Nem tudom, hogy mikor vertek meg utoljára költőt a kiadott verseiért – tegnap? kétszáz éve? –, de ha legközelebb Borbély Andrással találkozom, Szél című kötete miatt számíthat valami hasonlóra: rengeteg titkomat versbe írta, sőt a családomét és a közösségemét is.
Mondjuk az igazsághoz hozzátartozik, hogy szülőfalum a romániai/erdélyi/székelyföldi – válasszon mindenki hite szerint – Gyergyóremetétől, vagyis az övétől több mint ötszáz kilométerre van, rokonok sem vagyunk, és alig pár éve ismerjük egymást, de a versek így is, kiteregetnek: fúj, pedig már mindegyik ablakot becsuktam.
Zoom ki #1: Nem-könyvbemutató
Ott voltam a kötet budapesti bemutatóján. Pontosabban a nem-könyvbemutatón. Ez nem az én különcködésem, a január végi, a Gólyában megrendezett eseménynek ez volt a neve, ahol a két beszélgetőtárs (Borbáth Péter és Székely Örs) közül ez utóbbi a szerző köteteit szétszaggatta és a lapokat hajszárítóval közénk fújta; a zenei vendégek (Urbán Bálint és Makai Máté) pedig Backstreet Boys-feldolgozásokat adott elő. De hiába a slampos szélperformansz és az oda nem illő eklektikus zene, valahogy mégis könyvbemutató lett belőle. Fogtam egy összegyűrt félverset, a fülemben csengett egy elcsépelt popsláger punk-rock feldolgozása, de már András olvasott, és vers történt vagy micsoda.
Zoom ki #2: Térzene
Erdély Miklós Metánjából tanultam, hogy töredelmesen nem csak bűnt vallani lehet vagy kell, hanem verset befejezni is. Borbély Andrástól pedig azt, hogy emlékezni szintén így. A legelső, Emlékezés című vers első sorai: „Egy reggel zenévé változik a táj, / fémhuzallá nyúlnak az ürességben / kifeszített árnyékok, sóhajok, / töredelmesen kiszáll a fagy”. Egyszerre írja be magát a programadó vers az emlékezőirodalom (-művészet?) hagyományába, és távolítja el magát tőle. Az emlékezés, ami Borbély kötetének egyik sarokpontja, itt is kapcsolatba kerül a zenével. Ha a nagyágyúkat nézzük: Ovidiusnál a náddá változott Syrinxből készül síp, Pán így tudja őt megidézni, így őrzi örökre: feltalálja a zenét. Sokkal később, Proustnál a zene a nem-akaratlagos emlékezés egyik kiváltója, olyan erős közvetítő médium, hogy még a szerelem emlékét is őrizni képes. Itt az emlékezés azért válik töredelmessé, mert éppen olyan lesz, mint a magyar nyelvben a bűn töredelmes bevallása és az ige konnotációi: nehézkes, szaggatott és talán sosem teljes. De akkor már idézem a kötet remek fülszövegét is, mert idevág: „A Szél kitett, menedék nélküli tereket nyit: egy gyergyói kisközösség traumatikus történetszilánkjai metafizikus hip-hopba oltva.”
Szubsztrátumok
A legelső vers látomásos jellege megfordítja az emlékezés logikáját, a folyamat nem belül megy végbe, hanem kint történik a tájjal: felszakadnak a rétegek. A kötet szerkezete utalásrendszereit is így mozgatja. Egyszerű és lineáris olvasat: a Bronzkor című ciklus első verse, a Neküia Odüsszeusz utazását idézi meg, a következő vers Máté evangéliuma-sűrítmény, majd egy jeremiád következik a szerző nagyanyjának címezve, miközben időben közeledünk a jelen felé. Ez azt is jelenti, hogy a görög és keresztény motívumok mellé a legnagyobb természetességgel és ironikus pastiche nélkül kerülnek a remetei család- és falutörténeteket feltáró rímtelen, egyetlen hosszú mondatból/levegővételből álló versek. Antika, a nagyanya csecsemőkorban meghalt gyermeke; Judit, a tízévesen magát felakasztó szomszédlány és az ezzel a szintén érthetetlen halállal összefüggő események („»azért / tettem ezt, mert Erzsike néni / rámfogta, hogy én mondtam róla / azt, hogy kiválogatja a csomagok / javát«”); a magyar nyelven éneklő és emiatt börtönbe zárt nagyapa története; vagy a meggazdagodott unokatestvéreké, akik bányájukban dinoszauruszmaradványokat találnak, de hogy a bányát nehogy bezárják, inkább titokban tartják és ledarálják őket.
Ki beszél?
Ez egy prózai kérdés, vagyis általában prózaolvasáskor tesszük fel. Nyilván minden életrajzi tény arra utal, hogy csakis Borbély András beszélhet, és a nem ködösítő szerzői szándék sem akar más olvasat felé vinni. A higgadt, recitáló jellegű beszédmód mégis mást sejtet: „Judit apja, érthető okokból, / fejszével támadt nagynénémékre, / akik ezután leköltöztek Alszegbe”. Mi az, hogy érthető okokból?! Hol van ebben a helyzetben megérthető okozatiság? Szenvtelenül szenvtelen ez a versbeszélő: olyan, mint egy szócső, bizonyos helyzetekben a saját maga gyermekkori szócsöve, máskor a nagyanyjáé, máskor a Dezső bácsié, miközben olyan szófordulatokat használ, amelyek nem biztos, hogy saját nyelvéhez tartoznak. Jobb híján két moralizáló kifejezéssel tudom leírni a helyzetet: áruló és áldozat Borbély András, mert azok helyett is beszél, akik nem szólalnak meg.
Zoom be
És éppen ezért érzem azt, hogy helyettem is beszél, mert ezek az események nem velem, a családommal és a közösségemmel történtek, de hasonlók igen. Valószínű, mások is tudnak ilyen történetekről, vidéktől vagy várostól függetlenül. És megint elfog a gyanú, hogy minél helyibb valami, annál univerzálisabb. Szél: (1) nem centrum, nem biztos, hogy periféria; (2) kavarog, mint a kép a kötet borítóján.
Név nélkül
A második ciklusban, a Név nélkülben a biblikus hangnem erősödik, ami később analóg lesz a vers(író)helyzettel. Nem a keresztény utalásokon van a lényeg, hanem a szóhasználaton, a már-már kinyilatkoztatásszerű szófűzésen. „A nap volt a víz, / a só volt a meleg, / a vízben a só, / s a sóban a nap. / Az első tengeren / a só volt a meleg.” Ez az érthetetlenségig is fokozódhat („Az ég nem inog meg. // Kifordult gömb, kívülről / be, belülről ki: belakott, / kiirtott terület.”), vagy banalitásig, és arról szól a vers, hogy egy másikban az szerepel, a kivirágzott almafa lehullatta a virágait, és nincs mit továbbírni. Talán éppen ezért a Kölcsönidő a kedvenc versem, mert nagyjából ekkor jöhettem rá, hogy Borbély Andrásnak a nyelv, benne a vers, benne a szó a legkomolyabb dolog: lehet vele látni, hallani, tapintani, szagolni, ízlelni és mindezt egyszerre, de ha nem figyelsz, ugyanúgy cserben hagyhat, mint bármelyik más érzékszerv: „az almafa kivirágzott, / és el is hullottak a virágok.”
Borbély András: Szél, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2014.
