Vajon mi mindent mesélhetne el egy külvárosban álló, csendes lépcsőház? Mi mindent tapasztalhat meg néhány hónap, év, évtized alatt egy ilyen szürke, látszólag lelketlen betontömb? Talán legtöbbünknek az odaégett almás piték, a titkos szerelmek és a hajnalban festményt felfúró szomszéd képe ugrik be elsőként, ám mindez elenyésző ahhoz képest, amit Samuel Benchetrit képzelete bele tud zsúfolni egy ilyen épület négyzetmétereibe.
A Lépcsőházi történetek mindennemű logikát és realizmust félresöpör, és olyan egymástól független, párhuzamosan futó cselekményszálakat tár elénk, amelyek szereplői minden bizonnyal felülmúlják bármelyikünk ricsajozó szomszédját. Benchetrit alkotása egy lépcsőházra, egy liftre, három lakóra, és a hozzájuk tartozó három különálló történetre összpontosít. A Lépcsőházi történetek valószerűtlen találkozásokat és azok még valószerűtlenebb kicsengéseit mutatja be, egyszerre használva az abszurd humor, a szürrealizmus és a megdöbbentő életszerűség eszközeit. Talán ez utóbbi kettő ellentéte teszi igazán egyedülállóvá az alkotást, hiszen a rendező megdöbbentő természetességgel prezentálja a nem-emberi történések és az azokra adott emberi reakciók egymásutániságát. Ami pedig a legmeglepőbb: ez az ambivalencia remekül működik a film minden egyes másodpercében.
A kezdő képkockákon egy lakógyűlésbe nyerhetünk betekintést, ahol az elromlott lift ügyében próbál dűlőre jutni a kis közösség. Itt ismerjük meg a történet első szálának főszereplőjét, Sterkowitz urat, aki talán az egész alkotás legkülöncebb alakja. A magányos öregúr nem hajlandó beszállni az új lift költségeibe, ezért a szavazás alapján ő nem használhatja azt majd a jövőben. Egy meglehetősen nonszensz baleset következtében azonban tolószékbe kényszerül, és innentől fogva éjszakai életet él, hiszen csak ekkor tudja feltűnésmentesen használni a tiltott eszközt. Egy ilyen éjjeli portya sodorja össze a közeli kórház ügyeletes ápolónőjével, akinek később állandó látogatója is lesz.
Benchetrit történetének egy másik szála egyben a legabszurdabb és talán legkedvesebb is mind közül. Egy üzemhiba következtében az emeletes ház tetejébe csapódik egy űrkapszula, és az eltévedt asztronautát az egyik emeleten lakó idős arab hölgy fogadja be arra a pár napra, míg érte nem jön a NASA legénysége. John és madame Hamida párosának a film talán legkomikusabb pillanatait köszönhetjük, hiszen nem csak nyelvi, de szociális, kulturális és értelmi korlátokkal is meg kell küzdeniük. Azt hiszem, ennél a szálnál éleződik ki leginkább a korábban említett szürrealizmus és életszagúság ellentéte. Hamida feltehetően fel sem fogja az asztronauta kilétét, ám az első perctől kezdve tyúkanyó módjára eteti őt kuszkusszal, és adja rá fia régi ruháit. Világos, hogy eddigi életében betöltött szerepéből még egy amerikai űrhajós sem mozdítja ki; a nagymama-attitűd és a határtalan szeretet végre célpontot talált, és most minden elfojtott gondoskodás a felszínre törhet.
Szintén a lépcsőház lakója egy fiatal srác, Charly, aki barátságot, vagy legalábbis valamilyen definiálhatatlan szövetséget köt a szomszédságába költöző színésznővel. Jeanne Meyer valaha ünnepelt művész volt, ám karrierének leáldozott, szerelme elhagyta, így vigaszt már csak a whiskeytől és az új szomszédtól kaphat. Az elsőre távolságtartó Jeanne hamar bizalmi viszonyba kerül a fiúval, és igaz, se jellemük, se kapcsolatuk nem fejlődik tovább, elveszettségükben tökéletes társra lelnek egymásban. Kettejük története Sterkowitz úréhoz hasonlóan bizonytalan és kissé együgyű, ám a háromból mégis ez a leginkább „hétköznapi”.
A lakóépületen kívül nem futnak össze a szálak, mégis azonos üzenetet közvetítenek a történetek. Benchetrit cseppet sem közhelyes módon emel szót a feltétel nélküli elfogadás mellett, és bizonyítja be, hogy még egy magának való, furcsa öregúr vagy egy lecsúszott színésznő is méltó a szeretetre. Mindemellett figyelemreméltó tény, hogy mindhárom főszereplő egy számára fontos személy elvesztésétől szenved, és Benchetrit mintha egyfajta kárpótlásul küldené életükbe az új embereket. A mögöttes tartalom nincs a szánkba rágva, és szerencsére a giccstől is mentes a történet, mégis egyértelmű. Az eleinte jeges, távolságtartó felek egy emberként nyílnak meg új kapcsolataik előtt, legyen szó akár barátságról, szerelemről vagy bármiféle kimondatlan szövetségről. A rendező filmje minden nemre, korra, fajra vagy személyiségtípusra irányuló sztereotípiát és előítéletet felülír, és fogalmaz meg általános mondanivalót a szeretet és a tolerancia jegyében.
Lépcsőházi történetek (Asphalte), 2015. Rendezte: Samuel Benchetrit. Szereplők: Isabelle Huppert, Gustave Kervern, Valeria Bruni Tedeschi, Tassadit Mandi, Jules Benchetrit, Michael Pitt. Forgalmazza: Cirko Film.
