„De akkor mégis miért történnének ezek a dolgok? Komolyan csak szórakozik az Úr, mint egy idióta vagy egy író, aki kínjában mindent kitalál, csak hogy minél meghökkentőbb legyen, amit ír?” A Kalasnyikov és Rózsafüzér című regényből vett idézet elképzelt írója lehetne akár Laboda Kornél, Grancsa Gergely vagy Fekete András is. Ők azok a szerzők, akik (kínjukban vagy örömükben) mindenfélét kitalálnak, hogy regényük minél meghökkentőbb és szórakoztatóbb legyen.
Ez már a címadással elkezdődik, a mátéPONTindul és a Kalasnyikov és Rózsafüzér címekre mindenki felkapja a fejét, emellett a regények indítása is ütős: a Kalasnyikovban néhány oldal után könyvesboltban feltűnő pegazusokkal találkozunk, a mátéPONTindulban a Harcosok klubja legismertebb filmzenéjéből, a Pixies Where is my mindjából olvasunk egy részletet. Képesek-e arra ezek a szövegek, hogy az erős kezdés után fenntartsák az olvasó figyelmét?
A kötetek ideális olvasói tizenhat év felettiek a kiadó ajánlásai szerint. A mai tizenhat évesek (és afelettiek) nagy része aktívan használja a közösségi oldalakat és a YouTube-ot, utóbbit nemcsak zenehallgatásra, hanem akár videók feltöltésére is. Ha valamit nem tud, első dolga, hogy beüsse a Google-be vagy a Wikipédiára. Okostelefonjának köszönhetően állandóan online, de telefonon is bármikor elérhető. Tizennyolc év alatt az alkohol még tiltott gyümölcs, de a baráti ivászatokban épp a határok feszegetése izgalmas. Mindkét könyv dolgozik ezekkel a sztereotípiákkal, így a tizenhat éven felüliek nagy része magára ismerhet a regények hosszú kocsmatúrákat abszolváló hőseiben, Laboda Kornél Mátéjának wikipédiás keresgéléseiben vagy Fekete András és Grancsa Gergely Kala Gáborának okostelefonnal felvett videóiban. A regények stabilan állnak tehát a 21. század technicizált környezetében, hőseik mégsem kizárólag sztereotípiák alapján épülnek fel. Két példa: Máté történetének legizgalmasabb része akkor zajlik, amikor hetekig elő sem veszi a telefonját, Kala Gábor táskájából pedig egy tivornyázás kellős közepén kerül elő a Biblia. Egyik regényről sem mondható el a sematikus karakterábrázolás, ebből következik, hogy a történetvezetés sem válik sablonossá.
Laboda Kornél mátéPONTindul című regénye (a címválasztás érdekes ugyan, de sem kimondani, sem leírni nem szerencsés) egy olyan kamasz fiúról szól, aki viszonzatlanul szerelmes egy iskolatársába, Annába, bánatát pedig hosszú kocsmázásokba fojtja legjobb barátnője, Médi társaságában. A könyv így két legyet üt egy csapásra: a hiába reménykedő fiúban a hasonló cipőben járók ismerhetnek magukra, a két nem közötti barátság pedig örök vitatéma, ennek regénybeli bemutatása új fényt vethet erre a kérdéskörre is. Nemcsak Máté és Médi barátságáról olvasunk izgalmas leírásokat, de az olyan, a középiskolások számára szükséges rossz eseményekről is, mint az évzáró. „A zene elhalkul, beszédek jönnek. Elszállnak az évek, az életnek tanulunk, kilépni a nagybetűsbe, de egyébként újult erővel ősztől, és üzenet egykori iskolámba, és kell még egy szó stb., és a nap kiégeti a képet, a beton fölött hullámzik a lég a hőségtől, páran összeesnek, tesi-matek szakos tanárok cipelik az ájultakat árnyékba, és átnézve az unalomtól és kánikulától kókadozó fejek között, belemeredve az udvari vadgesztenyelombbal keretezett semmibe, fölsejlik előttem a nyári szünet mint untig ismert, eseménytelen és jellegtelen, folyton szélcsendes tenger, amin ismét hónapokat kell átvészelnem új építésű hajómon, szenvedve a hőségtől és a semmitől, hogy aztán majd kikössek egy újabb jelentéktelen iskolai év szánalmas, pitiáner partszakaszán.” (17-18.) Először csupán az énelbeszélés nyelvében jelennek meg efféle álomszerű leírások, később azonban a narrátor, Máté élete is egyfajta különös álommá válik.
