Ebben az utcában csak botorkálni lehet. Az öregek már tudják ezt, és okulva fiatalságuk botlásain, vállukat a falnak vetve közlekednek. Rövid utca ez, arra, felfelé van a kocsma, még Barna, a kilencven éves, hajdani robbantómester is odaér egy fél óra alatt, pedig ő itt lakik a kanyarnál.
Már hajnal előtt elindul, eleinte siet, dobálja mindenfelé a járókeretet, aztán már csak néha lép egyet, nekitámaszkodik a málló falaknak, remegő kezével cigarettát kotor elő, gyufát, de azt rendszerint szétszórja a sárban. Vár még egy kicsit, hátha jön valaki, aki segít eljutni a kocsmáig, netalántán tüzet is ad. Baszódjatok meg, mormogja, ha nem jön senki, de nem ezekre a jóemberekre gondol. Szereti a szomszédjait, még azért sem tud haragudni rájuk, hogy lopják a tűzifáját. Az utca legidősebb emberének szemében itt mindenki fiatal és ártatlan, hiszen ha a belvárosba merészkednek, mindig megkérdezik, hogy kell-e valami, és sokszor pénzt sem kérnek a kenyérért, a gyógyszerekért. Igaz, a fáért nem fizetnek, de ez is azt mutatja, hogy ők nem lopnak, nekik csak szükségük van rá, és Barnának úgysincs kerítése, miért ne vegyék el azt, ami kell. Ő úgysem fűt sokat, az évek során nemcsak a teste, de az igényei is leépültek, elvan a dunyha alatt, néha kinyitja a szemét, végigtekint a rozoga bútorokon, majd ismételten lehunyja őket. Baszódjatok meg, mormogja már a kocsma lépcsőjénél, mert ilyenkor mindig hátrafordul, és önkéntelenül is végigtekint ezen a szeméttelepen.
Mint egy lepedékes nyelv, húzódik alatta az utca, pont most megy el a hetes busz, egy sárga suhanás a messzeségben, néha felnyikordul egy-egy kapu, aztán csak ez a hajnali, félhomályos csönd, amiben mindenki addig őrzi az alvás melegét a lópokróc alatt, ameddig meg bír maradni pia nélkül. Barna ilyenkor arra gondol, hogy mennyire más az élet arrafelé, amerre a busz jár. Valamikor ő is ott élt, a válás után otthagyta a házat a családnak, és kiköltözött ide. Akkor még nem volt az utca elején a behajtani tilos tábla, pár éve tette ki viccből valamelyik kölyök, röhögött rajta az egész utca, csak Barna nem. Mert akkoriban még bejárt a városba, és hallotta, hogy a buszon meg a kocsmákban hogy beszélnek erről a helyről, hogy itt cigányok laknak, megerőszakolják az arra tévedt lányokat, ellopnak tőled mindent, ami fényes, még a bicikliküllők közül is a macskaszemet. Sosem volt halkszájú ember, már a bányában sem szerette az igazságtalanságot, ezért ilyenkor mindig ordítani kezdett, mondta is annak a biztonsági őrnek, aki úgy dobta ki a buszállomás kocsmájából, akár egy rühest, hogy láttam én mi volt itt régen, a cigányok jóval utánam költöztek ide, akkor most ők élnek úgy, mint mi, vagy mi élünk úgy, mint a cigányok, de a férfi még rúgott is utána. Azóta nem járt arra, itt megvolt mindene, a család sem hiányzott neki, és őt sem keresték a fiai.
Így hát eljön ide reggelente, felküzdi magát a lépcsőn, aztán csak ül valamelyik asztalnál, mosolyog a segélyből élő férfiakra, vigasztalni próbálja a friss munkanélkülieket, és fizet a fiataloknak, mert nekik a legnehezebb. Hazafelé elcsúszik a sárban, de nem kiabál segítségért, megvárja, hogy felemelje valaki, és hazakísérje, hogy megdicsérje, milyen jól tartja magát, és begyújtson helyette.