Amíg megtaláljuk Harryt
Ahogy Griseldára néztem – sápadt volt és kövér –, azonnal tudtam, hogy ő is fél. Egymással szemben ültünk a márványasztalka mellett. Nem beszélgettünk. Vagyis beszélgettünk, de másféle dolgokról. Hogyan juthattunk idáig? Ezt a kérdést muszáj volt újra és újra föltennem magamnak. Vetettem egy pillantást a jázminok felé, mögöttük terült el a füves park. A távolban látszott a ház, melyet narancssárgára festett a lemenő nap fénye, idébb pedig a szolgáló termetes alakja közeledett felénk. Egy intéssel figyelmeztettem Griseldát, hogy mindjárt ideér (ugyanaz a ház volt, ebben a kertben láttuk felnőni Harryt, a fiunkat, valami mégis megváltozott, és egyedül maradtunk: Harry elment, és a cselédség végül erre az egy szolgálóra apadt, aki most felénk tart); már nem éreztünk semmi mást, csak a félelmet.
– A tea – mondta.
Pontosan tudtuk, mi következik ezután. Egy kendővel letörli majd az asztalt. Lerakja a teáskannát, a csészéket, a cukrot, a tálcát a péksüteményekkel és pár szelet citromot. Mindezt szándékosan lassan teszi majd, kapva az alkalmon, hogy tanulmányozzon minket. Elégedetten konstatálja majd – látva testünk remegését, bőrünk fakuló fényét, egyre fogyatkozó lelkesedésünket –, hogy a terve lassanként célba ér.
– A gyógyszereket – mondta, mire megnyílt majd bezárult a szája sarkában lévő anyajegy. Elővettem a zsebemből a gyógyszertartó dobozt, amelyet ő tett oda aznap reggel, és kinyitottam az asztalon. Kikészítettem két sárgát, két fehéret, négyet a kicsikből, és egyenlően kettéosztottam őket, majd az egyik adagot átadtam Griseldának. A szolgáló mindkettőnk elé lerakott egy-egy pohár vizet. Aztán várt. Egymásra néztünk: tudtuk, mit kell tennünk, és nem is húztuk az időt. Megvárta, míg végzünk, majd elvette a poharakat és távozott.
Éjjel egyedül ébredtem az ágyamban. Külön aludtunk. Ezt javasolta az orvos, mondta néha a szolgáló. Mintha mi nem tudnánk, ki tartja kézben a szálakat. Tudtuk, hogy a fiunk néha telefonál, pontosan tudtuk. Hallottuk esténként, hogy csörög a telefon. Tudom, hogy ő volt, szokta mondani Griselda másnap, a kisfiunk volt az. Biztosan velünk szeretett volna beszélni, de alávaló nyájasságában a szolgáló mindig talált valami kifogást, hogy ezt meggátolja. Nem lehet, mert épp alszunk, mert épp fáradtak vagyunk, vagy, mert aznap – egyszer hallottam, hogy ezt mondja – úgy látta, nyugtalanok vagyunk. Biztosan azért ébredtem föl aznap este is, mert megint hallottam a telefont. Griselda odalépett hozzám.
– Abel…
– Griselda…
Még mindig szerettük egymást, mindennek ellenére. Az ilyen pillanatok fölidézték bennem. Ő nehézkesen bemászott az ágyamba, és odaült mellém. Sírt.
– Harry volt az – mondta –, tudom, hogy Harry volt. Miért nem beszélhetünk vele?
