Victor Vasarely fiának első magyarországi kiállítása, egy külföldön szinte ismeretlen magyar festőóriás életműtárlata, a legnagyobb magyar műgyűjtemény mustrája, továbbá néhány, a fény nemzetközi évéhez és a nemzeti önértelmezéshez, a társadalmi változások kérdéseihez kapcsolódó tematikus anyag is a tavalyi év legizgalmasabb művészeti eseményei közé tartozott.
Az előző kiállításszemlénk szerint 2014 legjobb tárlatát adó Szépművészeti Múzeum 2015. február 16-tól várhatóan 2018-ig nem látogatható, így a címvédés ezúttal értelemszerűen elmaradt. A nagyságrendi különbségeket, anyagi és látogatottsági mutatókat, a múzeumi intézményrendszer visszásságait másodlagosnak tekintve, a személyes vizuális (és olykor multimediális) élmények alapján rangsoroltam a tárlatokat.
A kevésbé ismert helyszíneken megvalósuló vidéki kiállítások rendre kívül rekednek a szakma figyelmén, ezért említek meg felvezetésképp közülük néhány fontosabbat. Nem hallani eleget a Zsolnay Kulturális Negyedben található Pécsi Galéria M21-ről, amely pedig mintegy 1000 négyzetméteren ad otthont olyan jelentős kitekintést lehetővé tevő, izgalmas tárlatoknak, mint amilyen a kortárs horvát iparművészetet bemutató Kölcsönhatások volt az év közepén.
Kicsinysége ellenére is megbízhatóan igényes kiállításokkal gazdagította az évemet a debreceni Hal Köz Galéria, a kortárs magyar festészet alkotóit bemutató kiállítások közül 2015-ben leginkább Incze Mózes metafizikai fogékonyságról tanúskodó figuralista festészeti tárlatának örültem, és jó volt életben találkozni Szabó Franciska képeivel is. A szintén cívisvárosbeli B24 Galéria igényes kivitelezésű tárlatai közül hármat, Gerber Pálét, Fátyol Violáét és Szabó Károlyét említem meg, melyek egyaránt erősen koncepciózus, átgondolt, „a kevesebb több” elvén szerveződő installációs folyamat eredményei. Úgy vélem, bármelyik kisebb budapesti kortárs galériában megállta volna a helyét a Hadron Művészeti Egyesület – Transz fogalma köré szerveződő – első tematikus kiállítása is, amely a nyíregyházi Pál Gyula Teremben valósult meg, a városhoz kötődő művészek részvételével.
Szintén fontos folyamatok indultak el 2015-ben Balmazújvároson, a felújított Semsey Kastélyban, ahol egy a kisvárosból külföldre elszármazott műgyűjtő támogatásával állítanak ki most már rendszeresen nemzetközileg elismert alkotóktól munkákat, utánnyomásokat. A szakmailag kevésbé értékelhető, inkább figyelemfelkeltő és ismeretterjesztő célzatú Picasso-kiállítás után az ötszáz évet átfogó bibliaillusztrációs tárlaton már sok más mellett például eredeti Dürer-rézmetszetet is találtunk, 2016. február 11-től pedig a hírek szerint 270 Rembrandt-rézkarc lesz kiállítva a múzeumban.
A legfontosabb fővárosi tárlatok közt említhető a korát alkotói látásmódjában megelőző, méltatlanul mellőzött Gróf Batthyány Gyula Kieselbach Galériában rendezett, hiánypótló életmű-bemutatója, valamint a Magyar Nemzeti Galériának a millenium és a második világháború közti magyar művészetet áttekintő Modern idők tárlata. Hasonlóképp a Ludwig Múzeum Ludwig Goes Pop + The East Side Story című nagyszabású, a pop art irányzatot átfogóan bemutató anyaga, továbbá talán a szegedi Reök Mel Ramos-kiállítása is, amely az előbbi irányzat egyik legfontosabb élő képviselőjének munkáit mutatta be. A 25 éve fennálló Várfok Galéria Győrffy László-tárlata, a felkavaró Balhüvelykem bizsereg, gonosz lélek közeleg szintén a jelöltjeim között volt, s a kiállítóhely január 30-ig látható jubileumi anyaga ott van a 2016 eredményeit összegző TOP 10 várományosai közt, akárcsak a Műcsarnok Nocolas Schöffer retrospektív című tárlata, amely pedig január 31-ig tekinthető meg. (A Schöffer-kiállítással szomszédságában látható – így a színvonalbeli és szellemiségi különbségeket rendkívül látványossá tevő –, egymásba indázó Vörösváry Ákos- és Csertő Lajos-tárlatok nálam közösen kivívták az év Citromdíját azzal a nemzeti és vallási jelképeket megalomániába burkolva kisajátító tétnélküliséggel, ami a teljes anyagot jellemzi.)
