Míg Bartók Imre regénytrilógiájának korábbi részei a cél, a pusztítás, az ideológiák és narratívák karikírozása mentén szerveződtek, melynek kézenfekvő példája A patkány évében érvényesülő, minden műfajt beolvasztó és parodizáló prózapoétika, addig a harmadik és egyben záró rész a forráshoz való visszatérést, az eredet megértésére irányuló egzisztencialista törekvést csúfolja ki.
A múltjukat és téloszukat (egyben filozófiájukat) vesztett gondolkodók, mutánsok, kiborgok így látszólag kívül rekednek saját létmegértésük küldetésén. Heidegger ontológiájának egyik fontos gondolata, hogy az ember világban való részvétele – lévén időbeli, történetileg meghatározott lény – már mindig és eleve a világban való addigi részvétele következményeképp valósul meg. Mindemellett önmegértését és saját egzisztenciájához való viszonyát a haláltudat bizonyossága is meghatározza, így képtelen a jelen „itt” és „most” paraméterei szerint kitölteni létezését. Mindebből arra is következtethetünk, hogy e filozófia szerint nem létezhet olyasmi, hogy jelenlét – annak térbeli és időbeli aspektusát egyaránt elgondolva. Legalábbis az ember nem tud mit kezdeni vele.
Mindezek után jogosan állítható, hogy Bartók trilógiájának gondolkodói, akik végső soron mind az eredet, mind az előre mutató cél ismeretéről lemondanak, nem a poszthumán új embereiként mutatkoznak be – a hús-vér emberi létezés mellett teszik le voksukat. Ludwig az eredetkérdésre vonatkozó válaszok megismerhetőségének pillanatában felkiált: „Nem érdekelnek a válaszok”; „Nem érdekel, hogy tényleg történt-e velünk valami, hogy mindig is éltünk, vagy exhumáltak, hogy hibernáltak, hogy mi mindent tettek a fejembe és főleg, hogy mit vettek ki onnan.” (488.) A regény legutolsó bekezdése a létezés, a történés, a természeti keletkezés, avagy a phüszisz felé való nyitottságra szólít fel egy szép és hosszú kérdéssel: „Mivé nő fölénk a köd, és szaporodnak a homorú gombák, az egyenletes tájak, a metszett fű milliónyi szála, keskeny borsóhüvelye, a kíváncsi tekintetű, konkáv égitestek…” (532.)
A kecske éve, akárcsak A nyúl éve A patkány éve után, képes valami újat felmutatni. Az első rész totális és általános korpusz-enumerációját a leírások, a cselekmény és a regényszerkezet kiegyensúlyozott formátuma követte a másodikban, mintegy harmonikus közepet alkotva. A harmadik azonban az akció és a humor tekintetében visszafogottabbá válva egzisztenciális kérdések sorozatát adja a gondolkodók szájába. Nem véletlenül szaporodnak el a szereplők belső monológjaival megfeleltethető, dőlt betűs részek sem. Martin megállapítása a történet és annak metaszintjén is definitívnek hangzik erre vonatkozóan: „Talán itt az ideje, hogy szembenézzünk a tényekkel”; „Nincsenek fegyvereink, fogalmunk sincs, hogy mi történik velünk, hogy merre tartunk”. „És hogy honnan jövünk” (218.) – fűzi hozzá Karl.
Az Atlanti-óceánon – az idő tengerén, múltjuk őskontinense felé – ringatózva Karl, Ludwig és Martin emlékeznek, vitába kerülnek önmaguk – és a másik – fixációival, töprenghetnek „visszanyert halandóságuk értelme fölött” (134.). Gondolatok, álmok, rosszullétek, az éhségtől leesett vércukor tripjeinek elmosódott tartományaiban állandó szereplőkké válnak mutagén eszmék és testek, Hannah, a hasfelmetsző és a kis gyufaárus lány. Európában saját tökéletlen zombijaikkal találkoznak, a Maginot-vonal alatt masíroznak, mígnem az önműködő poszthumán technológia – mintegy fordított hadjáratként – (vissza)utaztatja őket Berlinbe, ahol aztán ahelyett, hogy egy brutális mutánsholokauszt vízióját teljesítenék be, a háttérbe húzódnak, és önnön helyüket keresve szemlélik a minden testek háborúját egy bordélyház homályos ablakában könyökölve.
Ez a par excellence filozófiai jelenet – a gondolkodók szemlélődése a világ testei felett, akik igyekeznek felmérni, mégis mennyire érintettek az új háborúban: „Micsoda szerencse, hogy nekünk mindehhez semmi közünk! Mindez jelentéktelen utcai lázongás csupán, a rivális galerik erőfitogtatása. Hamarosan elül az egész, és mi visszabattyoghatunk a könyvtárba, a puhafedelű könyveinkhez.” (451.) A testek történetét azok katalógusa váltja fel, a megnevező listák mámora uralkodik el a szövegen: „Klausztrofób szárnyasok vergődtek üvegszálas húrjaik börtönében. Pompás technikával összefércelt szörnyetegek a múlt, jelen, jövő mámorító hármasoltára előtt. Lánctalpakon gördülő mezopotámiai démonok, a világ népmeséinek hagymázas üledéke, policephalikus ragadozók, savat eregető kérődzők, idegmérgek kondenzcsíkjait maguk után húzó, funkciójukat vesztett veséket rejtő fémdobozok. Megborzong Pügmalión, ujjong Frankenstein.” (446.)
