Hazafelé
New York-i slukk legyünk,
egymásra égve szálljunk,
összetekert dohánylevelek
emberek ujjai közt.
Amikor ordításai kezdődtek mindig igaza volt,
mindig akkor szerettem újra bele,
mikor már azt se tudta, hol van.
Könnyes volt, taknyos, sápadt.
Felhasadt torkán még mindig ugyanazt próbálta
kipréselni.
Addigra már eltűnt belőle az értelem,
csak a fokozódó őrület maradt,
aztán a napokig tartó némaság.
Fárad és öregszik,
vonszolja testét, végig a városon,
mint azok, akik vesztes csata után hazafelé tartanak,
de nem akarnak odaérni mégse,
csak lődörögnek az utcákon, mint a szemét.
Taknyát, nyálát, ziháló lélegzetvételét
kívántam és vártam hisztériáit.
Nyomot akartunk hagyni a másikon,
de nem adtunk időt egymásnak.
Mikor hazaért, lapos mellkasú nőket
és hatalmas mellű férfiakat néztünk
egy neon laptopon
az elviselhetetlenségig hangosított zajokkal.
Üvöltés volt, nemváltás és fájdalom.
Pillanatnyi hiány
Az indulás és a hazatérés horzsolás,
mert olyankor fekete vagyok és szép.
Rágyújtok és füsttel töltöm fel
az alkalmi ürességet.
Úgy érezte magát mellettem,
ahogyan sokszor elképzelte,
hogy egy motorral fékezés nélkül,
százhatvannal nekihajt egy betonfalnak,
tetőtől talpig bőrben,
mert abban hitt, hogy megmaradt részeiből
egyszer majd valaki jól rakja össze.
Valakinek él, aki nem tud róla,
valakitől menekül, aki nem tud róla,
ebből alakul.
Katolikus iskolákba jártunk,
ahol nem találtunk se hitet,
se a megváltás ígéretét,
csak kívülállást, magányt, elmebajt,
sehova se tartozást.
Ehelyett transzvesztiták, hajléktalanok, elcseszettek
társaságát kerestük,
akikhez közünk lehetett.
Csak pusztítottuk azt, akivé alakultunk.
