Aki próbálta, tudja, hogy magyartanárnak lenni nehéz: a növekvő terhek mellett frissnek és hitelesnek maradni nem evidencia. Sulyok Blankával az újpesti Kozma Lajos Faipari Szakközépiskolában végzett munkájáról, a kreatív írás felhasználhatóságáról, alkalmazási módjairól, a közoktatás problémáiról beszélgettünk.
KULTer.hu: Szerinted meddig lehet lépést tartani az újdonságokkal? Folyamatosan fenntartható az, hogy mindig valami pluszt adsz bele az órába, mindig valami újat hozol?
Ez még nekem is kérdés. Mondjuk, hogyha mások lennének a körülmények, és nem kellene annyiféle elvárásnak megfelelni, meg nem lenne annyi adminisztratív munka, egy csomó ilyen teher, akkor ezt simán lehetne bírni szerintem, már amíg fizikai állapotom engedi a tanítást. Mert a diákoktól egyébként rengeteg energia jön vissza. A jól sikerült órák engem nagyon feltöltenek – remélem, őket is. Az a fajta munka, amit az ember örömmel csinál, nem is tűnik munkának. Amikor anyagokat keresek, vagy a szövegeiket nézem át, és gondolkodom, hogy hogyan lehetne továbblépni, vagy mit lehetne még abból kihozni, az nekem nem fáradtság. Nekem az a fáradtság, hogy százhúsz gyereknek a hiányzásait meg a jegyeit állandóan adminisztrálni kell, hogy állandóan ezeket a táblázatokat csinálom. Ez egy szörnyű teher, és ami a legbosszantóbb meg a legbántóbb, hogy ezek miatt sokszor nem tudok ötleteket gyűjteni, és akkor elégedetlen vagyok magammal, hogy a dolgok ismétlődnek, pedig jó lenne már valami új, valami más.
KULTer.hu: Minden órád kreatív írásos feladatra épül, vagy csak így vezetsz be egy témát, és azután a tényanyagot azért ugyanúgy elmondod? Fel lehet építeni így minden órát?
Nem, nincs minden órán kreatív írás, de mondjuk minden héten van. Itt egyensúlyozni kell a kötelezően előírt meg a szerintem eredményt hozó dolgok között, és egy részben áthidaló megoldás az, hogy amennyire csak lehet, a kötelező tananyag és a kötelező irodalom köré is építek kreatív feladatokat, amelyekben a diákok is megtalálják az örömüket. A szakközépiskolában én olyan osztályokat kapok, ahol tényleg az a cél, hogy leérettségizzenek, de nem akarnak továbbtanulni. Itt olyan óriási tényanyag nem kell az ő kettes, hármas érettségijükhöz. Azt vázlatban mindig megkapják egyébként, amit meg kell tanulni, vagy konkrétan tudni kell. Például a szóbeli témakörökhöz, amik érettségin szóba jöhetnek, azokat mindig feltöltöm nekik a Facebook-csoportba dokumentumként. Persze időről időre – utálom ezeket a szavakat, de – számon kérem tőlük, meg megbeszéljük. Úgy lehet oldani a feszültséget egy kicsit, hogy elpróbáljuk az érettségi szituációkat, és akkor ők a vizsgabizottság, míg egy másik diák érettségizik, így kicsit lehet ezzel is játszani.
KULTer.hu: Mi a helyzet azokkal a gyerekekkel, akik alkatukból adódóan nem tudnak bevonódni? Például a VI. IROM konferencián láttam, hogy volt az órádat rögzítő videóban is egy fiú, aki nem merte vagy nem akarta felolvasni, amit írt. Van-e olyan, hogy nem vesznek részt a kreatív írásos feladatban?
Ritkán van ilyen. Tartottam is tőle, amikor belevágtam ebbe az egészbe. Úgy éreztem, itt nagy a kockázat, és majd nagyon sokan lesznek azok, akik nem akarnak a feladatokban részt venni, de aztán sokkal többen bevonódnak, mint gondoltam. Mindig vannak persze, akik azt mondják, hogy most ehhez nincs ötletük, meg fogalmuk sincs erről, akkor nekik fel szoktam kínálni valamilyen alternatívát. Az nyilván nem működik, hogy ők csak ülnek, és nem csinálnak semmit, hanem akkor mondom nekik, hogy ezt a feladatot most ki lehet váltani valamilyen memoriterre, vagy azzal, hogy tessék, itt van ez a téma, a következő órán mondasz róla húsz mondatot, vagy nézz utána ennek vagy annak az interneten.
KULTer.hu: Olvastam, hogy amikor kint voltál Németországban, akkor mentálisan és testileg is sérült emberekkel foglalkoztál, majd később Piliscsabán. Mit gondolsz, ez hozzásegített ahhoz, hogy most diákokkal dolgozol? Tanultál valami olyasmit tőlük, amit esetleg itt felhasználsz az iskolában?
Azt hiszem, hogy van összefüggés mindenképpen, a sérültektől én hihetetlenül nagy elfogadást tanultam, nagyon sok olyan sérült emberrel kerültem kapcsolatba, akik sokkal nyitottabban állnak mindenkihez, egyszerűen személyiségükből, alkatukból adódóan. Azt tapasztaltam meg, hogy az ő teljesen kritika nélküli szeretetük, elfogadásuk, nyíltságuk sok erőt tud adni a környezetüknek, és úgy érzem, hogy én többet kaptam tőlük, mint fordítva. Ez valószínűleg hozzájárul ahhoz, hogy ezekben a kamaszokban, akik esetleg bunkók, amikor még nem vagyunk szoros kapcsolatban, meg elutasítóak, meg idegesítőek, elég hamar meglátom a jót, az értéket, azt, amire aztán lehet építeni. Végül is őket, ezeket a problémás kamaszokat azért sokszor – persze más értelemben, mint a mentálisan sérült, vagy testileg sérült embereket – de lehet sérültnek tekinteni, mert tele vannak olyan lelki sebekkel, sérülésekkel, amelyek a renitens viselkedésüket meg az ellenállásukat okozza.
