Az Átkelés Budapesten voltaképp nem más, mint egy szubjektív bédekker: garantáltan hű társa lesz annak, akit a főváros egy másik, „láthatatlan” arca érdekel. A turistáktól hemzsegő frekventált helyszínek mögött ugyanis ott szuszog egy kétmilliós nagyváros a benne élők szétfutó, helyenként összeérő történeteivel, melyek át- meg átjárják a sokat látott házak falait.
A verses formájú és ritmusú novellákban különböző sorsok villannak fel a mélyben mégis rokon vágyakkal és emberi játszmákkal, melyekhez nem pusztán díszletül szolgál a város, hanem gyakran ez a territoriális és szociális értelemben páratlanul sokszínű miliő termeli ki azokat. Ember és közvetlen környezete elválaszthatatlan egymástól – ez nem új keletű belátás Térey munkásságában, ahogy eme sajátos összhatás iránti különös fogékonyság sem, most viszont eljött az idő, hogy Budapest egyedisége táruljon föl ebből az utóbbi időben nagyon is humánus művészi perspektívából.
Szó sincs arról, hogy a számos, olykor szándékoltan félreeső kerületeket érintő „átkelés” csak a helybeliek ügye volna, sőt, a megjelenített élethelyzetek java része azért is tűnik vidéki olvasóként ismerősnek, mert közös emberi tapasztalatok írják őket: szeretetlenség és megannyi kapcsolati csapdahelyzet, vagy éppen kitörésre való meddő vágyódás fogalmazódik meg, melyek megtörténhetnek és minden bizonnyal meg is történnek az ország bármelyik pontján. Budapest szerepe innen nézve másodlagosnak is tűnhet, holott a kulcs az, hogy mindez nem máshol sűrűsödik össze, mint épp abban a közegben, amelyben például a Svábhegy villáitól már alig látható a Wekerle-telepi testvérféltékenység, s látszólag a Bergman-rajongó hivatalnok Bindernek sincs sok köze a rendszerváltás kultikus helyszínén forgató pornófilmrendező, Regős érzelmi sivárságához. Mégis azt látjuk, ezek az egymástól oly távoli életek valójában egyazon történeten belül zajlanak, egy olyan város ölelésében, ahol, ha véletlenül, többszörös áttételen keresztül is, de ezek a sorsok találkozhatnak egymással.
Ahogy Sántha József már korábban felhívta a figyelmet rá, több ilyen összefonódás is megfigyelhető a novellák hősei között. A szereplők visszatérése avagy kapcsolódása persze fontos: amellett, hogy mindez kötetösszetartó erőt jelent, alkalmat ad egy-egy figura alaposabb megfigyelésére. Ennek leglátványosabb példája az özvegy énektanár, Bárány esete, akit előbb a Partraszállásban társadalmi kötöttségeit hátrahagyni próbáló, a lezárt Háros-szigetre költöző erőtlen lázadóként, majd a Kimaradó csodákban, épp ellenkezőleg, jobb híján az általa mellesleg lenézett budafoki kocsmatársaságba betagozódni kívánó, megalkuvó kispolgárként látunk viszont. Ám a cselekedeteket vezérlő motivációk világosabbá válása mellett legalább olyan lényeges, hogy ezek a sorsok nemcsak érintik, hanem adott esetben meg is határozzák egymást. Az érzelmi zsarolás jelenete, melynek Binder akaratlanul is a szemtanúja lesz (Parádi Rudi, a túlbuzgó rajongó a vetítés után rászáll az estet moderáló esztétára), aligha független a fivérek közti rivalizálástól az Öcskös című novellában: Rudinak a zenészkarriertől egészen a pornókasztingokig vezető izzadságszagú útkeresése mögött ugyanis épp az idősebb testvér, Zalán öccse törekvésével szembeni fölényeskedő magatartása állhat magyarázatul.
