A Pillanatragasztó nem tartozik Tóth Krisztina legjobb kötetei közé, hiába tartalmaz számos nagyon is eltalált történetet. A novellák érdekessége, hogy nehezen megragadható, hogy a hasonlóképpen építkező, azonos jellemzőkkel leírható írások közül az egyik miért hat letaglózóan az olvasóra, a másik pedig miért tűnik egészen kínosnak.
Az egészen biztos, hogy Tóth Krisztina azon kortárs írók közé tartozik, akiknek megingathatatlan – valódi – olvasótábora van. Nincs az a feszélyezően esetlen írás, amely után úgy érezné az ember, hogy nem áll készen a következő kötetre.
Miközben a Pillanatragasztó tematikai felosztását, retorikai megoldásait tekintve egyértelműen illeszkedik a Tóth-életműbe, apró elmozdulások megfigyelhetők a korábbi kötetektől. A novellák szerkezete, humorosnak szánt, főként szóviccekre építő megoldásai is azt mutatják, hogy a szövegeket költői logika szervezi, de korántsem olyan erőteljesen, mint például a Vonalkód esetében, amelynek a zárt szerkezetű, asszociatív szerkesztésű, egymásra rímelő, szigorú pontossággal megkomponált írásaihoz képest jóval lazább elbeszélések alkotják a Pillanatragasztót. Sőt, minél lineárisabb a történetvezetés, minél kevésbé érezhető a törekvés, hogy a szálak összeérjenek, annál jobbak az írások.
A Megint büdös a víz a kötet egyik legkiválóbb darabja, amely nem akar egy jól megragadott pillanatnál többet átadni. A végletekig lecsupaszított íráson technikailag semmiféle művi beavatkozás nem érzékelhető; a nagy természetességgel gördülő történet humorának, a legapróbb mozzanatok atmoszférateremtő erejére építő struktúrának köszönhetően mégis teljesen Tóth Krisztinás marad. Az Utószezonban megjelenített, aprólékosan leírt eseménysor, a hatalomért folytatott egészen mesteri módon megírt harc fojtogatóan valóságosnak hat, ahogyan nehezen felejthető a Valaki öngyilkosát tartó fiú gondolatmenete is.
Érdekes fejlemény, hogy Tóth hétköznapihoz és ismerőshöz való ragaszkodását néhol egészen extrém és abszurd események szakítják meg. Kérdés azonban, hogy mennyire válik a kötet előnyére, hogy az abszurddal való játékhoz két egészen remek magyar novellát is megidéz. A Tímár Zsófi muskátlija szinte teljesen megegyezni látszik Tímár Zsófi özvegységének történetével. Még a Mikszáth-novella főpilléreként működő humoros mondat is szó szerint kap helyet, csak Zsófi alakja lesz kissé feministább: nem bánkódik, nem sír és nem rohan vissza kétségbeesetten első szóra az őt elhagyó férfihoz. A Földlakó ötlete zseniális – kissé elkeserítő, hogy Karinthyé, ám Tóth érezhetően jobban élvezi az alapanyaggal való játékot, és jóval több mondanivalója is van a témával kapcsolatban, mint a Tímár-novella esetében. A Földlakó is hangsúlyosan női átirat: nem a férfi képzelet fejezi le a zavaróan magas és cinikus Arabellát, hanem a szexuális tárgyként használt szerető veszíti el a fejét több alkalommal is – ez a fajta groteszkség pedig nagyon passzol Tóth humorához.
A megszólított te alakzata Tóth Krisztina lírájának szerves része, és ez most a prózájában is feltűnik: igen sok olyan szöveg található a Pillanatragasztóban, amely valakihez való beszédként értelmezhető. Van, hogy épp ez a forma hozza mozgásba, teszi bensőségessé a szöveget, néhol viszont teljesen funkciótlannak hat a dialogicitás, sőt éppen ez a szerkezet hitelteleníti el a történetet. A kötet legkevésbé sikerült elbeszélései vélhetően azok, amelyeknek stílusbravúroknak kellene lenniük, de az elbeszélői monológok mégsem tudják a vállalt feladatukat teljesíteni, mert bár hiába ismerős a megjelenített szöveg−alak−gondolkodásmód, túl tipikus is egyben, így életszerűtlen marad.
Nemcsak a másik megszólítása mutat rokonságot Tóth Krisztina korábbi műveivel, tematikai összefüggéseket is találhatunk, amelyek némelyike az életmű ismeretében eléggé elcsépeltnek hat. A Pillanatragasztó olvasásakor is furcsának tűnik, hogy alig található olyan szereplő, aki ne lenne különösen érzékeny bizonyos szavakra, mondatokra, a filmes analógia, a kép−hang egymástól való elválaszthatósága pedig már a Vonalkódban is erőteljesen jelen volt. Az álom rejtélyes működését megvilágító, álomlogikára felhúzott, nem túl eredeti, de Tóth költői világához szavak szintjén is kapcsolódó Álomrestaurátor sem éppen ámulatba ejtő – de az említett motívumok ismétlődése nyilvánvalóan csak azokat az olvasókat untathatja kissé, akik az olvasótábor B-közép részébe tartoznak.
A csalódott, elvált, elhagyott nő helyzete, érzelemvilága állandó téma Tóth Krisztina köteteiben, így nem hiányozhat a Pillanatragasztóból sem, bár talán nem olyan hangsúlyosan van jelen, mint ezelőtt. Érdekes módon azonban pont azok az írások maradnak igazán emlékezetesek, amelyek a megváltozott párkapcsolati szituációhoz való alkalmazkodásról szólnak – és vélhetően ez a téma tartja meg az olvasóközönség nagyobbik részét. Tóth Krisztinát kikezdték már párszor azért, hogy az áldozati hanghordozás alatt alig tagadható férfigyűlölet pulzál, pedig nem feltétlenül átfogóan a férfiról van ez esetekben szó, inkább a csalódást keltő másikról vagy az élet alakulása miatt érzett haragról.
Tóth női sorsra épített írásai ugyanis mindig tartalmazzák azt a rádöbbenést, hogy mást jelent nőnek lenni, mint ahogyan lehetett rá számítani. Az ironikusan beemelt mesei elemek használata erőltetettnek is tűnhet, mint például az első Tóth-regény, az Akvárium zárásában, ugyanakkor jól mutatja, hogy ezek a mélyen rögzült és sajáttá tett narratívák igenis hatással vannak a női gondolkodásra: „Jól el tudtam volna őt képzelni a nyeregben ülve. Fehér lovon a Hübnert.”
A szerző továbbra is a legkisebbekben bízik, dolgozott már pixelekkel, a képiségtől pedig csak egy lépés volt az életmű másik fontos elemének, az idő legkisebb egységének kimerevítése. Tóth Krisztinát a körültekintően megválasztott pillanatok teszik kreatív, jó mesélővé, aki eléri, hogy az olvasót érdekelje, mit tartogat a további írásokra. Többnyire nem is az elbeszélések megrendítő ereje, hanem a felkeltett kíváncsiság olvastatja a következő novellákat. Nem rossz kötet a Pillanatragasztó, de nem is sürgeti az újraolvasást. Kár érte.
Tóth Krisztina: Pillanatragasztó, Magvető, Budapest, 2014.