10. Szvet Tamás: Fényidézés, Műcsarnok, Mélycsarnok, Budapest, 2015. március 21. és április 26. között.
Gyakorlatilag Csáji Attila Fényút című tárlatának kísérő kiállításaként valósult meg Szvet Tamás – Mélycsarnok sötétjébe száműzött – exkluzív tárlata, amely rendkívül izgalmas és szokatlan befogadói élményben részesítette a látogatókat. A bejáratnál kapott zseblámpa segítségével nyílt lehetőség a munkák megismerésére egy koromsötét kiállítótérben, a néző tehát szembesülhetett azzal a könnyen elfeledett ténnyel, hogy minden kép megképződésében aktív szerepünk van. A térben elszórt, megmunkált fémlemez megvilágításakor, a falra visszaverődő fény által rajzolódtak ki a – lemezek ábráival tükörszimmetrikus – képek. E sajátos kiállítási szituáció elérte, hogy egyszerre tényleg mindig csak egy – az épp megtalált – műre koncentráljunk, így szinte meditatív szerep jutott a munkákat övező sötétségnek is. Mozgásunk hatására folyamatos alakulásban, elnyúlt vagy épp lapított, jobbra-balra tolódó ábrákat láthattunk a falakon és a plafonon megjelenni, nyúlni-összemenni. Ráadásul nagyon tudatosan válogatott tematikába rendeződtek ezek a képek: nemcsak szép, de a tárlatot kontextusba helyező gesztus, hogy a „fényárnyképeken” a magyar fényművészet elmúlt kilencven évének eredményei jelentek meg Moholy-Nagy László fény-tér modulátorától Mátrai Erik UV-fényinstallációjáig. A néző bevonása tekintetében szerintem ez az esemény volt a legkreatívabb 2015-ben, s jó lenne egyszer az itt alkalmazott technikát egy sokkal nagyobb térben is viszont látni, még ha a sötétség a teremőrök dolgát kissé meg is nehezíti majd.
Már a nyugati művészeti élet is felfigyelt egy sikereihez mérten fiatalnak mondható román posztkonceptművész, Ciprian Mureşan alkotói gondolkodására. Mureşan a kommunista diktatúra idején született és annak a mindennapjaiban töltötte gyermekkorát, de már a kapitalista világban kellett felnőtté érnie – mindezt azért fontos tudni, mert munkássága szervesen összeforrt ezzel az alaphelyzettel, legalábbis az eddigi életműve keresztmetszetét adó, első magyarországi egyéni tárlat ezt látszik igazolni. Egy generáció Közép-Európa-tapasztalatai érvényesülnek munkáin, melyek esetén nem mindig egyszerű konkrét referenciákat beazonosítani, de a Szipőcs Krisztina által kurált kiállítás segített eligazodni az életmű kulcskérdései tekintetében, a kulturális és társadalmi mozgások áramlásait, az újraértések és egymásra íródások körfolyamatait érzékeltető művek között. Az anyag a maga sokszínűségével, a sínpáron suhanó kukaszerelvényekkel, a szeméttárolós-tiltakozós bábjátékfelvétellel, az utcai és mosdófirkákat rögzítő fotók sorozatával, az utópiaszkeptikus feliratokkal és installációkkal érzésem szerint a kortárs képzőművészetben járatlan látogatókkal is képes volt érzékeltetni, hogy itt valami jelentékeny, egzisztenciális téttel bíró anyagról van szó.
