Az elsőfilmes rendező, Deniz Gamze Ergüven nem indított gyengén, azonnal egy Oscarra jelölt alkotást sikerült leforgatnia. A Mustang egy török faluban játszódik napjainkban, s egy olyan családot mutat be, amelyben fontos szerephez jutnak az avítt szokások és hagyományok. Öt lánytestvér kamaszkorába nyerünk betekintést, akik elvesztették szüleiket. A nagymamájuk és nagybátyjuk neveli őket, akik azonban egyszerre megelégelik, hogy a lányok azt tesznek, amit csak akarnak. Spoileres írás következik!
Az öt lány egy nap a tengerparton ártalmatlan játszadozásba keveredik néhány hozzájuk hasonló korú fiúval. Arra érnek haza, hogy egy jóindulatú szomszéd kitalált részletekkel gazdagítva elkotyogta az esetet a nagymamának. Innentől kezdetét veszi a lányok erőszakos elszakítása a külvilágtól, és útjuk az előre elrendezett házasságok felé.
A történetvezetés kicsit az „ez elment vadászni, ez meglőtte” mondókához hasonlít. Ahogy a kézfejünkön lévő öt ujjunkat egyesével felemeljük, úgy megyünk sorba a lányok esküvőin, sorsán. A legkisebb lány a főszereplő és a narrátor is egyben, így a történet dinamikája hozzá igazodik. Érezzük, hamarosan ő következik, és ahogy ehhez közeledünk, a szívverésünk is egyre hevesebbé válik. A dramaturgiával tehát nincs gond, és bár maga a film voltaképpen egy kis térben játszódik, nem látszik úgy, hogy ez keretek közé szorítaná a cselekményt. A nézőben fokozódó izgalom pedig annak is a következménye, hogy a szereplők annyira árnyaltak és szerethetők, hogy egy óra elteltével már úgy aggódunk értük és drukkolunk nekik, mintha saját lányainkról, testvéreinkről lenne szó.
A felnőtt színészek számomra abszolút átlagos alakítást nyújtottak, a nagymamát a film második harmadában egyszer meg sem ismertem, annyira nem égett bele az arca az emlékezetembe. Ez talán annak is köszönhető, hogy a felnőtt karakterekre a rendező kevesebb energiát fordított, nem tudunk meg róluk sokat, személyiségük, motivációik viszonylag felszínes szinten maradnak (például a nagymama elmondja, hogy őt is így adták férjhez annak idején). Viszont körülbelül tizenöt perc után már tudtam mind az öt lánynak a nevét, pedig a török nevek elég idegennek hangzanak a magyar fülnek. A rendező mind az öt karakter kidolgozására igyekezett egyenlő hangsúlyt fektetni, mindegyikük kapott minimum egy olyan jelenetet, amely csak róla szólt, és valami egyedit adott a cselekményhez. A hangsúly például az elején a legidősebb lányon, Soneyen és a legkisebben, Lalén volt, a legszürkébbnek talán Selma tűnt. A film közepénél Selma azonban az egyik legelszomorítóbb jelenet főszereplőjévé vált, ahogy szüzessége elvesztésének és az azt követő nőgyógyászati vizsgálatnak tanúi lettünk. Mind az öten külön-külön és egységben is hozzáadtak valamit a nézői élményhez, talán ebben rejlett a film esszenciája. A gyerekszínészek olyan hitelességgel játszották el a szerepeiket, hogy gyakran az az érzésem támadt, egy dokumentumfilmet nézek. A legkiemelkedőbb egyértelműen Günes Sensoy volt, Lale megformálója, akit remélhetőleg ezután elárasztanak fontosabbnál fontosabb szerepekkel.
Az alaptéma igen komoly, és ezt nem is bagatellizálja el a rendező, mégis okos módon helyezett el humorosabb részeket a drámaiak közé, mintegy feloldásképp. A legviccesebb jelenet a falu áramtalanítása, ami már-már azt a hatást keltheti bennünk, hogy egy vígjátékot nézünk, Ergüven mégis percek alatt vissza tud rántani minket a szereplők kiábrándító valóságába, mi pedig egyáltalán nem érezzük erőltetettnek a váltást.