Átöleltem. Ekkor lépéseket hallottunk a folyosóról. Griselda testén végigfutott a hideg; a szolgáló közeledett. Mozdulatlannak kellett maradnunk, mindent észrevett: ha leesett egy gyógyszer a földre, ha a délutáni teánkhoz nem préseltük ki tökéletesen a citromot, ha szaporábban vettük a levegőt. Úgy tűnt, nemcsak azt tudja már azelőtt, hogy belépett volna egy szobába, hogy ott vagyunk-e, hanem azt is, milyen helyzetben talál minket, és pontosan mi jár közben a fejünkben. Talán ez volt az oka, hogy bár aznap este megállt a szobám előtt, mégsem lépett be. Elég volt meglátnom a cipője árnyékát az ajtó alatti résen, hogy tudjam, büntetés következne, mégpedig a legrosszabb fajta; Griselda tekintete ugyanerről árulkodott. Egyetlen kiút létezett, ehhez három dologra volt szükség: intelligenciára, határozott döntésekre, és jó szervezésre, három olyan dologra, mondta Griselda, amit már rég elfelejtettünk. De léphetünk, lépnünk kell – javította ki magát, már előttem állva –, mielőtt ő tenné. Nem volt más lehetőségünk, ezért egyhangú és végleges döntést kellett hoznunk. Nem gondoltunk a kudarcra: visszanyerjük a szabadságunkat, megtaláljuk a fiunkat – ez volt minden vágyunk –, és úgy harcolunk majd, mint a háborúban. Mintha kicsit kipirult volna az arca. Megcsókolt.
Éjfélkor pizsamában, mezítláb, kézen fogva osontunk le az első emeletre, még a köntösökért sem tettünk kitérőt, nehogy felébresszük a szolgálót, árnyéktól árnyékig bujkáltunk az ablakokon beszűrődő fény elől. Még oda sem értünk, már hallottuk, ahogy szuszog: nyugodt volt. Aludt, nem fért hozzá kétség. Időnként hangos horkantás szakította meg a csöndet. Olyankor Griselda megállt, én is mögötte, amíg a szolgáló újra szuszogni nem kezdett. Résnyire nyitva volt a szobája ajtaja. Hanyatt fekve aludt, a karja kinyújtva a teste mellett. Bár az orrán keresztül vette a levegőt, időnként a szájával együtt egy picikét az anyajegy is megnyílt, hogy utána rögtön becsukódjon. Az éjjeliszekrényén ott állt a bekeretezett fényképünk, de nem tudott minket megtéveszteni. Griselda intett, és pár lépésre eltávolodott a szobától.
– Akkor fogjuk megölni, amikor ébren van – súgta a fülembe –, alvás közben képtelen lennék.
Elmagyarázta, mit kell tennem. Bólintottam, és elindultam a kalapácsért. Nem sokkal később már készen álltunk. Leültünk egy-egy székre, alig egy méterre az ágyától, és figyelmesen vártunk, pattanásig feszült idegekkel, tágra nyitott szemmel. Csak akkor nyugodtam meg, amikor láttam, Griselda milyen határozottan tartja a kezében a kalapácsot. Az ujjai ráfonódtak a nyelére, a homlokán izzadságcseppek futottak le. Mozgott az ajka, és bár egyetlen szó sem hagyta el, a néma szerelemben töltött évek alatt megtanultam értelmezni ezt a nyelvet:
– Gondolj Harryre – mondta az ajka, és megértettem, honnan merít erőt.
Amikor fölébredtem, a szolgáló már nem volt ott. A bóbiskoló Griselda feje párszor nekikoccant a szék háttámlájának. Már nem volt a kezében a kalapács. Kerestem a szék mellett, az ágy alatt, végül pár méternyire találtam meg, az asztalon. Kudarcot vallottunk. Odalent megszólalt az étkezést jelző csengettyű. Griselda fölriadt, és rögtön fölfedezte, hogy nincs nála a kalapács.
– Az a rohadt szemét – mondta. Véres volt a szeme.
– Ott, az asztalon – mutattam.
Tombolva fölvette, és intett, hogy kövessem. Azt hittem, hogy kerülünk majd a szoba felé, és lerakjuk, de egyenesen lementünk az étkezőbe, és leültünk a föltálalt reggeli elé: a gyógyszerek már a poharak mellé készítve vártak ránk. Griselda fejjel lefelé letámasztotta a kalapácsot a szék mellé. A szeme éberen figyelte az ajtót, ahol bármelyik pillanatban beléphetett a szolgáló. Végül megjelent, kezében egy tálca pirítóssal (ez volt a következő rejtély: annak ellenére, hogy táplált minket, valahogy mégis elérte, hogy erőtlen maradjon a testünk). Griselda lenyúlt, és megmarkolta a kalapácsot. De a szolgáló fürgén mozgott, és csak nem jött el a megfelelő pillanat. Egyszerűen nem lehet hozzáférni – üzente a tekintete –, de érzi, hogy veszélyben van, és fél. Magabiztosan mosolygott, már évek óta nem láttam így mosolyogni.
