A Sherlock-jelenség. Azt hiszem, nem kell bizonygatnom senkinek, hogy ez nem csak egy költői túlzás, hanem valóság. A BBC sorozata olyan mértékben ivódott bele és gyakorolt hatást a modern sorozatkészítésre, ami előre teljesen megjósolhatatlan volt, és még a készítőket is meglepte. Pontosan ez a fajta óriási őrület a legveszélyesebb magára a sorozatra nézve, de erről majd később.
“The game is afoot!”
Az angol sorozatkészítés egyik sajátossága – a viszonylag kevés rész per évad mellett – a speciális karácsonyi epizód léte. Ez nem csak annyit jelent, hogy az évadba beapplikálnak egy randomnak tűnő részt, ami történetesen karácsonykor játszódik. Ezek a részek sokszor fél vagy akár egy évvel a rendes évad után, értelemszerűen karácsonykor kerülnek bemutatásra, és bár mindegyiknek van némi különlegessége, karácsony lévén magasztosabb hangulata, azért szervesen alakítja a sorozat cselekményét.
A Sherlock eddig nem hódolt a nemes hagyománynak, öt év alatt mindössze 9 részt mutattak be. Ez is jól mutatja a sorozatot körülvevő rajongást és imádatot, hiszen valljuk be, ez a szám rettentő kevés. Persze, amíg minőségi részeket kapunk, nincsen ezzel semmi baj. A probléma valahol a harmadik évad tájékán kezdődött, amikor is először billent meg igazán a Sherlock-minőség. Pontosabban nem is a minőség, hanem inkább a készítői felfogás. A sorozat és a szereplők három év alatt akkora rajongótáborra tettek szert, akkora kultstátuszba kerültek, amit ép ésszel nehéz felfogni. Bármilyen furán hangzik is, éppen ez hatott negatívan a sorozatra. Steven Moffat, a sorozat atyja, szerelmes lett a Sherlock univerzum általa teremtett verziójába, olyannyira, hogy talán már felmérni sem képes, mi kell az igazi szórakoztatáshoz.
A harmadik évad kőkemény Benedict Cumberbatch fanservice volt, és a január elsejei különrész is inkább helyezte előtérbe a kikacsintásokat, az utalgatásokat, mint azt, hogy egy „egyszerű, de nagyszerű” részt kapjon a néző. Az már nagyon hamar kiderült, hogy a karácsonyi speciálnak megadják a módját, méghozzá úgy, hogy hőseinket visszahelyezik abba a korba, ahová valóban tartoznak. Amellett, hogy ez kérdéseket is felvetett (Steven Moffat állította, hogy nem álomjelenet lesz a rész, és ha úgy vesszük, nem is hazudott), leginkább csak a pozitív izgalmat és várakozást fokozta a nézőben, amire a harmadik évad csalódása után szükség is volt.
A Sherlock: The Abominable Bride ihletet Az öt narancsmag címet viselő esetből merít, és a modern Sherlocktól megszokottan elnagyolt vonalakban adja vissza a történetet. Az alapszituáció szerint egy menyasszonyi ruhába öltözött nő lövöldözést rendez az utcán, majd végül főbe lövi magát. A probléma csak annyi, hogy többen is látták ezt a „menyasszonyt” a halála után, aki ráadásul a saját férjével is végzett. Szintén a halála után. Ez persze nem lehetséges, Sherlock amúgy sem hisz a szellemekben, de a Scotland Yard és Lestrade természetesen tehetetlenek, mint mindig. Így Sherlockra és Dr. Watsonra vár a nemes feladat, hogy az ügyet felgöngyölítse.
A különrész kezdése mellesleg teljesen azt a sémát követi, mint a legelső részé. A csatában megsérült (második angol-afgán háború) Watson, aki lakást keres, összefut egy barátjával, aki bemutatja neki Sherlockot, mikor az épp egy hullát csépel a hullaházban. Az ötlet kedves, de pont ettől nagyon hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ezt a részt nem vehetjük igazán komolyan, gyilkolászó szellemek ide, bajszos Watson oda. De ez még mindig nem lenne probléma, elsülhetne ez nagyon jól, végül is a rész újévkor került adásba, és a karácsonyi-újévi időszakban azért nem szerencsés depresszióba taszítani a nézőt. Ugyanakkor van itt bőven olyan, amire nem lett volna szükség. A túlhúzott párhuzam a halott nő és Moriarty között (mindkettő meghalt, ráadásul ugyanúgy, és úgy tűnik, hogy visszatért) vagy a kifejezetten gusztustalanra sikerült, fatsuitba öltöztettet Mycroft. Azt gondolná az ember, hogy Eddie Murphy óta a világ már túllépett ezen a fajta „humoron”.
