Forgách András Valami fiatal szélhámos című novelláskötetének írásai többnyire abszurd szituációkon alapulnak. A jellegzetes közép-európai léttapasztalat azonban könnyen érezteti az olvasóval, hogy a könyvben található történetek hétköznapian ismerősek, életünk mindennapos, szerves részei.
„Mióta hazajöttem Vancouverből, azt látom, hogy itt az emberek mintha csak arra várnának, hogy megbántsák, megsértsék, megalázzák őket: nem tudom, mi ütött beléjük, hogy folyton olyan helyzetekbe hergelik magukat, amelyikből nem jöhetnek ki győztesen, de a vereségüket sem hajlandók elismerni” (143.) – mondja a könyv egyik emblematikus írásának, a Születésnapnak az elbeszélője. A születésnapi ünnepséggel egybekötött kiállítást szervező, közben mindent túlbonyolító, mindenkivel veszekedő, fontoskodó és hisztiző nő mondataiból akár egy búskomor, depressziós, kesergő hangulatú novellagyűjteményre is asszociálhatnánk – már megint a szokásos magyar nyavalygás és panaszkodás, ugye –, ám Forgách András Valami fiatal szélhámos című kötete valójában egy végtelenül vidám és szórakoztató könyv.
Legkézenfekvőbb magyarázatként erre talán az a már-már földöntúli derű szolgál, amivel egyik-másik karakter szemléli saját hányattatásait. Ezt érezhetjük például a Koronatanú című írás elbeszélőjének monológjában, aki csupán elkísérte a barátját a Margitszigetre, ám onnan egy rendőrségi razzia során előzetesbe került, majd különféle adminisztrációs hibák sorozata következtében évek óta Angliában kénytelen tengetni az életét egy üres lakásban egy brutális gyilkosság koronatanújaként. „Be kell vallanom, voltaképpen élveztem a jelenetet. Ez a probléma. Nem fajulhattak volna idáig a dolgok, ezzel tisztában vagyok, ha nem érdekelne ez az ügy, belülről végignézni egy ilyen folyamatot.” (97.) – mondja a figura az elbeszélés vége felé, és ezzel (kissé a fentebb megidézett születésnapos női karakterhez hasonlatosan) nemcsak önmagát, de a kötet más-más történeteinek szereplőit is jellemzi.
A Valami fiatal szélhámos egyes darabjai kétségkívül rögtön felidézik Franz Kafka írásainak világát: megmagyarázhatatlan bürokratikus akadályok, félreértésen alapuló letartóztatások, túlszabályozottság stb. Azonban az ábrázolt helyzetek nem csupán egy közel egy évszázados irodalmi hagyományból, de a mindennapjainkból is igencsak ismerősek lehetnek. Éppen ezért érdekes, hogy az egyes írásokban milyen mértékben van jelen a szürrealitás, hogyan is működik az abszurd. Ahogyan például a kortárs rövidpróza egy másik meghatározó alkotója, Szvoren Edina szövegeiben is nehezen megkülönböztethető, hogy azok eleve torz viszonyokat ábrázolnak-e, vagy csak teljesen átlagos, hétköznapi viselkedési formákat egy-egy szándékoltan torzított nézőpontból – Forgách írásai esetében is hasonlóképp eljátszogathatunk azzal, mennyire abszurd már önmagában is a világunk, egész életünk, és mennyire szükséges szépirodalmi céllal még jobban felturbózni azt.
Vegyük például a Taps című írást, amiben egy színházi előadás sikerének, a szűnni nem akaró egyenletes erősségű tapsnak a döbbenetét meséli el a narrátor: „Semmi nem jelezte előre, hogy ilyesmire számíthatunk. Mint ahogyan nem is történt semmi ilyesmi korábban, emberemlékezet óta” (212.). A történetek jelentős része játszódik egyébként színházi vagy filmes közegben, esetleg kiindulópontja az írói munka. A szerző életrajzi adataira pillantva – Forgách íróként, drámaíróként, forgatókönyvíróként és műfordítókét egyaránt tevékenykedik – megint csak könnyen ahhoz az értelmezési lehetőséghez jutunk, hogy a hétköznapi rutincselekvésekben elég csak egy aprócska motívumon csavarni egyet, hogy abból abszurd helyzet szülessen. Filmforgatás, ahol nem is forgatnak filmet? (Forgatás) Főszereplő, aki végig a nézőtéren ülve „szerepel” a darabban? (A főszereplő) A próbába túlságosan belemelegedett társulat, amely az előadásra érkező nézőkkel sem foglalkozik? (Próba) Miért is ne?! Az egész kötetet uraló életvidámság titka talán épp az alkotói folyamatban rejlik, ahogyan az író egyszerre szórakozik maga is a mindennapi tevékenységeiben benne rejlő abszurd lehetőségeken, és egyben szórakoztatja olvasóközönségét azzal, hogy megírja, kibontja ezeket a lehetőségeket.
