Tegye föl a kezét az, aki iskolás (vagy akár óvodás) korában nem volt valamilyen mértékű kortársi zaklatás áldozata, avagy maga nem vált gyengébb társainak kárára a zsarnokoskodó szerepében. Talán nem tévedek nagyot, ha feltételezem, hogy a legtöbben voltunk egyik vagy másik oldalon – sőt, többen megtapasztaltuk valamely időszakban mindkét helyzetet. Minderről nem volt könnyű beszélni akkor, s nem könnyű elszámolni vele később sem. Eve Ainsworth regénye a kamaszok zaklatással is teli mindennapjaiba kínál különleges bevonódást.
Ahogy a gyermekkönyvek területén (például a Csimota Kiadó nagyszerű Tolerancia sorozatában), úgy az ifjúsági, elsősorban kamaszoknak szóló kiadványok piacán is komoly jelenléte van a fiatalok problémáit szókimondó s egyben felforgató módon megjelenítő, erőteljes, sok esetben megdöbbentő hatást kiváltani szándékozó műveknek. A részint tabutémák, részint talán némileg elbagatellizált jelenségek efféle szubverzív, nyíltabb, a megvitatást, átbeszélést, feldolgozást segítő fikciós felszínre hozása egyszerre eredményez izgalmas, szórakoztató és elgondolkodtató szövegeket.
Az ifjúsági szcénában a Kolibri Kiadó Magasfeszültség sorozata tölt be hasonló funkciót, amennyiben ezek a könyvek „húsba vágó”, kőkemény történeteket beszélnek el, jobbára olyan témakörökben, melyek megosztóak és kibeszélendőek, kibeszélhetőek. A művek gyakorta valamilyen narrációs csavarral is élnek, Sally Gardner 2013-as, Pék Zoltán által fordított A Hold legsötétebb oldala című, utópisztikus regényében például egy diszlexiás fiú az elbeszélő – a könyve száz rövid, pergő fejezetben mutat be egy fiktív jövőbeli, diktatórikus, kegyetlen berendezkedésű, az orwelli szimulákrumon és valóságkonstrukción alapuló világot. A Scolar Kiadó szintén ad ki komoly problémákat igencsak szubverzív módon fölvető igényes regényeket – a (méltán) legnagyobb sikere Janne Teller Semmi című, az „érték” kérdését metsző és újszerű megközelítésben körüljáró regényének lett (Weyer Szilvia fordításában), amelynek Gimesi Dóra által készített színházi bábadaptációjával a magyar színházi közönség is megismerkedhetett a Budapest Bábszínház jóvoltából.
A Pozsonyi Pagony Kiadó vonatkozó ifjúsági sorozatát a Tilos az Á Könyvek Vészkijárat névvel és logóval ellátott darabjai jelentik: ezek szándékszerűen „kemény témákról, láthatatlan problémákról” szóló regények. Míg a „magasfeszültség” a feldolgozott témák érzékeny, óvatosságra intő és bizony veszélyeket hordozó voltát hangsúlyozza metaforikus elnevezésével, a „vészkijárat” egyértelműen arra utal, hogy a megoldatlan problémáktól körbekerített helyzetből, zárt belső épületből van valamilyen kijutási lehetőség, a megoldásban pedig e könyvek igyekeznek segíteni. „A problémád olyan, mint egy szoba, ahová be vagy zárva. De van kijárat, csak tudnod kell, hol keresd.” – olvassuk a sorozat ajánlóját. – „A vészkijárat ott van egy karnyújtásnyira. Vészkijárat lehet egy felnőtt, egy barát, egy testvér, de akár egy könyv is. Vészkijárat mindig, mindenhol van, keresd meg!”