Nem jó a kalapács, mondta Griselda aznap este, ismét az ágyamban, igazából egy fejszére van szükségünk. Az első emeleten megnéztük, hogy alszik-e, aztán mentünk tovább a pincébe. Én tudtam, hol van a fejsze, de nem találtuk a kapcsolót, és így a sötétben nem került elő a fejsze sem. Biztosan ott van a jobb oldalon, mutatta Griselda. Tapogatózva haladtam előre, aztán nekimentem valamelyik bútornak, és leesett a padlóra pár szerszám. Griselda fölkiáltott.
– Én voltam az, Griselda…
Nem válaszolt. Épp megpróbáltam odamenni hozzá, amikor minden fénybe borult. Ott állt tőlem pár méterre, falfehéren a félelemtől, feszülten nézett a lépcső felé. A szolgáló kétségkívül megtalálta a kapcsolót, és az ajtóból nézett le ránk; a karján ott lógtak a köntöseink. Van nála valami, súgta Griselda, van nála valami a köntösök alatt, és meg fog ölni minket. A szolgáló elindult lefelé a lépcsőn; felénk tartott. A fejszét, a fejszét, ismételte most némán Griselda ajka. Megtaláltam: ott volt pár méterre tőlem, a falon lógott. Odarohantam, megragadtam, és elindultam vele visszafelé. Közben a szolgálóra néztem, és tudtam, hogy Griseldának igaza van: már majdnem odaért hozzánk, a keze az egyik köntösön volt, hamarosan megtudjuk, mi rejtőzik alatta. Griselda egyetlen gyors mozdulattal kikapta a kezemből a fejszét. Azt hittem, hogy alig tudja majd fölemelni, de a fejsze villámgyors pályát írt le a levegőben, és mélyen belefúródott a szolgáló mellkasába, aki ugyanazzal a lendülettel a földre zuhant. Griselda nem vesztegette az időt, rávetette magát, és újra lesújtott. A szolgáló lába rándult egyet, és – még mielőtt lehunyta volna a szemét – felénk fordult egy pillanatra, hogy a szemünkbe nézzen.
Fölkaptuk a köntösöket, nehogy megfázzunk, és kimentünk a kertbe. Már sok-sok éve nem volt velünk a sofőr, de az istállóban megtaláltuk a szolgáló furgonját, én pedig egyből rájöttem, hogy kell beindítani. Griseldára néztem. Néhány könnycsepp gördült végig az arcán. Bár erős asszonynak tűnik, az az igazság, hogy könnyen elsírja magát.
– Minden rendben lesz, Griseldita – mondtam, és gyöngéden végigsimítottam az arcán.
– Induljunk – felelte –, látni szeretném Harryt.
Kihajtottunk az útra. Az ég felhőtlen volt, közeledett a hajnal. Jól éreztem magam: az út, a kaland, és a remény, hogy újra látjuk Harryt, visszaadta elveszett energiáimat. Hogyan is várhattunk ilyen sokáig? Griselda egy sötét madárrajra mutatott a láthatáron, és fölsóhajtott. Bölcs volna megreggeliznünk, erőt gyűjtenünk az előttünk álló naphoz, mondta, már csak néhány kilométer hiányzik, hogy megérkezzünk a faluba.