Az igazi probléma az a húzás, ami a rész kétharmada után derül ki. Itt kulminálódik minden, amit a bevezetőben írtam, és amikor a saját alkotásába szerelmes Steven Moffatra utaltam. Kifejteni a problémát a cselekmény ismertetése nélkül nehéz, így aki nem látta még a részt, ugorjon az utolsó bekezdésre. Nagyjából egy óra a szokásos módon telik el. A szellemmenyasszony ügy darabkáinak összerakosgatásával, pergő párbeszédekkel, Watson szellemi képességeinek ócsárolásával és Holmes dühkitöréseivel, ha valami akadályba ütközik. Ekkor viszont kiderül, hogy az egész viktoriánus nyomozósdi Sherlock fejében, mit szépítsük, drogmámor következtében játszódott le. Ettől kezdve a maradék fél órában csavar csavart követ, míg a végére már semmi se biztos, de minden lehetségessé válik.
Az ilyen plot-twisttel az a baj, hogy lehet az előzmény bármilyen parádés, mégis okafogyottá, értelmetlenné válik. Egy álom, egy képzelgés, a drogmámorban megroggyant elmepalota falai között történt események nem igazak, jelentéktelenek. Megkérdőjeleződik Sherlock igazi zsenije is. Mert bár első látásra az ügy megoldása igazi zsenit kíván (a menyasszony ügy valóban megtörtént a múltban), ezzel csak azt sikerült elérni, hogy a Sherlock géniusza és őrülete közötti határvonal elmosódott, sőt átbillent az utóbbi felé. Sherlock Holmes vitathatatlanul nagy koponya, de talán az időutazásra még ő sem képes. Még drogok és különféle memorizációs technikák használatával sem.
Az ügy megoldása pedig… Meglehetősen ostoba és demagóg, ráadásul egy olyan témát érint felszínesen, amihez nem szabad dilettáns módjára nyúlni. A feministákból álló, Ku-Klux-Klán módjára szerveződött csoport ötlete annyira morbid, hogy viccnek vélném, ha nem lenne véresen komolyan prezentálva. Ez a szegmense a résznek már csak az utolsó csepp, a halott-de-mégsem menyasszony, a beleerőltetett Moriarty-jelenetek, a kokainmámorban 140 éves ügyet megoldó Sherlock után. A legnagyobb probléma mégsem a szükségtelensége, hanem a tény, hogy milyen dilettáns módon nyúltak a témához.
Nem titok, hogy őrületesen kevés férfi rendező, író képes igazán valóságos, hús-vér női karaktereket, női problémákat megírni (ennek a vitathatatlanul legnagyobb mestere Woody Allen). A törvény előtti egyenlőségre és szavazati jogra vágyó nők témájából, átfogó mivolta és jól dokumentáltsága révén viszonylag kevés erőfeszítéssel lehet egy olyan storyline-t kerekíteni, amit látva a (női) néző nem csak a szemét forgatja és szitkozódik. Itt sajnos még ezt a minimális erőfeszítést is sajnálták az írók és megúszósra vették a figurát. Lehet Sherlock Holmes akármilyen zseni, bármelyik korban, oldhat meg rég elfeledett ügyeket, egyvalamit biztos nem tud. Nem tudja, milyen nőnek lenni. És ezt a szirupos monológja csak még nyilvánvalóbbá teszi.
Lehetett volna ez egy zseniális rész, akár még így is, mert elsősorban nem a tartalom, hanem a kivitel az, ami lehúzza az élvezeti értéket. Zavaros és túlszerkesztett, sokat markoló, keveset fogó rész a Sherlock első karácsonyi különkiadása, ami sebtében megválaszol pár kérdést, de nem fogja öregbíteni modern kori Sherlockunk hírnevét.
Sherlock: The Abominable Bride, 2016. Rendezte: Douglas Mackinnon. Írta: Arthur Conan Doyle nyomán Mark Gatiss és Steven Moffat. Szereplők: Benedict Cumberbatch, Martin Freeman, Rupert Graves, Mark Gatiss, Andrew Scott, Amanda Abbington. Gyártó: BBC One.