Ehhez a célkitűzéshez igazodik egyes kiadványok határozottabban megmutatkozó, pozitív didaxisa is. Eve Ainsworth 7 nap című regénye az iskolai zaklatás folyamatát járja körül, narrációjának különlegessége pedig az, hogy váltogatja az áldozat és a zaklató nézőpontját: az események hetének minden egyes napját mindkét „fél” (egy túlsúlyos, félénk s emiatt „tehénnek” csúfolt lány, Jess, valamint a – látszólag – vagány, csinos, hideg Kez) szemszögéből és elbeszéléséből is megismerjük, izgalmas, de nem hatásvadász módon szembesítve a perspektívákat. A könyv erénye egyfelől az, hogy – néhány, dramaturgiailag szükséges pontot leszámítva – a zaklatásról jobbára nem túlzottan felnagyított módon, fekete-fehér szituáltságban, hanem annak hétköznapi, fojtó, az életet fokozatosan ellehetetlenítő voltában képes beszélni. Nem mindenki és nem ugyanolyan mértékben „száll rá” Jessre sem, de az, hogy vannak, akik vele rokonszenveznek, még nem jelenti azt, hogy hathatósan segíteni tudnának, vagy hogy hosszú távú menedéket jelenthetnek. Másfelől lényeges az, hogy mindkét főszereplő helyzetét a maga árnyaltságában képes láttatni, s úgy tudunk megértő módon viszonyulni Kez pozíciójához, hogy bántó tetteinek ártalmassága nincsen relativizálva.
A főbb figurák felskiccelt családi életéhez is hozzáférünk olyan mértékben, hogy azok motiváló-demotiváló, mintát és ellenpéldát adó, a lelki életet és viselkedésformákat alapvetően, olykor észrevétlenül kondicionáló jellegét hitelesnek érezzük. S a két elbeszélőn túl a többi figura sem tipizált, leosztott szerep szerint mutatkozik meg elsősorban, még ha a szerző él is a sztereotip vonásokkal egy-egy alak megrajzolásakor (például a bizonyos értelemben „lúzer”, de inkább területen kívülinek számító, különc és okos Phillip esetében), ám ezek nem válnak kizárólagossá: mind az alkoholizmussal küzdő apa, mind a suli kedvencei hús-vér, bizonyos mértékben egyedített karakterekként jelennek meg, s ezért reakcióik sem teljesen kiszámíthatóak.
A regényben a gyerekkori és kamaszbarátságok dinamikája, egyszerre intenzív és efemer jellege, illetőleg látens, de mélyebb gyökerű változata is megmutatkozik, s a párkapcsolati bonyodalmakba is bepillantást nyerünk. Az egyes szám első személyű elbeszélésben a cselekedetek mozgatórugói nem mindig egyértelműek és tiszták, azonban ez kifejezetten a könyv erényévé válik, hiszen ezáltal szembesülhetünk azzal, hogy a tettek és helyzetek megítélhetőségében mindig van olyan faktor, amelyet nem pontosan értünk. Ám ismétlem, attól nagyon távol áll a könyv, hogy ezáltal etikai szempontból viszonylagossá tegyen bármilyen kritikus elemet: a fájdalom az fájdalom, szakadék pedig nem tett és szándék között van, hanem a föl nem ismert legbelső félelmek, vágyak, elfojtódások emberi volta, valamint azok tettbéli projekciójának kegyetlensége között.
A szöveget időről időre rövid Facebook-threadek is tagolják, amelyekből a kamaszok replikái a maguk nagyon beszédes egyszerűségében bonyolítják el a szituációt, amennyiben (az elbeszélő részek összevetésében) képesek színre vinni a közösségi oldalak jelenlétének a kitárulkozásban elleplező és szimulációs jellegét. (Érdemes azonban megjegyezni, hogy a facebookos beszélgetések nyomtatott megjelenítése annyiban sajátos és némiképp felemás megoldás, hogy látjuk a bejegyzést, a beírás idejét – vélhetően ahhoz viszonyítva, hogy az egyik szereplő mikor olvashatta azt –, de alatta a „like”, „comment”, „share” angol nyelvű címkék mellett nem találjuk az aktuális állapotot rögzítő számot és egyebet, míg alatta következnek és olvashatóak a hozzászólások, immár kilépve a virtuális felület olyan természetű lemásolásából, amelyet magának a „posztnak” a megjelenítése még félig-meddig tartott. Az utolsó ilyen bejegyzés alatt ráadásul magyarul olvashatjuk: „0 komment”.) Az itt megmutatkozó kommunikációs helyzet azonban nincs kiélezve a virtuális közösségi oldalak jellemzőjeként, ugyanis az látszik, hogy az elhallgatás, a másként színre vitel, a megnyílás nehézségei a mindennapi közösségi életben, más színtéren jelentenek hasonló gondot és feladatot.
