Potozky László első regénye, minden szándéka ellenére, nem egy generáció regénye, több vagy talán kevesebb annál: a huszonéves egyetemisták mindennapjai alkotta háttérből kidomborodó középponti történetszál egy élet magára zárulásának patogenezisét nyújtja – „a lebomlás stációit” (Tompa Andrea).
Az Éles bátor vállalása, hogy a négy évet átfogó feszes és magával sodró cselekmény elbeszélését egy szörnyetegre bízza, főként mivel ez a szörnyeteg nem démonizálható – a kisajátított, uralt és megnyomorított lánnyal, a prostituált bölcsészhallgató Katjéval együtt a pszichológushallgató elbeszélő önmagát is szétroncsolja, az általa fölépített „testre szabott sötétzárkában” (85.) mindketten bent ragadnak, sőt végül magára marad kallódó életekkel és söröskorsókkal körbevéve. A regény narrátora meglehetősen felszínes, botcsinálta pszichológiával egy kamaszkori csalódást tesz meg a későbbi kapcsolataira jellemző bántalmazásért és leuralásért felelős traumatapasztalatnak: „nem fogom hagyni, hogy még egyszer ez történjen, mert mielőtt ez történhetne, esküszöm, úgy szétalázom a büdös ribancait, hogy azt is megbánják, hogy nőnek születtek” (18.). Sőt, ettől fogva válik függőjévé a körömollókkal vagy más éles tárgyakkal végzett önsebzésnek is – innen a regény modoros és bombasztikusnak szánt zord kulcsmondata is: „a fájdalom a legjobb fájdalomcsillapító”. Ez a recept azonban átfogó lesz: nem csak saját magát, saját testét, de a sérülékenynek ítélt másikat és annak testét is tönkreteszi, hogy elűzze az őt belülről feszítő „gondot, kételyt, aggályt, még ha csak ideiglenesen is” (18.).
Az elbeszélői hangot a düh, a bizonytalanság, a féltékenység és általában a sérülékenységtől való rettegés fűti – ebben a „hipermaszkulin szövegben” állandó a macsók közötti „versenyhelyzet”, ahogy az Éles egyik kritikusa rámutat –, időnként pedig tompa és megfáradt a szöveg hangoltsága. Döntően azonban tárgyilagos és reflektált a beszámoló, időnként talán túlságosan is, vagy túl direkt módon, mint például amikor az elbeszélő a „szemétségei” lajstromát adja azok után, hogy a lány „nyom nélkül kimetszette magát az életünkből” (192.): „Elment. Olyan helyre, ahol sétálni járnak a parkba az emberek. Ahol együtt élni valakivel nem egyenlő a karanténnel. Ahol nem az a szerelem, hogy ő néma. Ahol a teste az ő teste, és nem munkaeszköz, nem csali, nem retusálandó kép. Ahol áldozatnak lenni nem bűn” (206.). Pedig a regény, számomra legalábbis, épp azon pontjain válik igazán izgalmassá, ahol a narrátor reflektálatlan ítéletei feltárják megbízhatatlanságát, ítélőképességének és perspektívájának félresiklottságát: „és különben is, milyen ember az, aki képes fizetni a szexért, mennyire kell elkúrva legyél odabent, nem?” (100.) – mondja például ezt azok után, hogy huszonegyedik születésnapjára ő is egy „igazi munkáslánnyal” „lepte meg” (7.) magát, és persze azok után, hogy ezt a lelkileg és testileg uralt „munkáslányt” használva csalinak, embereket ver félholtra és foszt ki. De erre példa a narrátornak a regény vége felé előtűnő önnyugtatása, hogy a történtek ellenére „ugyanaz maradt” (173.), hogy „mindenkinek vannak kilengései” (189.), vagy hogy mások miatt „döglött meg” a fiatalsága (189.).
A novellistaként indult Potozky prózanyelve az Élesben szigorú, egységes, feszes mondatai alkotta epizódjai jól összetartottak. Érzéki szöveg ez abban az értelemben, hogy bővelkedik az erős, érzéki metaforákban, és abban is, hogy a cselekmény felgyorsulásakor – az elbeszélő által részegen megélt bulik vagy a düh és az erőszak jeleneteinek leírásakor – beszűkül a perspektíva: a cselekmény e feszültségteli csomópontjainak eseményeit az elbeszélőt érő pillanatnyi érzéki benyomásokat rögzítő szakadozott és zaklatott mondat- és szövegszerkezetek sűrítik magukba.
Potozky regényének díszletei a külváros elhagyott utcái, omló vakolatai, a dohos albérletek – a nyomorúság és az elhagyatottság terei. Olyannyira, hogy már-már feltűnővé válik: nem a fiktív helyszín topográfiájának egyhangúsága a zavaró, hanem hogy az elbeszélő, ha tetszik, fetreng a „mocsokban” és a „rothadásban”. Láthatóan élvezi ezek leírását és ahol csak tudja, ráirányítja az olvasó figyelmét: a falvak „fáradt vidékére” (61.), a város „hatalmas kuplerájára” (19.), a „mocsárszagú” vizek (90.) „szennyhabos” partjai mentén áradó „rohadásszagra” (164-165.), a „szipusok és panelprolik” látogatta sötét garázssorokra, ahol „tátott szájjal nyelték a garázsok a külvárosi éjszakát” (93.), a földet borító rohadó szemétre, a „kirohadt virággruppok sarára” és a „foszló szigetelésű gázvezetékekre” (120.), a városra ereszkedő őszvégi „nyákos ködre” (227.) stb. A külső tér nyomasztó sivársága ügyesen kapaszkodik össze a belső terek sivárságával – „nagy, betokosodott üresség voltam én is” (188.) – de kissé túlhajtott az ennek érzékeltetésére tett igyekezet, mely a szerző bevallott vonzódásából ered e terek esztétikája és esztétizálása iránt: „Bárhol, ahol hámló falú bérházra, panelre bukkanok, általában feeling is van.”
