Miklya Zsolt újra felvette a fonalat, és egy olyan végtelenül kedves kötetet kö(l)tött, amely minden olvasójának elragadja képzeletét. A kötetben szereplő versek ugyanis segítenek abban, hogy elinduljunk egy határtalan világba, ahol megülhetünk egy kalap karimáján, elbújhatunk egy fában, hintázhatunk a szélben, és láthatjuk azt a mindenki számára másként színes mesevilágot, ami a valóságos világ szürke árnyalatait színes bolyhokkal szöszöli körbe.
A Végtelen sál különleges világát nemcsak a metaforikus versnyelv hozza létre, hanem az illusztrátor, Schall Eszter színekben, formákban gazdag rajzai is, amelyek kép és szöveg összjátékának eredményeként jöttek létre. Schall Eszter – aki elnyerte a 2010-es év digitális festője díjat, 2011-ben pedig az Aranyvackor-pályázat különdíjasa lett – egyszerre egészíti ki és gondolja tovább a kötet nyelvi anyagát. Mindezt pedig úgy teszi, hogy a szövegtől függetlenül is működőképes legyen a könyv, ugyanakkor egyszerre csábítson felfedezésre és hívjon csendes belső utazásra. Például a Csálémese című vershez készült, csipkebetűket megjelenítő illusztráció sokszor elidőzésre hívott, így többször is újraolvastam a verset.
Miklya Zsolt első gyermeklírakötete 2002-ben jelent meg Ezüstszín fonál címmel. A kötet egyedisége, hogy hangsúlyos szerepet kap benne a keresztény gyermekvers hagyományának megújítása. Ugyanis a Bibliából vett szimbólumokat úgy alkalmazza, hogy az nem válik didaktikussá, nem zökkenti ki az olvasást, hanem inkább egyfajta vízjelként működve van ott a versekben, de csak akkor látszik, ha egy bizonyos fényszögből nézzük. Ez a hittel teli hang és maga a metaforikus Ezüstszín fonál cím is egy olyan különleges gondolati kapcsot jelent, amely úgy vezeti végig olvasóját a könyvben, hogy az közben együtt növekszik Isten oltalma alatt. Valami olyasmit tesz, mint Patrice Karst A láthatatlan fonal című mesekönyvében (Kulcslyuk, 2015); megmutatja számunkra azt a láthatatlan és elszakíthatatlan, erős fonalat, ami összeköti azokat az embereket, akik szeretik egymást. A keresztény gyermeklíra ezüstszín, a pszichológiai könyvkiadó láthatatlan fonala egyaránt bele van kö(l)tve A végtelen sálba. Méghozzá úgy, hogy azokat ritmikus játékokkal, fondorlatos nyelvi megoldásokkal lazítja.
A kötet két vezérfonalát a két elkülönülő versciklus adja. Az első a Te ki vagy? címet viseli, ami már előrevetíti a Miklya-féle költészet feladványban és játékosságban rejlő erejét. Ezek teszik lehetővé azt is, hogy létrejön egy olyan nyelvi játék, ami nemcsak egy konstruált gyerekbeszédet jelent, hanem egy többjelentésűségben megnyíló világ előkészítését. Ez a játékos kérdező hang teremti meg a versek közötti kohéziót is.
A „Te ki vagy?” kérdésre a Találós című versben találjuk meg a választ: „Te ki vagy?” / Nem kicsi, és mégse nagy, / nem élő, és nem halott, / nem emitt, és nem amott, / mégis mindenütt veled; / elkísérem léptedet, / pedig nyomot sem hagyok. / Én a kérdésed vagyok.” (Csanád kérdez, 7.) A költemény ritmusát adó rímek és a tagolást változtató 7-es szótagszám még játékosabbá teszi azt a metafizikai kérdést, amit a gyerekek a világ megismerésének szándékával tesznek fel számtalanszor. A vers végén található megfejtés után azonban visszafelé kezdjük el olvasni a verset, így egy újabb perspektíva nyílik meg az olvasó előtt. Rendkívül izgalmas ez a társasjáték, hiszen a nem hierarchikus partneri viszony (itt már eltűnik a gyerek-felnőtt reláció) olyan filozofáló gyermekirodalmat teremt, amely a világról való gondolkodást teszi a játék tárgyává. Ez már az első fejezet Karimaálom (6.) című nyitóversében is megfigyelhető, mivel ebben a „Lapra írok, / nem kalapra” kezdősor önreflexív hangja a „Te ki vagy?” kérdés megválaszolása után elindítja azt a csavarokkal kiegészült játékot, amiben mindig az aktuális olvasó vagy hallgató lesz az én vagy a te.