A szimbolika nagyon jól működik, már maga a cím is remekül el van találva. A kerítések és rácsok felépülése szépen hozza magával a börtönbe zártság hangulatát. Isztambul mint A brémai muzsikusok Brémája tűnik fel, egy ideális, de ismeretlen hely, ami egy jobb élettel kecsegtet, de igazából fontosabb az, hogy a jelenlegi közegből szabaduljunk, minthogy csodaországba érkezzünk. Nagyon különleges és őszinte jelenet, amikor Lale és Nur elmennek „úszni”, azaz fürdőruhában fetrengenek a plédek között. Ez jól szemlélteti, hogy ugyan fizikai korlátok mögé zárhatják őket, de szellemi korlátok közé nem, ők képesek ugyanolyan szabadok maradni (itt visszaköszön a musztáng szimbolika).
Ezt a témát talán azért is kevesebb filmes produkció dolgozza fel, mert képileg gyermekbántalmazást bemutatni cseppet sem könnyű. Itt is fennállt kicsit a „Lolita-effektus”, a nagybáty által elkövetett nemi erőszakot például nem lehetett premier plánban leforgatni, ám a rendező nagyon intelligens, finom jelzésekkel oldotta meg az egyértelműsítést. A fényképezés szép, nem kiemelkedő, nem ad sokat az élményhez, de elvenni egyáltalán nem vesz el. Operatőri szempontból talán a legszebb megoldás abban a jelenetben van, amelyikben az autóplatóra felszállva erednek a meccsre tartó kisbusz nyomába a lányok. A kamera némelyik jelenetnél kissé remeg vagy túl gyorsan svenkel.
A lezárással nem voltam teljes mértékben elégedett. A film játékideje 97 perc, azaz a mostani filmdrámákhoz képest valamivel rövidebb, és talán pont az a tíz perc hiányozna, hogy igazán kompakt legyen. Egy szélsőséges példával élve, a film történetvezetése olyan, mint egy dobostorta a város legfinomabb cukrászdájában. Pont kellőképp vastag piskótával kezdődik, krém, piskóta, krém, piskóta, krém, egy kicsit túl vékony piskóta, kicsit túl sok krém, majd a cukormáz. Ha egyben harapunk bele, nagyon ízlik, csak akkor találunk benne hibát, ha rétegenként vizsgáljuk. A krém az „akciójeleneteket” szimbolizálja, amikor felpörög a cselekmény, a piskóta pedig az átkötő narratívabb részeket. Ece temetése után mintha túl gyorsan akarna elérni a film a végkifejlethez, egy picit siettetettnek éreztem a katarzishoz érést. A bezárkózási és szökési jelenetnél olyan szinten beindulnak az események, a pulzusunk pedig az egekbe szökik, hogy ezt az izgalmi állapotot talán túl gyorsan lecsapja a film a zárójelenettel. A cukormáz, a lezárás viszont kiváló, megkoronázza az egészet, nem marad hiányérzetünk a stáblista felgördülésénél, és minden bizonnyal még a székünkben maradunk néhány másodpercig.
A másik városba költözött tanárnő felkeresése – akitől az első jelenetben elbúcsúztak – nagyon ötletes keretbe foglalja az egész történetet. Némiképp megkapjuk a happy endet, hiszen a főszereplő, Lale sértetlenül kikerül a mérgező közegből, és megnyugszunk, hogy jó kezekbe kerül. Nagyon jó írói döntés volt, hogy mind az öt lány végzete egészen másfelé mutat, bár ugyanonnan indulnak el, máshova érnek. Pont kellő sejtelmességgel zárul a film, hiszen nem tudjuk, hogy a nagybácsit például börtönbe csukják-e, és az a keserű érzés is ránk telepszik, hogy bár ez a két lány megmenekült, de hány hasonló helyzet van még szerte a világban. A társadalmi mondandó nem túl szájbarágós, nem tanmese, mégis tanulságos, a moziteremből távozva úgy érezzük, többel jövünk ki, mint amivel bementünk.
Mustang, 2015. Rendezte: Deniz Gamze Ergüven. Írta: Deniz Gamze Ergüven, Alice Winocour. Szereplők: Günes Sensoy, Doga Zeynep Doguslu, Elit Iscan, Tugba Sunguroglu, Ilayda Akdogan. Forgalmazza: Mozinet.
