Ismeri mindenki Karcsi bácsit, és Karcsi bácsi is mindenkit ismer. Itt lakik a panelban, az elsőn. Van egy pad a lépcsőház előtt, rögtön az után tette oda, hogy beköltözött ide, a városba. Fából van, formás darab, amit a biztonság kedvért lánc rögzít egy földbe ásott nagy betontömbhöz, nehogy elvigye valaki. (Hogy miért vinné el? Hát miért ne.) Tavasztól késő őszig az öreg gyakran üldögél ott, és pipázik. Fő tevékenysége azonban nem a füstbodorítás, hanem a jelenlét.
Ha viharos szél veri le a fák leveleit, töri a gallyakat, hozza-viszi a szemetet, flakont, nájlont, újságokat, Karcsi bácsi megy a pincébe, és hozza a seprűt, a gereblyét. Ha napokon át nem esik, fogja a kannát, és megöntözi a virágokat. Van, hogy egyik-másik lakó úgy véli, nem kellene erre pazarolni a ház vizét, akkor az öreg eligazítja. Szomjasak a növények is, mondja. Aztán példaként az autók mosását hozza, amióta ugyanis új közös képviselőt választott a ház, az a módi, hogy aki akarja, befizet a kasszába egy erősen jelképes összeget, amiért cserébe három vagy öt mosás jár a ház vízszámlájának a rovására. Azt viszont senki nem ellenőrzi, mennyi az annyi. Sem energia, sem kapacitás nincs rá. Aki meg szereti azt a vasárnapi programot, hogy tisztára suvickolja a járgányt, nem fog szólni, hogy már rég átlépte a limitet.
Néha kicsit erősebb szavakat is használ az öreg, mint amikor valaki az egyik általa ültetett fát méregette, hogy elszáradt az már, ki kellene vágni. Karcsi bácsi akkor olyasmit helyezett kilátásba, amit rendszerint kalandos életű Rejtő-hősök szoktak, és a fák gyökereinek alulról történő szaglásával függött össze. (Mint lehetőséggel.) Ennek következtében a fa maradt, s áll ma is.
Havazás idején az öreg az első, aki lapátot ragad, s takarítani kezdi a járdát. Senkinek nem lenne tilos venni seprűt, hólapátot, mondja, amikor beszédbe elegyedünk. Mi lakunk itt, mi járunk erre, magunknak csináljuk, amit, teszi hozzá.
Mindig, minden körülmények között megadja a tisztességet mindenkinek. Előre köszön a hölgyeknek, s az urakkal, akik munkából tartanak hazafelé, s akik meg-megállnak pár szóra, kezet szorít. Néha azokkal, akikkel barátibb a viszonya, a társasági élet jegyében lehajtanak egy-két kupicát. Tudjuk, ebben az országban sokan és sokat isznak, miért éppen azok lennének kivételek, akik ezen a környéken laknak? Az öreg ezt-azt elintéz embereknek, segít, amiben tud, és amivel viszonozzák, azt szívesen megosztja másokkal. (Ismerjük a régi bölcsességet, ki iszik magában. Bár néha nincs más, és akkor a szükség bontja azt a bizonyos törvényt.)
Erős marka van, sosem húzódott el a munka elől sem fiatalon, sem így, közel a nyugdíjhoz. Sohasem tétlenkedett, sohasem unatkozott. Mindent szeretett, és szeret most is, ami jó, s amit az élet adhat. Karcsi bácsi mindene a vadászat, ami több, mint csizmát húzni, terepszínű kabátot és zöld kalapot. Az öreg az erdőben, a szabadban van leginkább otthon. Amikor ágak ropognak a talpa alatt, a szél mintha az időn túlról érkezne, és a nap a háta mögül ferdén vág be a lombok közé. Lassan, megfontoltan lépked, érzi a fák, a füvek, a sár illatát. Ott kint, messze a várostól minden olyan valóságossá válik. Minden az, ami. Mindennek tétje van, ám az ember nem kiszolgáltatottja egy rendszernek, amiben legfeljebb semmi kis csavarnak, holmi nehezen értelmezhető részletnek érezheti magát, hanem független, szabad teremtés, aki megvívja a maga küzdelmét az elemekkel, a vadakkal. Rajta múlik, mire megy, nem másokon. Nem áttételeken, többé-kevésbé értelmes szabályokon. Hanem azon, mit és hogyan tesz. S ha jól alakulnak a dolgok, akkor nem üres kézzel, hanem zsákmánnyal tér haza. A nyúl, a fácán még gőzölög, amikor a csomagtartóba rakja. (Öreg autóval jár, ami télen néha nehezen indul, de ha gond van, mindig akad szomszéd, aki segít megbikázni.) A pincéjében szolid vérszagot érez a vendég, akinek mutatja, mit hozott. Koccintanak, Karcsi bácsi szeme csillog, láthatóan jól érzi magát. Szép volt ez a mai nap, mondja. Korán kezdődött, és már rég besötétedett, de még van itt némi dolga. Meg majd fent a lakásban is lesz mire néznie, de erről nem beszél. Ez a generáció nehezebben nyílik meg, nehezebben barátkozik, és van, amiről inkább hallgat, még ha beledöglik is. Úgysem lesz könnyebb, ha beszél róla, egyébként sem tartozik másra. Amióta elment az asszony, több minden nyomja az öreg vállát. Próbál talpon maradni, megbirkózni mindennel. Nem könnyű, de hát sohasem volt az.
A pincében pislákol a körte fénye. Lassan cserélni kell majd ezt is, mert ki fog égni, mondja Karcsi bácsi, egyszer minden elromlik. Iszunk még egyet? – kérdezi. És emeli a poharát, komolyan, határozottan.