Noha szinte adja magát a lehetőség, hogy az efféle összefonódások életeket meghatározó természetét egy nagyobb kompozícióban dolgozza ki, Térey – minden bizonnyal jó érzékkel – szűk százhúsz oldalnál meghúzza a határt, és ahogy az előszóban is utal rá, meg se próbálja Budapest „minden titkát kifecsegni”. Ha a kötetet olvasva óhatatlanul eszünkbe jut Cseh Tamás – jelen írás címében is megidéződő – híres szerzeménye, az nem véletlen. A zajló fővárosi hétköznapokból kiragadott, normális esetben észrevétlenül maradó figurák pillanatképei villannak föl, anélkül, hogy a szerző törekedne mindezt mélyebb összefüggésbe ágyazni: mind jönnek valahonnan, tartanak valahová, de a novellák nem beszélik túl az adott szituációt, sőt néhol (például az Egy makulátlan ember telefonos zaklatója esetén) az lehet az érzésünk, némi további árnyalás sem lett volna túlzás. Ezzel együtt Térey emberismeretből megint jelesre vizsgázik, aki legutóbbi és készülő munkáival lassanként a 21. századi városi ember egyik számottevő antropológusává lép elő: még az ilyen rövidebb skiccekben is jól érti a Gázgyár utcán a macskájával élő középkorú Natasa magányát („Ah! perfido!”), akit az elköteleződésre képtelen „növendék nihilista” (65.) Franci hagyott el egy fiatalabb, ugyancsak kidobás előtt álló szobrásznő kedvéért. Téreyt az emberi viszonyrendszer törései érdeklik, a felszín alatti alig látható repedések, mint amilyen az uralkodó típusú, túlszabályozott életű franciatanárnő és a vele épp ellentétes jogászhallgató adok-kapok viszonya (Mondj nemet a vasárnapjukra), melyben „soha nincs megnyugtató egál” (91.). Míg a legutóbbi verseskötetben, a Mollban feltűnő volt a szerző empátiája a megalázottak és megszomorítottak iránt, ezúttal a perspektívát az ezerarcú Budapest nyitja nagyra: megtalálható itt az esetlen fiúból lett lelkész, majd későbbi feministaellenes blogger (Jószolgálati nagykövet) ugyanúgy, ahogy a tiszavirág életű sztárságtól megszédült szinglifilmhős (A szeretetlenség útját kikövezni), akit már a saját családja is alig tud elérni apja halálának hírével.
És ha már – ahogy a szerző is említi egyik interjújában – az elpusztíthatatlan, folyton újjáéledő, s ennek az állandó megújulásnak a korokon átívelő nyomait magán viselő főváros a kötet igazi főhőse, akkor nem árt elmozdulni az útikönyvek kötelező helyszíneitől a külváros különböző mikrovilágai felé. Térey hangulatteremtő városrészleírásait bizonyos, hogy még a Pesten élőknek sem érdemes egy kézlegyintéssel nyugtáznia. Noha az események többsége, ahogy említettem, nem szigorúan helyhez kötött (kivétel ez alól a város sötét, gestapós múltját őrző svábhegyi villa novellája, az Aki élő, zajjal jár), az adott környezet iránti állandósult figyelem jelzi, hogy korántsem mellékes, mi hol is játszódik. Térey ezeknél a leíró részeknél egyszerre bizonyul jó írónak és jó szemű utazónak: s mivel ez esetben a valóság minél árnyaltabb leképeződése az olvasás fontos mozzanata (ezért sem zavaró a városrészek beazonosíthatósága, sőt, én egyenesen igényeltem is a tartalomjegyzék útmutatóját), az egy-egy kerület részleteiben rejlő sajátosságokat megragadó szakaszok számomra az Átkelés legmaradandóbb részeit jelentik. Nélkülük, elmondható, hogy kevésbé volna képem Kőbánya „túlérett szocializmusáról” (67.), Rákospalota „alföldi mezőváros”-jellegéről (88.), ahogy debreceniként bizonyosan nem érezném a jellegadó különbséget Budakalász és a gázgyári negyed között sem. Ezen a ponton nem érdemes szó nélkül elmenni a kiadó által készített ötletes Google-alkalmazás mellett sem: az interaktív térkép nemcsak abban segít, hogy a kötet valóban képes legyen egyfajta alternatív útikönyvként is funkcionálni, de a novellákhoz mellékelt kép- és hanganyag révén, úgy érzem, minden adott, hogy Budapest utcáit járva vagy a metrón véletlenül mellénk sodródók titkos életén merengve feltáruljon egy eddig nem látott oldaláról e „derűs kísértetváros”.
Térey János: Átkelés Budapesten, Libri Kiadó, Budapest, 2014.
