdemes IMAX-ben nézni, hogy a monumentális effektektől az állak a padlóra kerüljenek. Kormákur alkotása képes belehelyezni a nézőt a történetbe, a hófödte csúcsok, a dermesztő csend, majd pedig a nagy erővel a vászonra robbanó vihar képi és hanghatásai katartikusak, a rendező ráadásul hosszabb jelenetek formájában ábrázolja a környezetet, mely így nyomasztón telepszik rá a befogadóra, és kisebb felüdülést jelent, amikor végre komfortos lakásbelsőket is megmutat a kamera.
Ez utóbbi egyébként a film egyik legügyesebb trükkje: Kormákur többször a tomboló viharban játszódó jelenetet egy hangsúlyos vágással egy csendes szobába vezeti át, az így támadt csend pedig remek hatásfokozó elem. Szintén ügyesen bántak a speciális effektek készítői a szédítő magasságokkal: a szakadék fölé lefektetett létrákon mászó emberek és a végtelen mélység látványa egyaránt hozzájárulnak ahhoz, hogy a befogadó úgy érezze, ő is ott van a világ tetején. Az újkori térhatású technika legtöbb előnyét képes tehát kihasználni a film, méghozzá úgy, hogy mindez nem egyszerű vásári attrakcióként, hanem a néző bevonására tett sikeres kísérletként működik.
Az Everest így egy hiteles és átélhető drámává válik, mely bár nem fogja alapjaiban forradalmasítani a megtörtént eseményeken alapuló túlélőfilm-dráma szubzsánert, mégis nyugodt szívvel odatehető az 1993-as Életben maradtak mellé a „hatásos és katartikus, havas hegységben játszódó, megtörtént eseményeket feldolgozó film” címkéjű polcra.
Everest, 2015. Rendezte: Baltasar Kormákur. Forgatókönyv: Simon Beaufoy, Lem Dobbs, Mark Medoff. Szereplők: Jason Clarke, Robin Wright, Keira Knightley, Jake Gyllenhaal, Michael Kelly, Sam Worthington, Josh Brolin. Forgalmazza: UIP-Duna Film.