Gyarmati Imre grafikus. Alkalmazott grafikus. Tördelőszerkesztő. Látó ember. Fényképeken mutatja, mit lát. Mit kell látnunk nekünk is. Lehet látni úgy is, ahogyan ő. Odafigyelően. Érdeklődéssel. Oda fordulva, ahová nem nagyon szoktunk. Elfordulni inkább. Igaz, ő hivatalból teszi, hivatalból odaforduló. De ha nem lenne az privát is, nem lenne az hivatalból sem.
Belelát egy hajléktalanszálló életébe, a szállóban tartózkodók pillanataiba. Az arcukba. A mozdulataikba. A szennyesükbe. A nincstelenségükbe. A gátlásaikba és a gátlástalanságukba. Az őszinteségükbe és a hazugságaikba. Ember mivoltukba. Húsz portrét állított ki Gyarmati Imre, tizenöt ember egy-két pillanatát villantva fel úgy, hogy a fotóba belesűrítette az életet. Annak az életét, akiről a kép készült, és talán egy kicsit a másokét is, csipetnyit a sajátunkból is. Főleg férfiakat látunk, de néhány női arccal is találkozunk. Fésületlen, kendőzetlen, nyers valóság. Nincs hajmosás, gondos fésülködés, borotválkozás, nőknél rúzs és púder, nincs semmi olyasmi, ami fotózkodás előtt szokásos. Fityegő cigaretta van, éles vonások vannak, barázdák a homlokon, nyakon.
Nem tudni a fényképen feltűnők életkorát, iskolázottságát, előéletét. Elképzelhetjük, hogy kisbabakorukban gondosan ölelte őket édesanyjuk, iskolába jártak, szakmát tanultak. Vagy nem. Most összemosódnak a sorsok, és csak keveseknek fog eszébe jutni, hogy „ilyen az ember, egyedüli példány”. S hogy tették(-e), amit kell. Nem tudjuk, hogy hívják őket, mi a kedvenc ételük, vannak-e gyermekeik, hogyan rekedtek ki a családból, munkából, lakásból, a normálisnak nevezhető, átlagos életből. Cigány nincs köztük. Ennyire kirekedni az emberi társadalomból, a közösségből cigány nem fog, őt megtartja a család, a szűkebb vagy tágabb közössége. E portrék alanyai nem-cigányok. Ha úgy tetszik, magyarok. Kirostálódtak a társadalmi közegükből. Nem tudjuk okát.
Most megnézhetjük jól ezeket a portrékat. Nem az eleven ember, csak a fotójuk néz veled szembe. Nem kell elkapnod a tekinteted, ahogy az utcán teszed. Átnézel rajta, ha találkozol valamelyikükkel. Vagy egyszerűen nem veszed észre. Ráérősen sétál hátizsákkal a hátán, amiben benne van minden motyója. Vagy egy nagyobbacska műanyagszatyorral. Lézeng. Ráér. Megáll a szemétládánál, vizslatja, belekotor. Kivesz ezt-azt, ami használható. Megeszi a maradékot. Felszedi a kövezetről a csikket. Összetarhál néhány száz forintot, ha szerencséje van, de általában nem kéreget. Lehet, van valami nyugdíja, ha idősebb. Vagy nincs.
Semmit nem tudsz róla. Nem létezik a számodra, legfeljebb kellemetlenségként: rontja a városi összképet, elfoglalja az utcai padot. Szemetet hagy maga után. (Mintha mások, nem hajléktalanok nem szemetelnének!) Betegséget terjeszt. Tébécét. Kerülöd, mint a leprást. (Kerülöm.) Azt mondod, ő tehet róla. Nem állt meg a lábán. Nem alkalmazkodott. Nem volt elég jó. Nem küzdött eléggé, sőt, egyáltalán nem küzdött. Meg ivott. Nem dolgozott megfelelően. Vagy munkakerülő volt. Vagy deviáns, nem fért össze másokkal. Szóval ő a hibás. (Ha neked nem sikerül valami, akkor persze más a hibás…)
Most megnézheted/megnézhetjük ezeket az arcokat. A borostájukat. A vonásaikat. Az orrukat, a szemüket, a homlokukat, a szájukat. A szájak mosolyognak, hiszen tudják, fényképezik őket. Most modellek. Mosolyogni illik. Még megvannak ezek a régről hozott beidegződések. De a szemek gyakran árulkodnak. Nézd meg az asszonyok arcát: egyetlen szem sem mosolyog. A férfiak közül némelyik egészen vidám. Tud örülni a semminek is. Egy macskának. Annak, ami neked semmi. Nekem is. Tud örülni a puszta létnek. Ők talán még vihetik valamire. Vagy nem. Úgy jössz ki a kiállításról, csupa talány, ami benned marad. A portrékból a Debreceni Karitatív Testület és a ReFoMix Nonprofit Kft. rendezett kiállítást a debreceni hajléktalan-ellátás 25. évfordulója alkalmából.
Gyarmati Imre Sors – Társ – Tabló című kiállítása a debreceni Karakter 1517 Könyvesbolt és Kávézóban látható 2016. január 8-ig.
