Adolf Eichmann, aki a deportálások egyik fő szervezője volt a második világháború idején, 1961-ben került bíróság elé Izraelben. Az Eichmann-per fontossága nem csupán egy náci háborús bűnös elítélésében rejlik, hanem médiatörténeti esemény is, minek következtében a holokauszt ténye megrendítő erővel jelent meg sokmillió tévénéző számára.
A per után Izraelben is alapvetően megváltozott a holokauszt megítélése, bár a zsidó államban televízió még nem létezett, így az érdeklődők élő rádióadásokon keresztül követhették a tárgyalás menetét. A soát túlélő, majd Izraelbe emigráló zsidókat nem kedvelte a közvélemény, valamelyest őket is hibáztatták, amiért hagyták, hogy megtörténjen velük az a rengeteg szörnyűség. Nyavalygásnak tekintették a vészkorszakról szóló elbeszéléseiket, nem is voltak rájuk kíváncsiak.
A fordulópontot az Eichmann-per nyolc hónapja jelentette, amelyet nem csak Izraelben követtek hatalmas érdeklődéssel, ahol a több mint száz tanú (többségük auschwitzi fogoly volt) saját történetei és a tárgyalásról szóló tudósítások tömkelege folyamatosan napirenden tartotta a holokausztot, lehetőséget adva a befogadóknak az azonosulásra, és elindította a ma már természetesnek tartott közismertségét. A provokatív cím is erre utal, Eichmann perén keresztül megmutatni az embereknek, mik is történtek a náci lágerekben. Másrészt pedig azt az alapvetést is felidézheti bennünk, hogy a dokumentumfilmek (mint aminek a készítéséről Az Eichmann Show szól) is megszerkesztett, a készítők által a valóságból kreált alkotások, hasonlóan a show-műsorokhoz.
Paul Andrew Williams alkotása a per tévés közvetítésének producerét, Milton Fruchtmant és rendezőjét, Leo Hurwitzot állítja középpontba, az ő karakterük köré építi fel a cselekmény vázát, végigkövetve a tárgyalást az előkészítéstől az ítélethirdetésig. A BBC dokudrámája ügyesen vegyíti a fekete-fehér és színes képeket az archív felvételekkel. Nem Eichmann, de még nem is a történelmi jelentőségű per, hanem annak tévés közvetítése, a reprezentáció létrejötte és az ezt létrehozók szerepe domborodik ki a filmből.
Fruchtman és Hurwitz közös gyermeke az a tengersok órányi filmfelvétel, amiből naponta egyórás összefoglalók készültek, majd utaztak repülőn a világ nagyvárosai felé, hogy tévénézők milliói kövessék estéről estére a jeruzsálemi tárgyalóterem eseményeit. A pragmatikus Fruchtman (Martin Freeman) szerzi meg a közvetítési jogot, ő az, aki eligazodik az izraeli bürokrácia útvesztőiben, és a többszöri halálos fenyegetések dacára is hajthatatlanul kitart, mert tudja, hogy valami fontosat hoznak létre. Habár megijed a rá és családjára leselkedő veszélyektől, de felesége is mellette áll, ő pedig (a legkritikusabb pillanatokban is nyugalmat erőltetve magára) igyekszik megkímélni munkatársait a veszély tudatától, hogy azok a legjobbjukat nyújthassák.
Leo Hurwitz (Anthony LaPaglia) New Yorkból érkezik, ahol nagyjából egy évtizedig tiltólistán volt a McCarthy-érában való baloldali elköteleződése miatt. Ha a producer az egész terv elindítója, vagyis az apa, akkor a rendező az anya, aki nyolc hónapon keresztül „kihordja”, alakítja, formálja a közvetítést. A perben leginkább szakmai kihívást látó, zsidóságát nem gyakorló és nem megélő Hurwitz talán az egyetlen, akit nem az érzelmei hajtanak (sokakat a bosszúvágy), hanem igyekszik megérteni Eichmannt, rendezésének főszereplőjét.
Mintha a Sztanyiszlavszkij-módszert alkalmazná – akaratán kívül, hiszen dokumentumfilmesről beszélünk –, vagyis a szereplő minél tökéletesebb megértését, belehelyezkedést a másik gondolkodásába tűzné ki maga elé. Ugyanis Hurwitz szerint (szemben a többség véleményével) Eichmann nem szörnyeteg, ő is ember, aki ilyenné vált, mint ahogy bárkiből lehetett volna Eichmann hasonló körülmények között. Abból a szempontból idealista, mert várja, hisz benne, hogy Eichmann megtörik, és meg fogja pillantani (így rajta keresztül az egész világ) a maszk mögött a vádlott valódi arcát. A rendező kísérlete kudarcba fullad, hiszen nem képes megérteni a per vádlottját. Pedig többször beül az üvegkalitkájába, sőt egyszer a zárkájához eljutva testközelből is megpillantja a végig nyugodtnak és szenvtelennek tűnő Eichmannt.
Azzal párhuzamosan, hogy a szakmája legjobbjának tartott Hurwitz rájön, nem sikerült megértenie filmje főszereplőjét, többektől is azt hallja, maga a film elkészítése volt az igazán fontos, nagy tett. Ez, illetve a jogos ítélet nyújthat némi vigaszt a kudarcot vallott direktornak. Mintha a mozifilm rendezőjének kételyei jelennének meg alakmására vetítve, vajon mennyire sikerült eredményesen megbirkóznia az anyaggal, vissza tudta-e adni azt a nagy vásznon, amit szándékozott. Vagy annyi jut neki és stábjának, mint Leónak és csapatának: a tudat, hogy filmje ellátja a tanítás és ismeretterjesztés fontos és nemes feladatát.
Mindenesetre Paul Andrew Williams keze alatt remek színészek dolgoztak: Anthony LaPaglia számára ritkán adódik főszerep, de Leo Hurwitzként emlékezetes alakítást nyújt, nyugodtan dohányzó alakjában érezhetően nő a feszültség. A Dr. Watsonként (Sherlock), Zsákos Bilbóként (A hobbit) vagy a Fargo című minisorozat Lester Nygaardjaként megismert Martin Freeman nehezebben tud szabadulni korábbi szerepei teszetoszaságától (persze ez alkatából és arcából is adódik), ám játéka így is dicséretet érdemel.
A haláltáborok felszabadítása után készült, Eichmann-nak is levetített, megdöbbentő felvételek a film szövetébe is bekerülnek, de a lágy, érzelmes aláfestő zenével kísért képsorok láttán a néző sem kerül közelebb a megértéshez, inkább egy hiteltelenebb, sablonos holokausztfilm juthat eszébe.
Az Eichmann Show (The Eichmann Show), 2015. Rendezte: Paul Andrew Williams. Írta: Simon Block. Szereplők: Anthony LaPaglia, Martin Freeman, Rebecca Front. Forgalmazza: Pannónia Szórakoztató Kft.
