Két, jóformán osztatlan sikert aratott prózakötete után aligha meglepő kijelenteni, hogy Szvoren Edina nagyon tud írni. Új kötete, Az ország legjobb hóhéra megerősít ebben, ugyanakkor a diszkrét és magabiztos kompetencia nyugtázásán túl valamelyest tanácstalanul hagyhatja az olvasót.
A fent említett nívó rejti a kötet egyik sarkos csapdahelyzetét is. A széles életkori, földrajzi, társadalmi palettán szóródó szereplők-narrátorok voltaképp mindvégig ugyanazt a delejező nyelvet beszélik, így a narráció egyrészt reflektívebb lesz: igazán éles eseménysorokról aligha számolhatunk be. Másrészt a különböző tudatok is monolit és folyamatos tömbként jelennek meg – vagyis mind a szövegvilágok, mind az őket megképző beszéd is egyneműnek tűnik. Ezt valamelyest árnyalja a szaknyelvi szókincsek beszélőjükre valló, avatottnak tűnő használata, ugyanakkor a kívülállónak a hangsorból következő asszociációkon túl keveset mondanak az olyan hasonlatok, mint pl. „az ég alja bepirosodott, mint a légnyüves juhok szeme fehérje” (Járni lehet a tetején). A fülszöveg többes szám első személyű ragozását komolyan véve így az önértésre törő olvasóban felmerülhet a kérdés: ennyire egyformák volnánk? Innen nézve szembetűnő, hogy a kötet szereplői jobbára nem eleve összetartozásukat problematizálva taszítják egymást saját végleteikig (nem véletlenül olvashatjuk Dosztojevszkij nevét a 42. oldalon, és nem véletlenül olvassa őt egy, az elbeszélőtől különböző szereplő), hanem eleve össze nem illő mivoltukat megtagadva vállalják összezárt helyzetüket. Talán innen a hasonulás, aminek eredményeképpen nemcsak a pokol marad ki a beszélő(k) perspektívájából, de szinte bármifajta sokszínűség is démoni illúzióként gondolható csak el.
Mindazonáltal szélsőséges helyzetekben nincs hiány, a biztos hang reszketés nélkül számol be szerelemről, válásról, liliomtipró múltjával zsarolt edzőről, halálról, anális szexről, azonban a spektrum színezése aggályosan kerül mindent, ami vásári vagy romantikus lehetne: Bagi Zsolt kategóriáival szólva, itt minden rejtély puszta információhiányként lepleződik le a mindvégig jól működő nyelv voltaképp redundáns kísérőjeként. „Soha még nem emeltem kezet senkire – de akkor, úton a város felé megnyugtatott a gondolat, hogy az a voniga ott fekszik mögöttem a platón. Itt van velem most is. Vízszintes és hűvös, mint a munkában megfáradt, alvó emberek.” (Kinderszenen: Tárnaszentelés) Szinte lényegtelen, hogy – mint az iménti idézetben – zárlathelyzetben vagy a kidolgozás mozzanatai során olvashatunk ilyen részleteket: „Tekintete gyöngéd figyelemmel rajzolta körül anyám mozdulatait. Mit szólna anyám, ha elmondanám, hogy egy ideje lázba hoz, ha vékony nőknek nagyon nagy a mellük. Persze akkor észrevenné, hogy Lem nem egészen ilyen.” (Csonka, jól sikerült), ahogy az általánosabb érvényű megállapítások sem szorulnak az előzmények hitelesítésére. „Nem is sejti Lem, mit érzek azok iránt a férfiak iránt, akikkel régebben együtt élt, és hogy a féltékenységben mennyi az igenlés.” (Ida néni hegedűszín haja) Azonban – minthogy adva van az elbeszélő mozdíthatatlan, gyakran retrospektív helyzete – ez a nyelvi erő szinte maradéktalanul hárul az olvasóra, a szereplőket, a cselekményt csak elvétve katalizálja.
Ha valakit a közvetítés ilyen fölényes, noha merev szerkezeténél fogva körpályán mozgó sikerei kevéssé kötnek le, az önmagára irányuló tudat gyötrelmeinek többesélyes, bár mindvégig aggályos jó ízléssel formált jelentéseiként is olvashatja Az ország legjobb hóhérát. „Mintha csak az orromat akarnám az állcsúcsommal megvakarni, olykor-olykor megpróbálom észrevétlenül megszagolni magam” (Limanova tér). Ehhez a törekvéshez a gépírás mechanikus, szakszerű foglalatossága társul a szövegben, míg ennek a groteszken hiteles, allegorikus alaknak a vetélytársára annak egyik tárgya utal: „ezen a tolltartón minden talpalatnyi helyet békejelek meg egyiptomi ankh-keresztek borítottak”. Az ilyen líraian statikus szembeállításokban a szenvtelen tónus és a senkit nem kímélő látásmód egy, a saját elfogultságát is felszámoló tudatba enged átjárást. Ugyanakkor ez a sztereotip leosztás aligha a harmadik számban, pár telitalálattal elintézett mellékszereplő irányába kelt együttérzést – így a fülszöveg kijelentése – „mégis tudunk működni a világban” – sem egy olvasó teremtette koherencia tapasztalatával kecsegtet, hanem az említett működés valóban lenyűgöző dokumentumait dicséri.
A szövegek egyneműsége felveti a kérdést, milyen makrostruktúrák körvonalazódhatnak a kötet egészére vonatkoztatva? Úgy tűnik, a könyv inkább feloldja, semmint tételesen megválaszolná ezt a problémát, amennyiben az egészleges olvasat kulcsa nem feltétlenül az utolsó, címadó, így többszörösen kitüntetett helyzetű novella, amelyben az előző írások számos motívuma nagy intenzitással bukkan fel újra, képszerűen illusztrálva értéktelített látvány és száraz tanúvallomás kettősét. Valamivel termékenyebbnek tűnik a Kinderszenen szóval kiemelt címekből kiindulva Schumannra asszociálni – a lehető legtávolabb Kosztolányi sommás „édes idegbeteg” címkéjétől. A hivatkozott Gyermekjelenetek darabjaival szemben talán a legkönnyelműbb vétség egyben hallgatni őket a könnyed érzelmesség aláfestéseként, szem elől tévesztve a fegyelmet, amire a forma – így is, úgy is – győzelme (hiszen nincs mi fölött) szorítja szerzőjét és befogadóját egyaránt. Az ország legjobb hóhéra szövegei ebből a szempontból is a jeles-kitűnő tartományban vizsgáznak, szemet gyönyörködtetően ábrázolt hősei saját hónaljukhoz vagy még botrányosabb hajlataikhoz nem nyúlnak, így tudnak szagukról megkapó és költői beszámolót nyújtani.
Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra, Magvető, Budapest, 2015.