KULTer.hu: Nincs néha az az érzésed, hogy hiába csinálod? Mert igaz, ott vagy 45 percig, és nyilván ez is sokat tud számítani, de nem mindig elég.
De, nagyon sokszor van az az érzésem, hogy ez az egész egy szélmalomharc, és hogy a külvilág annyira ellenük dolgozik, meg a körülmények annyira ellenük vannak, hogy nem tudom, ez az életükre mennyire képes hatással lenni. Őszintén szólva, nekem ez a pár év kísérlet, amiből jó lenne továbblépni, vagy valami újat építeni. Elég sok olyan tanárral megismerkedtem az utóbbi években, akik hasonlóan gondolkodnak, és tudom, hogy ezek nagy szavak, de én bízom abban, hogy akár alulról szerveződve is meg lehetne változtatni az oktatást. Az iskolákban rengeteg potenciál van, ezekben a gyerekekben pedig rengeteg érték és lehetőség. Ha egyszer el lehetne érni egy áttörést, hogy az energiákat tényleg a diákokra lehessen fordítani, és ebben több ember részt vegyen, együttműködések legyenek tanárok között, munkaközösségek között, akkor messzire lehetne jutni.
KULTer.hu: Mennyire érzed azt, hogy partnerek ebben akár a közelebbről vett kollégáid, tehát ott az iskolában, akár tágabb értelemben, mondjuk egy konferencián?
Kezdettől fogva sok támogatást kaptam a közvetlen kollégáimtól meg az iskola vezetőségétől is, ez elég szerencsésen alakult. Bár azért voltak olyan akcióim, amelyek kiverték a biztosítékot egyeseknél. Például van egy nagyon problémás osztályom – én vagyok az osztályfőnökük –, és amikor megengedtem nekik, hogy graffitiket fessenek a terem falára, vagy a lomtalanításból behozzanak egy kanapét, akkor ezzel néhány kollégát felidegesítettem, teljesen ki voltak akadva, és követelték, hogy azt a kanapét dobjuk ki. De végül az az érvem győzött, hogy ezek a gyerekek szinte sehol nem tudják az otthonosság érzetét megélni. Ha nekik ez ilyen fontos, miért vegyük el tőlük? Ebben már megoszlottak a vélemények.
Sok tanárnak kényelmes, hogy megmondják, mit kell csinálni, hogy kell csinálni, mert ilyenkor a felelősséget át lehet helyezni a rendszerre, és akkor ez megy, hogy a gyerekek rákenik a tanárokra a felelősséget, a tanárok rákenik a rendszerre a felelősséget, mindenki széttárja a kezét, hogy nem tud mit csinálni, ez van: ez nagyon rossz. Viszont hogyha az ember azt mondja, hogy na, én most akkor megpróbálok valamit, amiben hiszek, aztán vagy bejön, vagy nem, és nem sikerül, hibázik, elcsúszik, akkor nincs kit okolni, akkor csak magát okolhatja, és azért ez veszélyesebb pálya. Ettől függetlenül önállóan gondolkodó és szabad embereket kellene nevelni, és ezt viszont csak önállóan gondolkodó és szabad tanárok tudják megtenni, nem pedig olyanok, akik teljes mértékben a rendszert szolgálják ki.
KULTer.hu: Említetted, hogy ez csak egy ugródeszka neked. Mik a jövőbeni terveid?
Ez egy jó kérdés. Még előttem sem teljesen kristályosodott ki, nehéz, mert vannak ezek a nagy álmaim, hogy megváltozzon az oktatás. Ez erősen politikai kérdés is, és én sosem akartam, ma sem akarok közvetlenül politikával foglalkozni. Ennek szerintem szakmai alapon kellene működnie, eldőlnie, de nem tudom, hogy van-e rá esély. Egy ismerősöm kérdezte nem olyan rég, hogy én mit akarok tulajdonképpen, az igazságot hirdetni vagy az igazságot érvényre juttatni. Ez nagy szöget ütött a fejembe, hogy hát igen, ez jó kérdés. Valószínűleg szeretnék néhány évet eltölteni egy alternatív iskolában is, mondjuk amilyen a Zöld Kakas Líceum Budapesten, ahol olyan gyerekek vannak, akik semmiképpen nem illeszkednek be az oktatás rendszerébe. Ott a tanítás nagy részét az teszi ki, hogy pszichológusok bevonásával dolgoznak, és téma a gyerekek élete, személyisége: komplexebben közelítik meg őket. Szerintem ezeket a dolgokat igenis be kellene vinni a közoktatásba is. Mert jó, van Zöld Kakas Líceum, de ott mondjuk havi húszezer forint a tandíj, ami nem olyan nagy összeg, de akkor is sokan vannak, akik ezt nem engedhetik meg maguknak, és akkor velük mi van? Sokkal több támogatást és segítséget kellene állami szinten biztosítani a gyerekeknek, mint amennyit megkapnak.