8. Yvaral, Modern Magyar Képtár, Pécs, 2015. május 22. és szeptember 20. között.
Először mutatta be kiállítás Magyarországon Jean-Pierre Vásárhelyi, vagyis Yvaral életművét, amelyet szerencsémre épp a Victor Vasarely Múzeum bejárása után láttam, így jól megfigyelhetővé vált, hogy az apja által látszólag végletekig fejlesztett optikai művészet irányzatát Yvaral képes volt eredeti, kinetikus megoldásokkal gazdagítani, miközben közvetlenül is kapcsolódott az op-art irányzat elindítójának egyes képeihez. Kezdetben főképp plexi- és fémlapokból szerkesztett, optikai hatásokra épülő, fekete-fehér reliefeket készített, amelyek a néző helyváltoztatásától függően változó látványt nyújtanak. Később szigorúan strukturált, egyszerű geometriai formákból álló képeket hozott létre, majd számítógép segítségével digitális előszerkesztés után festett. Számos munkáján a pixelek képszervező elemmé tétele vált meghatározóvá, más festményei az apa munkája alapján készült variációk, parafrázisok. Miközben Yvaral mindvégig elkötelezett maradt a megörökölt hagyomány ápolása mellett, a pop art irányzata is egyre inkább kifejtette hatását életművében. E két irányzat, az op-art és a pop art szintézise az a képi világ, amelyből többek közt a híres Mona Lisa-sorozat és néhány Marilyn Monroe-portré is látható volt az installálást tekintve egyszerűnek mondható, de hiánypótló pécsi kiállításon.
A kiállítás kurátora, Paksi Endre Lehel doktori kutatásának eredményeit összegezte a címében Goethe utolsó szavait idéző kiállítás, amely a magyar fényművészet történetébe és jelenkori folyamataiba engedett betekintést, tömör kommentárok kíséretében. A bejáratnál egy i.e. 2500 körüli falu makettje azt illusztrálta, hogy a fény és a csillagászati együttállások mindig is összekapcsolódtak az építészeti és alkotói tevékenységgel: az albertfalvai házak gerincének tájolását például a téli napfordulóhoz igazították. A szakrális festészet hosszú történetének egyik remeke Falconer Xavér Ferenc 1764-es festménye is feltűnt: a Szent József halála a menny fényeit idézi meg jellegzetes barokk kompozícióban. A merítés tehát rendkívül átfogó volt, ám túlnyomórészt az elmúlt évtizedek fényművészeti eredményeire koncentrált, így a kontinuitást nehéz lett volna felfedezni a korábbi korokra kitekintés engedő munkák és a XX-XXI. századi anyag között. Ez utóbbit tekintve is hiányoztak a tárlatról Moholy-Nagy László és Nicolas Schöffer eredeti munkái, de láthattuk a kiállításon Kepes György Fénytorony-tervének 1960-as makettjét. A friss projektek túlsúlya nem vált zavaróvá, mintha csak azt lett volna hivatott demonstrálni, hogy a fényművészet számtalan izgalmas, új lehetőséget hordoz napjainkban is. Különösen szép volt Eperjesi Ágnes Rövid ima című diainstallációja, valamint Borsos János Szentháromság-modell című lézerkörnyezete, melyben a „FATHER” és a „SON” feliratok a szekció két végébe kerültek, s a köztük látható lézernyalábok szimbolizálták a szentlelket. Bordos László Zsolt és Erdély Dániel közös sztereo 3D-környezete, a Spidron Mapping a kiállítás leglátványosabb, felkavaróan futurisztikus installációjaként tette igazán maradandó emlékké számomra ezt a kiállítást.