A régi benzinkút mellett építettek egy kávézót meg egy boltot. Bár bent égtek a lámpák, többször is dudálnunk kellett, hogy valaki kijöjjön, és kiszolgáljon minket. Egyetlen alkalmazott volt az egész helyre. Behajtottunk, a fickó félálomban követett minket. Tankoltunk, és lemostuk a szélvédőket. A boltban kekszet kerestünk, de nem sikerült megtaláltunk. Griseldát nyomasztotta a körülmény, hogy bár lehet, hogy a keksz ott van valahol, csak mi képtelenek vagyunk megtalálni, a pult mögül ásítozó fickó mégsem volt olyan szíves, hogy odajöjjön hozzánk segíteni. Ettől megváltozott Griselda hangulata. Végül úgy döntöttünk, kérünk valamit enni. A pultnál állva áttanulmányoztuk az étlapot: nagy volt a választék, de semmi olyasmi nem volt, amit megszoktunk. Szalonnás tojást rendeltünk, és két bögre kávét. Tudtuk, hogy a szolgáló helytelenítette volna a döntésünket, azt viszont egyikünk sem gondolta volna, hogy amint végzünk a rendeléssel, megszólal a telefon. A fickó fölvette, figyelmesen hallgatott, de közben végig minket figyelt; miután lerakta, azt mondta, hogy elfogyott a szalonna, majd feszülten várta – a szeme mereven a kagylón –, mit választunk ezután. Vajon a szolgáló telefonált? Képtelenség. Biztos van más magyarázat. Aztán újra megszólalt a telefon, és Griselda – mint mindig – villámgyorsan reagált. Ha egymagam vagyok, könnyen beleestem volna a csapdába:
– Ne vegye föl – mondta Griselda.
A fickó ránézett. Lassan emelte a kezét, és már közelített vele a kagylóhoz. Látszott, hogy föl fogja venni. Hogy bármelyik pillanatban fölveheti. Megbénított az ujjak látványa, melyek már majdnem megérintették a készüléket, így nem is láttam, hogy oldotta meg a dolgot Griselda. De hirtelen akadt valami a keze ügyében, amivel betörte a fickó fejét. A földre zuhant, de még több ütésre volt szükség, Griselda egy szifonnal dolgozott, én a telefonkagylóval segítettem neki, amíg a fickó nem mozdult többet. Bevonszoltuk a boltba, és bezártuk egy hűtőbe. Nem vállalhattunk több kockázatot; a telefon újra megszólalt. Mielőtt távoztunk volna, Griselda megigazította a hajtókát a fickó kabátján. A méltósághoz, mondta, még a cinkosoknak is joga van.
Odakint Harry felől érdeklődtünk, de az emberek nem voltak túl segítőkészek. Úgy tettek, mintha nem ismernének föl minket, és nem láttak volna senkit, akire ráillik a leírásunk. Nem ismerem, nem tudom, kire gondol, nem ismerek semmiféle Harryt. Apránként, a sok elutasító választ hallva, kezdett megerősödni bennünk a gyanú. Valaki, aki minden szálat kézben tart, még a szolgálót is, kénye-kedve szerint befolyásolja a sorsunkat. És Harry nélkül – ő volt az egyetlen, akiben bízhattunk volna – fölösleges kockázat lett volna tovább az utcán maradnunk. Gyorsan visszamentünk oda, ahol a furgont hagytuk, és elindultunk hazafelé.
Némán kiszálltunk a kocsiból, bementünk a házba, és lerogytunk egy kanapéra; egymás mellé, szomorúan, kéz a kézben. Griseldára néztem. Az előkertet figyelte a falu felőli oldalon, és furcsán, lassan, reszelősen lélegzett. Végül fölállt, és kiment a szobából. Követni akartam, de a testemben éreztem a mögöttünk álló nap minden fáradtságát. Fölkapcsolta a villanyt a konyhában. Hallottam, ahogy kutat a fiókokban és a szekrényekben, és tárgyakat tesz a pultra; majd… újra csönd lett. Vártam pár másodpercet. Aztán fölálltam, és kimentem a konyhába. Griselda mozdulatlanul állt, megbabonázva nézte a falra akasztott fényképek közül az egyiket. Újra megmutatta, honnan kell erőt merítenünk. Zsebre rakta a pultra kikészített késeket és a sodrófát, majd intett, hogy kövessem. Ismét útra kelünk, és meg fogjuk találni Harryt. Közben pedig senki, de senki nem állhat az utunkba.
Időről időre fölidézem azt a jelenetet a fotón. Hárman állunk a ház előtt. Griselda is, én is fiatalabbnak látszom. Ő vidáman néz rám, pirospozsgás az arca; én középen állok, átölelem Harryt, aki szinte még gyerek: mosolyog, és a mosolyát fölnagyítja az anyajegy a szája szögletében. Úgy tűnik, nagyon boldogok vagyunk.
Fordította: Kertes Gábor
(A Reményvesztett nők a napokban jelenik meg a Jelenkor és a FISZ közös kiadásában!)
