[szabadság elvtársak]
Hagyom, hogy megtörténjen, ez szabadság. Én megengedhetem magamnak, hogy szabad legyek, mondja egyik barátnőm, mert nincs gyerekem. Ha lenne, akkor többé már nem lehetnék szabad. De ahogy abszolút igazság nincs, abszolút szabadság sem. Amint valamilyen viszonyba kerülök veled, kapcsolódunk, és nem leszek többé független tőled. A boldogságot pillanatokban mérem, és a szabadságot is. Hol több, hol kevesebb pillanatom van.
Csak megyek körbe, mint egy kerék, az óramutató járásával egy irányba. Van, hogy fent, van, hogy az alján vagyok. A kör mozgása, a tempó és irány nem változik. Ébrenlétem elején azt hittem, visszamászhatok. Vissza fel, oda, ahol korábban jó volt. Kapaszkodtam, elzsibbadt a karom, a lábam is begörcsölt, hogy leküzdjem az ellenmozgást, és bár kicsit sikerült visszahúzni magam, hamar elfáradtam. Abban a pillanatban, amint megszűnt az ellenállás, a lendület vitt lefelé. Egészen a mélyére kell menni, hogy aztán legyen felfelé is.
Álmomban nem létezett a zene, helyette tökéletes hangzás volt. A barlangrajzokat újraépített barlangokból ismertük, és egy óriási terepasztal makettjeiként éltünk. Mielőtt még a teljes szellemi megsemmisülés bekövetkezett volna, fellázadtunk a bábukat mozgatók ellen, és egy indián sámán vezetésével – mint nemkívánatos hippihorda – üldözőbe vettünk egy szarvast. Azt a szarvast, ami maga volt a nap, és aminek agancsai között ott ragyogott a teljes égbolt. A sámán végül a szemünk láttára mészárolta le az állatot, kivágta a szívét, és megette. Ennyire emlékszem.
Hagyom, hogy megtörténjen, mert nem akarom, hogy a félelmeim irányítsanak. Nem rég teliholdkor ráírtam egy cetlire mindet, majd elégettem, még hamu sem maradt utána. Aztán ugyanezzel a barátnőmmel megugattuk a holdat, ez szép volt.
Anyád nem tudja, ki vagy most, azt tudja, ki vagy te, mondja egy másik barátom. Most épp porszem, ami szúr, majd kikönnyezik. Nem szeretem a szelet. Inkább én szállnék, bibéről bibére.