Prága, Kassa, Pécs, Drezda, Krakkó és Pozsony után a budapesti, kéthelyszínes tárlat zárta a projektet, amelynek az volt a célja, hogy az épp aktuális kiállításnak helyt adó ország/térség problémáit, kulturális kapcsolatait előtérbe helyező művek kerüljenek a nagyközönség elé. A budapesti kiállításcímben megidézett Elképzelt közösségek című Benedict Anderson-könyv a nemzetiséget olyan kulturális produktumként határozta meg, amelynek tagjai ugyan nem ismerik egymást személyesen, mégis határozott elképzeléseik vannak saját népükről és ehhez mérten más népekről is. Ez utóbbi válik érzékletessé például C. T. Jasper és Joanna Malinowska panorámafelvételén, amely azt mutatja be, hogy egy – már az európai átlagember számára is megterhelő – operaelőadást hogyan fogad a haitii közönség.
Összesen majd negyven társadalmilag elkötelezett közép-kelet-európai kortárs művész munkái által a nemzet fogalmának alakulásáról, az identitás formálódásának folyamatairól, a nemzettel kapcsolatos képzetek működéséről és a nacionalizmus problémájáról gondolkodhattunk el a tárlaton. A Kiscelli Múzeum terét egy a belmagasságot remekül kihasználó zászlóinstalláció uralta, amely az ENSZ-tagállamok lobogóinak újragondolásával született meg. A Société Réaliste másik munkáján a különféle időszakokat jellemző politikai határvonalak egyidejű megjelenítését megvalósító térképet láthattunk, amely szerint a közép-európai térségben a legnagyobb ütemű a határváltozás. A Kis Varsó művészcsoport középteret uraló installációja, a Lélekben tomboló háború pedig a közgyűjteményi szobrok miniatürizált változataival a nemzeti hőskép maszkulin konstrukció voltára irányította a figyelmet, hiszen egyetlen női alakot sem találtunk a figurák között. Az anyag számos fontos, többnyire egymástól távol esőnek látszó, valójában szervesen összekapcsolódó és mindennapjainkat átszövő problémát érintett, Gerhes Gábor csuklyás alakos fotói például az antiszemitizmus súlyosan aktuális problémájára koncentráltak. Csak remélhetjük, hogy ennek a projektnek az inspirációjára egyre több művészeti akció tesz kísérletet rá, hogy egy szélesebb közönséget is gondolkodóba ejtsen a fontos közéleti kérdések terén.
A Birkás első debreceni tárlatának címébe foglalt időkeret kissé megtévesztő, hisz néhány korábbi kép is a tárlatra keveredett. Az egyetlen előző évezredbeli festmény, az emberalakok nélküli, hiperrealista Új ház (1973) például szépen felhívta a figyelmet rá, milyen jelentős szemléleti átalakulás, hangsúlyeltolódás ment végbe az életműben. A festő dolga című kiállítás kurátora és a MODEM akkori igazgatója, Kukla Krisztián elsősorban a Ludwig Múzeumban megrendezett retrospektív tárlat óta eltelt nyolc év munkáit rendezte három nagyobb, éles határ nélküli egységbe, figyelmünket Birkás érdeklődésének kulcsmozzanataira irányítva. A horizont vonala című első szekció a sajtófotók inspirálta képekre koncentrált, majd A lehetetlen párbeszéd olyan munkákkal szembesített, melyekre Birkás elméleti szövegek részleteit festette fel, többnyire apró betűkkel, A populista konstelláció pedig az emberi viszonyokat – gyakran allegorikusan – megragadó festményeket foglalt magában, amelyek homoerotikus, érzéki együttállásokat jelenítenek meg, miközben a keresztény szakrális ikonográfia hagyományait is játékba hozzák. Birkás Ákos válogat, átértelmez, szavakat keres, némi didaktikus szándék is munkál benne, de csak kérdéseket dob fel, s többnyire nyitva hagyja őket, úgy látszik tehát, hogy szerinte ez A festő dolga.