A gondolkodóknak azonban választaniuk kell, hogy rejtélyes fehér köpenyesek kívánságait teljesítik, akik szívük felrobbantásával fenyegetőznek, avagy a kecske álarca mögé bújó szuperkiborgét, aki a szerelméért küzd. Választásuk azonban semmiféle jelentést nem hordoz, hacsak azt nem, hogy a történetek hőseinek végső soron ugyanazt kell végrehajtaniuk: leleplezni az álarcos szörnyeteget – azt. A kecskearc mögött azonban hiába lepleződik le hordozója, semmi nem bújik meg, az álarc önmagával azonos, a beígért gonosz maszkja nem rejt ideológiát, a gonosz metafizikáját, csak egy test önös érdekeit – a keresett és talán vágyott szörnyeteg újra el-rejtőzik. A kecske évéből nem lesz Scooby-Doo rajzfilm, és nem hajt végre Conan Doyle-féle demisztifikációs fordulatot sem. Ennyiben kétségtelen, hogy Bartók a metafizikus atmoszférájú történetek hagyományából kölcsönzött gyakori toposzt, az „intézménybe való belépést” is, mely többször ismétlődő cselekményelem a trilógia során, éppen a magyarázat, a dolgok forrása és eredete, az észlelhetőn túli mögöttes és az intentio auctoris (a szerzői szándék) leleplezése után sóvárgók kigúnyolására használja fel.
A totális deszakralizáló program tág keretei teszik lehetségessé, hogy a könyvek profanizálják a filozófiai mesteriskolák kulcsfogalmait is: „Hát ne volna olyan a fókatömés, mint a redukció a fenomenológiában? Az ember sosem tudhatja, hol is kell benne megállni.” (434.) „Csak a szellemi valóságos” (424.) – mondja Karl. Ennek eredménye, hogy a patetikus filozófia éppen olyan banális, hétköznapi ügynek mutatkozhat, mint egy first person shooter-rel való lövöldözés a játékkonzolon – és viszont. Mert mindez egy olyan tendencia szülötte, mely a kultúra elit és popkultúraként való polarizálását elutasítva elfogadja, hogy a mai ember már egyaránt csodálhatja Schwarzeneggert és Heideggert, a zombiapokalipszist pedig a testi idealizmus elutasításának elvévé teheti. A „vektorait vesztett világ” – (358.) beleértve a regényeket is, melyekben fellelhető „megannyi teremtmény, de sehol egy teremtő, aki felénk fordítaná az orcáját” (99.) – így egyetlen ember utáni világ képözönévé terebélyesedik. A narratíva valójában megannyi elbeszélt és kiterjedt test örök virágzása és elhullása, mindemellett pedig a pikareszk posztmodern újraírása is, melynek sajátossága, hogy éppúgy el- és kisajátíthatja a (műfaji) paradigmákat, mint a kortárs ember, aki a világ összes vallása, filozófiái, szubkultúrái közül, de technikai felszereltségének következtében a mediális tartalmak legteljesebb listáiról is válogathat és gyúrhat össze egy olyan „szöveget”, mely már bármit jelenhet és semmit sem: „minden gondolat mutáció” (436.). Nem is véletlen, hogy Bartók Imre a bordélyházi jelenetet olvasta föl a trilógia záró részének bemutatóján, mely magán hordozza A kecske éve – és végső soron a három mű – summás jellemzőjét, hogy egyetlen pulzáló költői látomássá duzzad: „Valóság-e mindez, vagy csak újabb hajótörés az elroncsolódott képzelet tengerén.” (435.)
A trilógia, mely a Kiborg kiáltvány testképét, azaz Donna Haraway vízióját teljesíti be, eltöröl minden határt testek, azaz ember, állat és gép között, leépítve így mindenfajta (testi) idealizmust is. Bartóknál a technika éppúgy organikus, mint ahogy az organizmus alapvetően maga is a technológiai modelleknek megfelelően szerveződik. A nyúl éve nukleáris kataklizmája, radikalizálva a korábbiakban (A patkány évében) meghirdetett bioterrort, eltörölte a létező testek közötti addigi határokat, ám végül fonák módon teszi fel a kérdést, melyre mindenki számít: hogy vajon mi lesz a technikai médiumokkal, a világ észlelhetőségét nyomasztóan kiterjesztő „testprotézisekkel” felszerelt emberrel a technikait is felszámoló lehetséges végítélet után. Mert nem teszi fel – nem alkot róla ítéletet.
Bartók A kecske évében végső soron saját kultúrájuk horizontjáig utaztatja vissza a gondolkodókat, az európai gondolkodás forrásáig: az ógörög világig. A Hellász földjén heverő filozófusok utolsó, szép párbeszéde így végül a szó eredeti jelentése (a gondolkodás szeretete) szerint helyezi el a filozófiát. A gondolkodók úgy fejezik be pályafutásukat, ahogy az antik hőskorszak nagyjai kezdték, felpillantanak az égre: „Tudjátok, hány csillag van az égen?” – kérdezi egyikőjük, „Rengeteg. Akármit meg lehet bennük látni. Minden csillagkép létezik” – válaszolja egy másik. (532.) Mindez viszont – amellett, hogy az olvasóra kiméraként támadó regények értelmezési tartományát tágítja a végtelenségig – arra segít ráeszmélni, hogy a dolog történetével azonos eredet kutatása befejezhetetlen. Az ógörögök lehetséges horizontja számunkra az utolsó. Saját eredetünk ekképpen szintúgy utolérhetetlen, hiába küzdünk érte, hogy „utolérjük”. Heidegger programja beválthatatlan. Mindenki megírhatja a saját teológiáját.
Bartók Imre: A kecske éve, Libri Kiadó, Budapest, 2015.