(A könyvet elolvasni szándékozók számára jelzem, hogy a jelen bekezdésben a történet fordulópontjai és végkimenetele szempontjából árulkodó információk is elhangzanak.) A regény legelső lapján egy folyóírásos oldalt találunk, amely egy kilátásban lévő végzetes, menekülést jelentő tettet bejelentő levél – úgy van megfogalmazva, hogy vélhetően a legtöbb olvasó e ponton az áldozathoz társítja a sorokat, de egyre erősebb lesz a (végül beigazolódó) gyanú, hogy a vallomás a semmivel sem irigylésre méltóbb helyzetben lévő zaklatótól származik. A könyv vége azonban inkább megnyugtató és felemelő, a zárlat pedig markánsan és nyíltan didaktikus, amennyiben szinte pontokba szedve megkapjuk a tanulságot: „a) a zaklatás szemétség, b) a családnak melletted kell lennie, amikor szükséged van rá, c) gyenge voltam, és azt hittem, ezt érdemlem. De közben arra is rájöttem: d) a zaklatók megváltozhatnak, e) a család is csinálhatja rosszul, f) a fájdalom nem gyengeség. Az erő abból jön, ha továbbmegyünk.” (229.) A nyíltan példázatos jelleg azonban nem nyomja agyon a regényt, mert bár a mű egészében nem válik annyira felkavaróvá, transzgresszívvé, mint a korábban említett, jóval nyugtalanítóbb lefolyású és befejezésű, kiélezett vitákat is generálni képes Semmi, a feszültségoldást, előremutató lezárást nem olyan keretben kapjuk meg, hogy az a „dolgok úgy is jól végződnek” maximáját erősítené. Abból a szerkezetből, amely az áldozatnak és a bántalmazónak egyforma teret szentel, meglátásom szerint legkivált egy efféle, pozitív kimenetelű befejezés következik, amelyben a sémák által kijelölt szerepek nem rögzülnek, hanem megváltoztathatóak. Az ilyen típusú könyvekben a happy ending nyilvánvalóan nem a valóságfaktor kiemelését szolgálja (tulajdonképpen szembemegy az általános tapasztalati képlettel), hanem azt a felhívásstruktúrát erősíti, amelyben a viszonyok és szerepek megváltoztathatóak. A didaxis messze túlmutat egyszerű tanulságok levonásán: az irodalmi mű ilyenkor a teljes felépítményével (s nem pusztán jól-rosszul megfogalmazott bölcsességeivel) a „változtasd meg élted” imperatívuszát testesíti meg, s a 7 nap ezt úgy kívánja elérni, hogy nem azt mutatja be, ahogyan a dolgok rendszerint végződni szoktak, hanem ahogyan végződhetnének is akár. Ezért fontos az – a szerző pszichológusi tapasztalatainak is köszönhetően –, hogy maga a korábbi áldozat jelentse ki egy ponton, hogy a korábbi zaklató nem „rossz ember”, de „nagyon rosszat tett”, ebből következően viszont adott a lehetőség a változásra.
Ugyanakkor a veszélyérzet, szomorúság és kegyetlenség, amely nem törlődik el („De maradt közöttünk hely, néhány centi. Azt hiszem, ez így is marad.” – 227.), végig elevenen jelen van a regény folyamán, s a mögöttes, családi problémák sem oldódnak meg egy csapásra. A rózsaszín köd nem ereszkedik le (hogyan is tehetné egy olyannyira nem rózsaszín világban, amelyben nem ismerünk meg olyan családot, akár az erős identitású lakótelepiek, akár a kertvárosiak között, amely ne küzdene komoly nehézségekkel, sőt, ahol valamelyik szülő ne hiányozna), de a szöveg példázatos szerkezete abba az irányba mutat, hogy az együttérzés és a másik előtti valamivel bátrabb önmegmutatkozás – a családon belül és a kortársi közösségben egyaránt – az élet megpróbáló és alapvetően kitartást igénylő körülményeit is elviselhetővé tehetik.
Mindez nyilván nem receptszerűen működik így, s tudjuk, hogy a kamasz korosztályban is az egyik legkomolyabb kihívást a gyengeségek, félelmek, kételyek, érzések megmutatása, előhozása, hordozása, mások általi megbüntetése jelenti. E valóban nehezen letehető könyv eme komplex jelenség megértéséhez (is) kínál egyfajta megközelítést, amely Demény Eszter gördülékeny, összességében probléma nélkül befogadható, jó érzékű fordításában került a magyar közönség elé, még az eredeti mű (Seven Days) kiadásának évében.
Eve Ainsworth: 7 nap, fordította Demény Eszter, Tilos az Á Könyvek, Budapest, 2015.