Derű és játékosság jellemzi a karaktereket is, ami leginkább abban az akkurátusságba oltott körülményeskedésben érhető tetten, ahogyan gyakorta életükről beszélnek. „A pályát együtt béreltük, és mivel ő nem csupán a barátom volt, hanem üzleti partnerem is, amennyiben én, nem csekély díjazás fejében, tanácsokat adtam neki, és rendszerint a játék után, az öltözőben, tusolás közben beszéltük meg a legfontosabb dolgokat, a legkényesebb ügyleteket, a tenisz tehát több volt számunkra, mint jó erőben lévő férfiak vérnyomásának karbantartása.” (63.) – magyarázza a Jósnő című történet elbeszélője, majd még tovább cifrázza, ahogyan elmeséli, valójában mindig engedi nyerni a barátját, aki tudja is, hogy így van. Egy megszakadt barátság újrakezdését szolgáló találka körülményeinek leírása is hasonlóan részletes, már-már irritálónak is lehetne nevezni, ám annyira élvezik ezek a figurák az ezzel való pepecselést, hogy egyszerűen lehetetlen haragudni rájuk („Múltbéli, ezt a szót használta, meg is lepett tőle ez a finomkodás, ez az archaizmus az ő szájából. Ezzel a múltbélivel, ezzel az egyetlen é betűvel valahogy eltalált. Elbizonytalanodtam ettől a szótól. Azt hiszem, a szóra válaszoltam, nem a mondatra. Sőt, a betűre.” Találka, 223.)
Hogy ez a körülményeskedés minden bizonnyal szándékolt és tudatos stratégia, azt a szövegek metanarratív, a történetmesélés aktusára reflektáló rétege is jól érzékelteti. „[D]e az a helyzet, elnézést kérek, talán nagyképűnek tűnik, amit most mondani fogok” (246.) – olvashatjuk például A főszereplő monológjában. Más okból érdemes azonban a metanarráció kapcsán említést tenni egy történetről, ha a központi karakter a mondandóját nem az olvasóhoz, hanem szereplőtársaihoz intézi. Nem kevés dramaturgiai bravúr kell hozzá, hogy közben az olvasó számára is világos legyen a szituáció, például hogy egy konferencián hogyan fordul a frusztrált tanársegéd előadása túszejtésbe: „Üljenek vissza a helyükre, kérem! Köszönöm szépen. És kérem, ne jöjjenek közelebb, az imént becsaptam önöket, a fegyver, amit kitettem az asztalra, működőképes.” (172.). A helyzetre utaló és a monológba váratlan pillanatokban beillesztett megjegyzések ráadásul a történet morbid humorát is erősítik: „Nem szeretnék több mennyezeti lámpát kilőni, kérem, maradjanak a helyükön.” (176.)
Nem véletlen tehát, ha úgy érezzük, a kötet legsikerültebb darabjai mind az egyes szám első személyű narrációval bíró szövegek közül kerülnek ki. Ugyanakkor úgy gondolom, a könyv az optimális szövegmennyiségnek nagyjából másfélszeresét teszi ki, akad benne több rövidebb, jellegtelenebb írás is (Az előadás, Igazgató), amelyek nem különösen hiányoznának akkor sem, ha nem kaptak volna helyet ebben az összeállításban. Az összképen mindazonáltal nem rontanak, legfeljebb csak kihullnak, méghozzá elég könnyen és hamar az emlékezetünkből, a Valami fiatal szélhámos ezzel együtt is egy igazán szórakoztató kötet.
Forgách András: Valami fiatal szélhámos, Libri, Budapest, 2015.
