Az Il Divo – A megfoghatatlan és A nagy szépség sikere után újabb remekművel rukkolt elő az Oscar-díjas filmrendező, Paolo Sorrentino. Mint korábbi műveinél már megszokhattuk, a hangsúly az Ifjúság című film esetén is a lenyűgöző képi világra és bizonyos filozófiai kérdések taglalására került, ismételten bizonyítva a rendező egyedi látásmódját.
Róma után most a svájci Alpokba repít bennünket Sorrentino egyedülálló filmesztétikai képzelőereje, azon belül egy külvilágtól teljesen elzárt luxushotelbe. A film fő témáját – a rendezőhöz méltón – a fiatalság és az időskor között húzódó ellentét vagy épp hasonlóság adja, mélyen feldolgozva az idő múlásának gondolatát, az adott életkorok viselkedési normáit és formáit, az emlékezés és az elmúlás kérdését. A középpontban két idős barát, Fred, a néhai karmester (Michael Caine) és az új filmjén dolgozó rendező, Mick (Harvey Keitel) áll. A férfiak mindennapjait aggkoruk ellenére is ugyanaz a fiatalos bohémság és nemtörődömség hatja át, ami valószínűleg legvadabb éveiket jellemezhette, azonban a korosodás elkerülhetetlen jeleivel is számot kell vetniük. Mick és Fred gyermeki könnyedséggel vitatják meg egymással vizelési gondjaikat és a legmélyebb filozófiai kérdéseket is, akár mindennemű átmenet nélkül.
Leginkább ezek az eszmecserék, érzések és adott személyiségek egymásra gyakorolt hatásai formálják az Ifjúság cselekményét. A filmben hiába keressük az irodalomórákról ismert „kötelező” történetvezetés konfliktusait, tetőpontját és megoldását. Itt helyzetek vannak, amikre minden szereplő a maga módján reagál, a reakciók pedig előremozdítják a karakterek és történetek fejlődését. Minden szereplő különálló, egyedi történetet hordoz, Fred és Mick barátságától kezdve a csupán egy-egy percre feltűnő masszőrlány esetéig. A luxushotelben csupa hétköznapi ember hemzseg, azonban mindegyikőjük élete továbbgondolásra érdemes.
Lánya szerelmi csalódásának köszönhetően Fred újraértelmezi elsőre sekélyesnek tűnő érzelmeit, valamint egy szőnyeg alá söpört problémával is szembe kell néznie. Az egykori zenevirtuóznak a királynő előtt kellene ismét a karmesteri pódiumra állnia Philip herceg születésnapja alkalmából, azonban a kívánt dalt Fred csakis felesége énekével hajlandó levezényelni. Mick ifjúkori sikerén felbuzdulva egy újabb filmet szeretne alkotni, ám be kell látnia, hogy korosodása nem csupán a népszerűségére, de a kreativitására is kihat. A művet egyedül Brenda (Jane Fonda) szereplése menthetné meg, azonban a híres színésznő visszautasítja a neki szánt szerepet, ezáltal elvágva Mick utolsó esélyét is a film sikerére.
Lena (Rachel Weisz) férje lelépésével önértékelési válságba kerül, ami újabb utakat nyit számára édesapja és önmaga megértéséhez egyaránt. A három fő karakter mellett ugyancsak fontos jelentőséggel bír a fiatal színész, Jimmy (Paul Dano) filozófiai dilemmázása; az elhízott, de továbbra is lábtenisz kuriózum Maradona karaktere, vagy a szépségkirálynő sztereotípiákat lebontó két perces megnyilvánulása. Sorrentino művében nincsen „statiszta”, nincsen véletlen párbeszéd és nincsen jelentéktelen szereplő. Mindemellett – ahogy azt korábban már megszokhattuk a rendezőtől – ismét zseniálisan ötvözte a mélylélektan és a humor pillanatait. A karakterek szenilitása és esetlensége még a drámai pillanatokban is megmozgatja a közönség rekeszizmait, ezáltal feloldva és egyben feledtetve a hirtelen ránk törő melankóliát.
Sorrentino kapcsán kihagyhatatlan megemlíteni a különleges esztétikai megoldásokat, amelyek innovatív eszközként szolgáltak minden eddigi alkotásában. A szájbarágós eseményszálakat vizuális és hangi megnyilatkozások pótolják, amelyek olykor akár dialógusi szerepkört is készek betölteni. A természet, az építészet, a napi rutinok, a luxus és a kényelem ábrázolása szó szerint utaztatja a nézőt és előrelendíti a filmet. Néhány jelenet csak és kizárólag ezen művészeti eszközökre hagyatkozik, azonban a cselekmény és a párbeszéd hiánya mégsem teszi vontatottá, lassúvá a filmet. Ilyen például Fred sajátos kommunikációja a természettel: magányos sétáin a legelő tehenek kolompjaiból komponál dalokat az egykori zeneszerző. Azt hiszem, mindannyian így képzelünk el egy igazi virtuózt: ami a többség számára csupán a környezet zaja, abból Fred gondosan felépített ritmikát és dallamot hall ki. A svájci panoráma és a hotel szépsége, valamint a zene összjátéka újfajta, eddig ismeretlen ízt visz Sorrentino alkotásába. Nos, az Ifjúság A nagy szépséghez hasonlóan az a film, amely minden bizonnyal megérdemli, hogy az otthoni laptop helyett a mozi kínálta óriásvásznat és hangtechnikai berendezést vegyük inkább igénybe.
Az Ifjúság a Cannes-i filmfesztiválon debütált, ahol vegyes kritikákban részesült. Egyesek közhelyesnek, lassúnak találták, míg mások – hozzám hasonlóan – napokra a hatása alá kerültek. Egy azonban biztos; az olasz rendező neve visszavonhatatlanul bekerült a köztudatba (ha esetleg A nagy szépség után ez még kérdéses lett volna), és átlagosnak senki sem nevezi munkásságát. Hogy a magyar közönség mit gondol róla, azt is hamarosan megtudhatjuk, ugyanis a film december 24-től a hazai művészmozik kínálatába is bekerült.
Ifjúság (La giovinezza/Youth), 2015. Írta és rendezte: Paolo Sorrentino. Szereplők: Michael Caine, Harvey Keitel, Rachel Weisz, Paul Dano, Jane Fonda. Forgalmazza: Mozinet.