A látomásos elhivatottsággal indult Csontváry-Kosztka Tivadar életmű-kiállítása 2015 végéig több mint kilencvenezer látogatót vonzott a Budai Várnegyedbe, ehhez a sikerhez a „kultusz” megerősítésének rendezői igénye is minden bizonnyal hozzájárult. A tárlat ugyanis nem tesz kísérletet az életmű új megvilágításba helyezésére, a nyugati művészeti közegben való sikertelenség megmagyarázására, és nem keres művészettörténeti kapcsolódási pontokat a tematikus vagy stiláris jellegzetességek kontextusaképp, pedig a festőelődök és a kortársak közt egyaránt fellelhetőek ilyenek. Ahogy például Révész Emese, a tárlat egyik kritikusa írja Csontváryról: „A misztikus fényélményekből fakadó hatásokat képein intenzív színkezeléssel adta vissza, olyan szuggesztív koloritot alkalmazva, ami még a hasonló utakat járó Matisse-t is fejbe kólintotta volna. Kettejük szín-fény kísérletei időben párhuzamosan, a korai modernizmus kibontakozása idején, 1905-1910 körül zajlottak.” A „géniuszi meg nem értettség” képzetének erősítése miatt szakmai körökben kritikusan fogadták ezt az egyébként igen fontos kiállítást. Tény ugyanis, hogy a Gulyás Gábor kurátori munkája által összeállt, labirintusszerűen elrendezett képcsoport páratlan részletességgel vezet végig az alig több mint egy évtized alatt született fontos képek során – a kezdeti szénrajzoktól és az első fennmaradt olajképtől a grandiózus pannókon át a kései, kusza rajzokig, sőt egy külön teremben az elveszett művek leírásai és a méretarányokat érzékeltető üres vásznak is megtalálhatók.
A feszült várakozás után egy rendkívül impozáns, bár kétségtelenül túl hosszúra nyúló, több mint fél évesre tervezett tárlattal tért vissza a MODEM a kortárs művészeti vérkeringésbe. A legnagyobb magyar magángyűjtemény anyagából Nagy T. Katalin kurátor válogatta össze azt a majd félezer munkát, amely a gondos elrendezésnek köszönhetően képes volt sűrűn megtölteni az épület három szintjének kiállítótereit. Az Újratervezés kiállításcím találó, hiszen nem csak a gyűjtemény anyagából szemléző kiállításra, de az azt befogadó épület sorsát meghatározó intézményi struktúra változásaira is utal.
A szerteágazó gyűjtői érdeklődés a friss kiállítás végigjárásakor szépen megfigyelhetővé válik, a gyűjtemény tulajdonosának személyes preferenciáival egyetemben. Az alsó szinten található, Arc címet viselő szekcióban zsúfoltan kerültek egymás mellé és alá a portrék, s ebben a megoldásban az egykori főúri galériák megidézésének igényét fedezhetjük fel. A középső szint kevésbé kelt egységes hatást, itt kevesebb a szembeötlően eredeti megoldás, mint az alsó és a felső kiállítótérben, de a darabosságérzés persze abból is fakad, hogy három szekció – a Tradíciók, a Térben és az Időben – áramlik itt egymásba. A Fiktív modellek a legegységesebb kiállításrész, amely az 1950-es évektől napjainkig terjedő időszak tárgy nélküli, többnyire minimalista vagy gesztusfestészeti fejleményeit mutatja be, méghozzá jelentős nemzetközi kitekintéssel. A kurátori munka itt kiemelkedő hatásfokot mutat, s talán éppen a formákat minimalizáló, szín- és felületcentrikus festészet miatt lesz nagyon hangsúlyos. Valójában még a szellőzőrendszer által a térben keltett zajok is szépen illenek a közegbe. A rendkívüli gyűjteménynek és a kiváló kurátori munkának hála kimerítően szerteágazó e tárlat, amely különösen kezdésében és zárlatában erős, érdemes időt szentelni rá.
