A kilencvenes évek után, a milleniumot követő években egy könnyedén beazonosítható bázis jött létre az indie rock körül; többnyire a húszas éveikben járó, nagyvárosi, már az internetet aktívan használó réteg kezdte magáénak érezni a műfajt. Hetente alakultak új bandák, és bár továbbra is az amerikai, illetve a brit mezőny volt a legerősebb, Nyugat-Európában és Ausztráliában (San Cisco, Tame Impala) is egyre több jelentős zenekar lépett fel az indie világtérképére. Na de mi történt ezután?
Az indie rock mainstreammé válását az előző részben tárgyalt események mellett a zenei szaklapok és elsősorban a web 2.0 korszak hozták el. Az internetes tartalommegosztás által a világ minden pontjára elért a műfaj, ezzel együtt a hanyatlásáról szóló diskurzus is láthatóbbá vált. Mondhatni, divat lett a válságról történő párbeszéd, amelyben olykor nehéz mérsékelt, objektív és értő megnyilatkozásokat találni.
A visszaesés kapcsán véleményem szerint fontos azt is kiemelni, hogy az indie közel harmincéves történetében tucatnál is több műfaj gyűjtőneveként szolgált. Ezek zeneesztétikailag és célközönségüket tekintve sok esetben igen távol helyezkednek el egymástól (például egészen más hangsúlyok érvényesültek egy kétezres évek eleji nagyvárosi post-punk revival banda, és egy napjainkban megalakuló kisvárosi lo-fi zenekar motivációjában, ahogy a közönségük sem egyforma, noha mindkettőre ráaggatható az indie rock jelző). Ennek az eklektikusságnak köszönhetően nem alakult ki olyan erős kötődés az indie-t kedvelők közt, mint a szűkebb – például punk, death metal vagy noise – közösségeken belül. Ebből a szempontból a konkrétan beazonosítható műfaj/szcéna helyett a gyűjtőnév talán már találóbb megnevezés az indie kapcsán, ugyanakkor látni fogjuk, hogy egy másik aspektusból a stílus kifejezés is alkalmazható lehet.
Az indie és a hipszterek
Ha stílusként beszélünk az indie-ről, akkor a külsőségeket, vizuális kódokat középpontba állítva tulajdonképpen egy reprezentációs sémaként azonosíthatjuk, amelynek leggyakoribb használói, formába öntői a hipszterek. A ’hipszter’ megnevezés új életre kelt a 21. századi nyugati társadalomban; immár nem az 1940-es, ’50-es évek fiataljainak ellenkulturális csoportját jelöli, hanem egy újabb, inkább a divathoz közeli réteget identifikál. A hipsztereket nem lehet egyetlen pontos leírással jellemezni, de az általános definíció szerint „tagjai azok a jól szituált, közép- és felső-középosztálybeli fiatalok, akik tudatosan fogyasztanak és tudatosan kezelik a kulturális termékeket. […] A jelenlegi gazdasági válság, a plurális értékpreferenciák és a társadalmi változások hozzájárultak ahhoz, hogy valamiféle ellenkultúra – ha csupán tárgyi kultúrájában vagy szimulációként is – újra népszerű legyen.” Egyfajta jóléti állázadó viselkedés jellemző rájuk: a mainstream társadalomból való kitűnésre, az egyediség megteremtésére tett erőfeszítések (mint a környezettudatos viselkedés, biciklizés) révén ellentmondásos módon mégiscsak uniformalizáló hatást érnek el.
A hipszterség tehát nem feltétlenül koherens, szubkulturális szinten értelmezhető identitást feltételez, hanem inkább egy kulturális fogyasztásokon alapuló önreprezentációs modellt, melyben kitüntetett szerepet kapnak bizonyos tárgyak (például a vastagkeretes szemüveg vagy a kötött pulóver). A tárgyi szimbólumok tudatos megválogatása mellett a hipszterközösség számára fontos a zene is, az indie pedig már a zeneipar egyik legnépszerűbb műfaja ekkor.A hipsztereknél az identitáskonstruálás egyik sarkalatos eszközévé válik az indie rock, és azt gondolom, mindez azt bizonyítja, hogy sem az indie, sem a rock zene nincs egyértelmű lejtmenetben, ugyanis folyamatos igény tapasztalható a gitárzene iránt, még ha történetileg változik is a szerepe, jelentősége.
Mi a helyzet hazai fronton?
Magyarország eddig még nem jegyzett komolyabb külföldi sikereket magáénak tudó indie zenekart, noha számos próbálkozás történt az utóbbi évtized(ek)ben. Talán épp a nagy áttörések hiányában alakult ki hazánkban egy viszonylag szabályos, a nyugati tradíciókhozhasonló indie kultúra, bár nyilvánvalóan megkésve. Utoljára a kétezres évek második felében volt pezsgés a magyar indie színtéren (sorra alakultak az új zenekarok és a DJ-formációk), de minden jel arra mutat, hogy manapság is nagy igény mutatkozik a műfajra, főként a budapesti fiatalok és a középkorúak körében. A legnagyobb sikertörténet a Tesco Disco elnevezésű projekt, amely egy DJ társulásból jött létre, és az ország legnagyobb fesztiváljainak, illetve szórakozóhelyeinek állandó vendége. A Tesco Discókon a ’90-es évektől napjainkig termelt külföldi és hazai gitárzene legjavát pörgetik a DJ-k,tehát egyfajta nosztalgiazenélés zajlik.
Az ismert slágerek elmaradhatatlan részei az estéknek, így a zenei felhozatal többnyire az indie népszerű, kétezres évekbeli hullámából áll össze. A legnagyobb hazai indie színtér közönsége mintha beleragadt volna az előző évtized sikeres termésébe, és az újabb vagy marginális előadók nem jutnak el a széles közönséghez. Szűkebb, szubkulturális jellegű közösségek azonban továbbra is léteznek – ezek elsősorban a több éves múltra visszatekintő DJ-formációk köré szerveződnek.
A baráti alapon formálódó indie csoportok a mainstream hullám árnyékában, az állítólagos pangás ellenére életben tartják a színteret, hiszen adhat az bármilyen tehetséges zenekart a világnak, ha nincs közönsége.A hazai klubélet perspektívájából nézve lehet, hogy már nem is létezik a szó szoros értelmében vett indie rock szubkultúra, mindazonáltal az indie kultúrán felnövő és azt továbbörökítő közösségek által mégis van jelene az indie-nek, hiszen amíg ezek az önszerveződő szubkulturális csoportok aktívan részt vállalnak a zene terjesztésében, miközben helyet és támogatást adnak új zenekarok megszületésének, a színtér jövője is garantálva van.
Kiemelt kép: Tesco Disco
