CCCXXX.
Hat fogam sínen van. Mint egykor nagyapámé,
a fogorvosnál nem fájt, otthon újra igen,
viszont legközelebb csak hétfőn volt rendelés,
kilincshez kötötte, és bevágta az ajtót,
majd villamoskerék elé igazította.
CCCXXXI.
Minden kérdésre válaszuk volt,
segítségül ott az enciklopédia,
s ami teendő fölmerült körükben,
azt el tudták végezni a két kezükkel,
becsüllek már, proletár kultúra.
CCCXXXII.
Talán többször is feljött hozzánk oda
egy halk szavú fiú, kivel a zsibongóban
azt játszottuk, hogy mindenhova követ,
nálunk meg kockavárakat emeltünk,
s bombáztuk őket babilon golyóval.
CCCXXXIII.
Felváltva választottunk, így osztottuk el
az építőanyagot és a katonákat,
ki-ki megépítette a maga várát,
a „bombának” előbb a földön le kellett pattannia,
és az nyert, akinek tovább maradt állva harcosa.
CCCXXXIV.
Jártam én is náluk, a „kék” házban laktak
az édesanyjával, legalábbis csak ők voltak otthon,
egyszer eltörött a lázmérő, s ő lisztet szórt
a szétfutott higanygolyókra, aztán keressük,
újat venni, mint a hét krajcárt, az egyforintosokat.
CCCXXXV.
Nem, nemcsak álmodtam, hogy egyik óbarátomról
később láttam egy fényképet, mellette
szőkésbarna német lány, a padtársa,
ha igaz, és levél is jöhetett-e,
néztem, néztem, hogy még őt látom-e ott.
CCCXXXVI.
Egyszer aztán visszajött külföldről, s egy
téri csatában betörték a fejét,
hazakísértem, és engem hordtak le,
előbb csak nyárra, aztán az osztályba,
de már semmi nem úgy volt, mint rég.