Be kell vallanom, sosem állt hozzám közel az orosz származású magyar művész, El Kazovszkij művészete, viszont A túlélő árnyéka című tárlat nagy ívűsége, didaktikus átgondoltsága meggyőzött arról, hogy egy fontos és figyelmet érdemlő, számos izgalmas kérdést felvető életműről van szó. A bejáratnál egy 1995. március 14-ei Műcsarnokos performansz, a Dzsan panoptikum XXXV. hatalmas színpada tárul elénk, jobbra pedig a Nemzeti Színház volt igazgatójának, Alföldi Róbertnek a művész emlékére készíttetett öt méteres vándorállata. Ez a kutyaszerű alak rendre visszatér El Kazovszkij festményein és szobrain, de még a színpad díszleteként is ott van, a művész saját alteregója ez a figura, talán az állat kettős természete miatt. Bentebb haladva a 2001. február 12-ei, Merlin Színházas performanszot látjuk, emberek lényegülnek át mitikus alakokká, és dokumentumfilm formájában hallhatjuk a barátok, munkatársak véleményét a különös, rítusszerű, precízen előkészített előadássorozatról. A festmények világa egészen más vizuális nyelvet teremt, még ha a színpad részeként fel is tűnnek a képek alakjai. Már-már zavarba ejtő helyenként a kollázsok, festmények, installációk mennyisége, s bizonyos motívumok újra meg újra megjelennek a különféle sorozatokban. A kutyaszerű vándorállaton kívül ilyen a hattyú, a balett-táncos, a kaszás, s ott vannak a dőlt fák, a torzók, a szöveges elemek. Számtalan Vajda Lajos rajzaira készült variáció szerepel a tárlaton, melyeket a kiindulópontul szolgáló – szintén kiállított – képek mechanikus sokszorosítása, kicsinyítése és továbbrajzolása által hozott létre a művész. Izgalmas az a térrész, amely a meghatározó hatáscsomópontokra (punk, David Bowie, camp, Susan Sontag) és a kortársakkal (Király Tamás, Fölöspéldány csoport) való együttműködésekre koncentrál. Itt látható az ember nagyságú 1985-ös Kaszás angyal irodalomjegyzékkel, amelynek a bal oldalán El Kazovszkij 3 és 13 éves kora közti orosz olvasmánylistája szerepel, a jobb oldalán pedig a 14 éves korától magyarul olvasott művek címei. A tárlat gondos kurátorai Jerger Krisztina, Rényi András és Százados László, akik minden részletre kiterjedően dolgozták fel ezt a sokrétű életművet.
A Barcsay Jenő Művészeti anatómiájának hatására már a 90-es évek elejétől Magyarországon élő japán származású festőművész, Fukui Yusuke Tesla-sorozatához nem is találhattak volna ideálisabb kiállítóhelyet a Kiscelli Múzeum hatalmas templomterénél. Ez a koncepciózus tárlat a technológiai mechanizmusok esztétikáját és a technikának való alárendeltség veszélyeit egyszerre tette érzékletessé, didaktikus felhangok nélkül. A 2011-es fukusimai atomkatasztrófa után, az elmúlt években született képek személyes dimenziója izgalmas alapot ad az anyag értelmezéséhez, a tragédiát követően ugyanis hónapokig tartó alkotói csend következett be a művész életében, ahogy korábban az 1995-ös kóbei földrengés után is. Míg a földrengés következményeit a Boksz-objektekkel, addig az atomkatasztrófát a most kiállított sorozat segítségével dolgozta fel a festő, mégpedig sokszor két kézzel párhuzamosan ellenirányú mozgásokkal rajzolva, részben szimmetrikus felületeket hozva létre, így a Tesla-tekercsek által keltett, villámokra emlékeztető erőtereket idézve meg. A delejező erejű képcsoportnak e kisebb darabjai erős kontrasztokra épültek: fekete lapokon tűntek fel a fehér vonalak. A helyenként a látogatók fölé magasodó monumentális festményeken pedig izgalmas struktúrákká álltak össze a kék és szürke árnyalatokat használó nonfiguratív hatású foltok és vonalhálók. Nem láttam még ennyire szép szintézisét a nyugati konceptualista irányzatból levezethető gondolatiságnak és a japán kalligráfia hagyományából táplálkozó vonalstruktúráknak. Bár csak táblaképeket láthattunk a kiállításon, a Tesla-sorozat darabjainak vizuális világa mégis olyan dinamikus volt, hogy már-már úgy tűnhetett, vibrál valami a félhomályba burkolózó templomtérben.