Úgy tűnik, a regény recepcióját leginkább izgató kérdés, hogy tekinthető-e az Éles nemzedéki regénynek vagy sem. Nehéz ebben állást foglalni, főként, mert maga a nemzedék fogalma is kirojtosodott – én magam például egyetlen embert sem ismerek, aki, mint a regény főszereplője, Scorpions koncertre látogatott volna, pláne nem örömmel, és gondolom sokan vannak, akik jelen írás címében nem ismerik fel a Kispál-utalást. Ezek persze felszínes dolgok, de nem tudom, hol lennének az Y-generációt összehuzalozó, mélyebben futó szálak. Azonban kétlem, hogy azok az „egyetemisták csődületének” (170.) (ön)destruktív szórakozási szokásaiban keresendő, ahol azt a recepció mélypontjain néhány kritikus teszi, nem ritkán rezignált vagy moralizáló hangütésű társadalmi vagy társadalompszichológiai reflexiókra ragadtatván magukat a szöveg ürügyén. Ezen persze nem segít, hogy a szerzővel készített interjúk is rendre a nemzedékünkre irányítják a figyelmet, magvas és mélyenszántó megállapításokba torkollva. Potozky mindazonáltal többször hangsúlyozta, hogy ő nem tulajdonít ilyen átfogó érvényességet a szövegének, mely kijelentés őszintesége megkérdőjelezhető, látva az igyekezetet, hogy regényébe minél több, napjainkra jellemző dolgot tömjön, a slam poetrytől a politikai tüntetéseken át a fiatalok radikalizálódásáig és az antiszemitizmusig. Az mindenesetre vitathatatlan, hogy az Éles a lecsúszó középosztálybeli egyetemista fiataloknak számos húsbavágó problémájára mutat rá, még ha kissé tágra szabottnak is hatnak az olyan kifejezések, mint az elmagányosodás, a kapcsolatteremtés nehézsége vagy a bizonytalanság és céltalanság.
A baj inkább az, hogy a nemzedéki regény címkéje elfedi vagy összemossa a szöveg erővonalait: a fő történetszálat alkotó bántalmazó kapcsolat tagjai épphogy kiválnak ebből az önmagát a bulizásban felőrlőnek mutatott egyetemista közegből: „Igyekeztünk továbbra is fenntartani legalább a látszatát annak, hogy normális egyetemisták vagyunk, és nem egy, a városról végképp leszakadt, ötvenes házaspár” (75.). Azonban később ezt is feladják: „Többé nem tartoztunk az élethez, és az élet se tartozott hozzánk, szabályos karantén volt ez, totális izoláció, amire azért volt szükség, hogy minden olyan krízist megelőzzünk, amit bármilyen, a korosztályunkkal való érintkezés kirobbanthat” (84.). E krízishelyzetek okozói a narrátor patologikus reakciói, féltékenységi jelenetei és agresszív kirobbanásai. Az egyetemista közeg morajlásától, a „győztesek drum and bass”-étől (181.) egyre távolodó és egyre szűkülő világuk nem képes a generációs elmagányosodás szimbólumává válni, ők ketten pedig nem emblematikus figurák – egy bántalmazó kapcsolat regénye ez, nem a generációnkké, melyben a társtalanság és a szorongások más, kevésbé kalandos módozatai sokkal inkább meghatározók.
Katje eltávolodásával a narrátor – irtózva a magánytól – megkísérli a generációjához való visszatérést: „önsajnáltató nosztalgiával” (183.) mereng a régi bulikon, s reméli, „lélegezni fogok megint” (174.). Az egyetemisták „céltalan, boldog lebegése” (85.) immár óvó, megnyugtató közegként tűnik fel: „mintha szeretnének, olyan magától értetődő, akaratlan gondoskodással ölelt körbe az egyetemisták tömege, vigyorogva dülöngéltem egy helyben és hallgattam, ahogy jelentéktelen, szinte nem létező problémákról beszélgetnek” (171.). Persze a leszakadás után nincs visszaút, a visszakapaszkodás nem sikerül. Ha van mindennek generációs érvényű tanulsága, az talán az, hogy a jelentésteli családi, baráti vagy szerelmi kapcsolatok hiányából fakadóan nagy eséllyel rejtve maradhatnak a másikat csendben felőrlő problémák. És talán az sem véletlen, hogy a regény során a narrátort érő egyetlen őszintének ható, bátorító és jóindulatú gesztus – még ha naiv módon is – egy őt megsajnáló idős asszonytól érkezik.
Potozky első regénye szorosra fogott, karakteres prózapoétikájú szöveg, mely nagyot vállal, talán túl nagyot is: egyszerre akar valamiféle sötét korképet adni, és végigkövetni egy erőszakos, bántalmazó kapcsolat során történő leépülést. Ám az Éles, minden felszínes pszichologizálása, egymásra halmozott nemzedéki allúziói és a nyomor esztétizálásának túlkapásai ellenére mégis működik, felsebez – még ha nem is vág olyan mélyre, mint akar.
Potozky László: Éles, Magvető, Budapest, 2015.
