Talán meglepetést okoz majd, hogy két viszonylag regényszerű könyv, a 2006-os Metaxa és a 2010-ben kiadott Arc és hátraarc után Garaczi László új műve egyértelműen kisprózákból építkezik, mintegy visszakanyarodva pályájának korai szakaszához.
A kilenc fejezetben hét-hét, bekezdésnyi futamokból álló szöveg rendeződik el, ám ez a számszerű szerkesztési szabályosság mintha csak a belső csapongást és szabályokat felrúgó szövegformálást ellenpontozná: noha az anekdotáknak itt is, mint a szerző eddigi életművében, nagy jelentősége van, de a referencialitás és a kohézió is kikopott alóluk. Hagyományos elbeszélő próza helyett az olvasót magát is alaposan próbára tevő kísérleti irodalmat kapunk.
A könyv címe tökéletes választás: a budapesti Városligetben álló, egykor a kisföldalatti felszínen futó sínpárja, annak föld alá vezetése óta viszont a „semmi” felett átívelő építmény, a Wünsch híd kiváló metaforája lehet ennek a korpusznak. Ahogy a síneket áthelyezik, átépítik, az ennek következtében funkciótlanná vált hidat pedig műemlék volta miatt (az első vasbeton híd Magyarországon) ironikus módon megőrzik, úgy a Garaczi-mű alól is mintha kihúztak volna valami esszenciálisat: a történetmondásból – szinte – csak a mondás marad, a történet egyetlen végtelenné tágult pillanattá válik. (Kissé már szájbarágósnak is hat emiatt az egyébként tetszetős borító a kimerevített idő képzetét sugalló órákkal.) Az olvasó pedig talán épp olyan tanácstalanul és fejcsóválva méregeti a köré épülő szövegvilágot, mint a Wünsch hidat a budapesti közlekedéstörténet színes epizódjairól mit sem tudó egyszeri cirkuszlátogató. „Vágj bele, mire vársz? Valaki kuncog, pedig egyáltalán nem vicces. Húzod az időt, felbomlik a rend, ezek az utolsó pillanatok.” (Mennyi csillogó, 146.)
Ennek oka – már ha így van – az lehet, hogy hiába világos az első soroktól: apró rezdülésekből, belső motívumokból, itt-ott hipnotikus erejű mikromegfigyelésekből épül fel a szöveg, hogy nem akar egybefüggő, koherens történetté összeállni, az ember ezen egyértelmű jelzések ellenére mégis megpróbál egy nagyobb narratíva fogódzóira lelni. Úgy tűnik, akkor adhatjuk csak magunkat igazán át a szöveg élvezetének, ha ezt az elvárást elengedjük, mégpedig jó messzire.
Hiába füllenti a fülszöveg regénynek a kötetet, erről szó sincs. Hiányzik belőle az egységes elbeszélői hang, a végsőkig vitt töredezettség jellemzi. A felsorolások, az ismétlések, a halmozások gyakori használata és a rövid mondatok miatt olyan a szöveg, mintha egy vázlat lenne, vagy megfordítva: kivonat, párlat. Akár így, akár úgy, a hangsúly a hiányon van. Hektikusan változó, villódzó képek, mondatok váltják egymást, olyan rejtvények benyomását keltve, melyek felfejtéséhez nem állnak rendelkezésünkre a megfelelő kódok. „Liza eltűnt, nem jött többé, nem találkoztunk. Megnőtt a hajam. / Levettem a zakómról a jelvényeket. Hallottam, hogy meghalt. Megverték, eltört a koponyája. Aztán az lett, ami most van. Erőltetem, hosszú haj, pisze orr, szeplők. Arc, test, történet. Egy verssor. Elfelejteni emlékezni. Senkise.” (Senkise, 139.)
Az elbeszélői hang hol kisgyerekre, hol kamaszra, máskor felnőtt férfire vall. Az iskolából hazatérő gyerek frusztrált magánya, a katonaság elkerülésére tett erőfeszítések („Éhezés, vérköpés, vakulás.” [46.]) és az „érett férfi” élethelyzetei egyaránt megjelennek a könyvben, az életmű korábbi darabjainak emlékezetét is előhívva. Ezek a perspektívák nem is mindig különülnek el, olykor a különböző életszakaszok is egybefolynak. „Olvasol az eperfa alatt. Leckét írsz, könyvet írsz, fiad születik. Apa temetése külön zsákban.” (Mennyi csillogó, 146.) És az is sokszor előfordul, hogy az elbeszélő egy teljesen személytelen beszédmód keretei között jeleníti meg az éteri lebegés állapotát. „Teste nő a káosznak, aztán egy idő után változik a levegő sűrűsége, körbefut egy érintés, puhul a fény a falon.” (Valamiből más, 140.)
A történetszerűséget, a narratíva halvány lehetőségét a könyvön végigvitt figurák, vagyis az elbeszélő, annak „barátja” (egyes szám első vagy második személyben megszólítva) és egy Liza nevű lány viszonyrendszere biztosítja. Világos, hogy ezek szándékosan nem plasztikusan kidolgozott, háromdimenziós figurák – a Liza jelölőhöz társuló női alakok nem identikusak egymással, inkább a nőiség különböző arcait testesítik meg. (Jóllehet, a barát alakjában – „Hosszú haj, pisze orr, szeplők. Verseket ír egy füzetbe, amit a táskája belső rekeszében rejteget.” [139.] – a három éve elhunyt Hazai Attila sejlik fel.)
Ha regénnyé akarnánk összeolvasni ezeket a töredékeket, csalódnánk, de ha a líraiságot előtérbe helyező prózakölteményeknek tekintjük őket, rálátást nyerhetünk a bennük munkáló különleges érzékenységre. A mélabús alaphangú művet enyhe rezignáltság lengi be: meghatározó jelentősége lesz benne minden egyes betonon futó repedésnek vagy a távolból behallatszó vonatindulásnak.
Garaczi László: Wünsch híd, Magvető, Budapest, 2015.