További példa a kifogyhatatlan nyelvi játékra a Táska, iskola című vers. „Kit visz a táska? / Fiút. / Kit hoz a táska? / Leányt. / Az udvaron találkoznak. / Táska, fiú, leány. / És ez így megy hétfőtől / péntekig mindennap, / amíg a táska / meg nem öregszik.” A költemény a bohókás szerepcseréből jut el az ismétlődő rítusig, ami egyszerre mókás és meghitt. Ezt a kettősséget az illusztráció is továbbszövi, mivel mi, olvasók mintegy felülnézetből láthatjuk a fiú és a lány feje búbját, illetve az iskolatáska tetejét. A madártávlat pedig valóban optikai csalódást okoz, mivel ebből a perspektívából akár az is lehetséges, hogy a táska viszi a gyereket, de az is, hogy a gyerek hozza a táskát. Tehát a vers nyelvi és képi síkja is igen fondorlatos játszmát űz velünk.
A kötet második vezérfonalára fűzhető a Ha bóbitával ébredek című versciklus, amely rögtön felidézi Weöres Sándor gyerekverseinek hagyományát. Ezt az analógiát igazolja, hogy a versekben megfigyelhető a ritmusnak és a képeknek egy sajátos zeneiségben való feloldódása, a jelentésnek a hangzás és a ritmus révén történő érvényesülése. Itt találhatjuk a kötet címét adó Végtelen sál (43.) verset is, amelynek sorvégi rímösszecsengései a mindent összekötő sál kanyargósan szálló, összebogozó világ körüli tekergését érzékeltetik. A Bóbitaszárnyak (38.) és a Fénnyel, sárral – Weöres Sándor nyomán (48.) című versekben a zeneiség mellett megfigyelhető a tündérversek varázsszövegeinek performatív hatása, a természeti és emberi világok egymást befolyásoló találkozásának tematizálása. „Ha bóbitával ébredek, az jót jelent. / Nem tűnik el, csak úgy, az álmom. / Anya azt mondja, maradjak idelent. / Nem kell a szitakötőkkel szállnom.” A két világ összeérését az illusztráció ez esetben is nagyon jól érzékelteti. Sőt, a könyvből kiszálló bóbitaszárnyak, szitakötők és pitypangok olyan hatást keltenek, mintha hozzánk szárnyalnának, értünk jöttek volna.
A kötet utolsó darabja, az Életvonal című vers (60.) visszautal az első, a Karimaálom című költeményben érzékelt önreflexív játékra. Azonban ez a hang már nem a hintázásra utal, hanem a szerelemre („Tenyerembe írom a neved. / Kalapot húzhatsz mélyen”), a városon végigvonuló lány lábainak harangozására („– szeret – nem szeret – szeret –”), a vágyott nő birtoklására („de ne félj, az enyém vagy”). Schall Eszter illusztrációja itt is telibe talál, ugyanis a versben elbeszélt várost nyitott tenyérként ábrázolja, amin sétál a piros szoknyás („Szoknyád, a piros karton”), kalapos lány, kezében tartva a szirmokat hullató virágot (szeret, nem szeret). Habár a Végtelen sál mégis véget ért, életvonalát hosszúnak, szépen ívelőnek, töretlennek látom, és sorsvonalából ezt olvasom ki: – szeretem – szeretem – szeretem –.
Miklya Zsolt: Végtelen sál, illusztrálta Schall Eszter, Móra Kiadó, Budapest, 2015.