Ez az a pont, ahol a felcsigázott olvasó vagy még jobban belevész a szürreálissá váló történetbe, vagy elrakja a könyvet, és nem veszi elő újra. Laboda Kornél ugyanis kockázatos játékot űz: elindít egy történetet „a világ legátlagosabb tizenhét évesével”, majd egy észrevétlen pillanatban áthelyezi a cselekményt természetfeletti, már-már transzcendens síkra. Máté egy komoly berúgással végződő kocsmatúra után nagybátyjánál, Simonnál ébred, akit azelőtt nem is ismert. Filozofálgatnak, álmodoznak, Budapest háztetőin sétálnak az éjszaka közepén, Máté fehér lovakon ülő lovasokat hallucinál, majd felbukkan egy keresztény prédikátor is, aki újraértelmezi Jézus életének eseményeit, közben hetek telnek el. Máté egy idő után hazamegy – hogy aztán, amikor újra felkeresné Simont, már ne találjon senkit, sőt olyan embert se, aki ismerné a nagybátyját, akiről most már sem Máté, sem az olvasó nem tudja eldönteni, kicsoda. Végül elindul, hogy megválaszolja a regény elején feltett alapkérdést: valóban létezik olyan nevű város, hogy Keszthely? Miután megtalálja a várost, benne a szerelmét, Annát, a Balatonba sétáló fiú képével búcsúzunk a történettől.
Felemás érzésekkel tettem le a könyvet. Szeretem, ha titok veszi körül a prózát, ha nem értek valamit, és azon sokat kell töprengenem olvasás után is, de ebben az esetben nem szembesültem a termékeny bizonytalanság tapasztalatával. A történetnek két síkja van: a valószerű eseményeké (kocsmázás Médivel, évzáró, szülőkkel való kapcsolat) és a bizonytalan, reális és szürreális határán imbolygó történéseké (hogyan sétálnak a háztetőkön? Hová tűnt Simon? Ki a prédikátor?), amelyek végül teljesen összekeverednek, s már nem tudjuk, mi valós és mi nem (akárcsak egy jó Gondry-filmben). Laboda azonban úgy keveri össze ezeket a síkokat, hogy semmiféle kiutat nem nyújt ebből a fonák világból. Nem várom azt, hogy egyértelmű magyarázatokat kapjunk a felvetődő kérdésekre, csak annyit, hogy legyen néhány olyan szöveghely, ami segít a síkok összekeveredése okozta zavar (legalább részleges) feloldásában. Ilyen részletet azonban nem találunk. A mérleg nyelve mégis pozitív irányba billen, ha nem ragadunk le pusztán a történések összevisszaságánál. Máté nyarának krónikáját felfoghatjuk úgy is, mint egy végtelenül szorongó, önmaga labirintusában eltévedt fiatalember elbeszélését – ebben az esetben egy mentális problémát ismerhetünk meg teljes részletességgel, ami egyszerre ijesztő és elgondolkodtató. A bibliai utalások (Máté és Simon Jézus két tanítványának nevét viseli; a vallási vezető, Imre sajátos Szentírás-értelmezése; a pokolról és Istenről való beszélgetések) lehetőséget adnak egy olyan olvasatra is, amely során a befogadó teológiai kérdések felől gondolhatja át a történteket. A könyvben a legnagyobbra a rettentően precíz, a kamaszok ellentmondásos világát mélységesen megértő és megértető sorokat értékelem. Magyarázat helyett álljon itt egy idézet a könyvből: „Nem akartam emberek között lenni. Nem akartam egyedül lenni. Nem akartam józan lenni. Nem akartam részeg lenni. Nem akartam akarni. Hazasétáltam. Három nap telt el, három semmiben áztatott semmi.” (159-160.)
Ha Laboda regényéből Michel Gondry rendezne filmet, akkor Fekete András és Grancsa Gergely könyvéből Quentin Tarantino. Ezt a benyomást erősíti a könyv műfajmegjelölése – ponyvaregény –, a szereplők ironikus beszólásai és a történet helyenként teljesen abszurd fordulatai is. A Magyar Narancs 2015/48-as számában megjelent interjúban a szerzők elmondták, felváltva írták a könyvet. A Kalasnyikov és Rózsafüzér ugyanis két szálon fut, s a szálak csak a regény végén futnak össze. Kala Gábor és Nyikov Vera zenészek, együtt járnak és van egy YouTube-csatornájuk, erre saját készítésű videókat tesznek fel, amelyekben idegen embereket hoznak kínos helyzetbe. Füzér Richárd és Rózsa Bíborka szintén szerelmespár, ők az emberek keresztény hitre térítését tűzték ki célként, s ehhez minden lehetséges eszközt igyekeznek felhasználni. Térítői munkájukról ők is videodokumentációt készítenek. Első látásra nem is különbözhetne jobban ez a két pár, mégis mindannyian átélnek valami megmagyarázhatatlant. Kaláék egy könyvesboltban videóznak, amikor az üzlet teljes személyzetével együtt két beszélő pegazust látnak leszállni az égből. Richárd és Bíborka pedig két börtönben ülő rabbal beszélget, mikor megjelenik nekik Jézus, Szűz Mária, egy leprából felgyógyult szent alakja és egy tanárnő, Klári néni. Mindkét páros nagyon örül, hogy egy természetfeletti eseményt sikerült megörökíteniük, de mikor újranézik a videót, már nem találnak semmit.
Mi történhetett? Miért törlődtek a felvételeik? Mi lehet az oka a jelenéseknek? Itt az a momentum indítja be a cselekményt, hogy az irreális betör a realitás világába, de nem keveredik össze vele, mint az előbbi regényben. Így az olvasót a továbbiakban többek közt az a vágy is hajtja, hogy megtalálja a magyarázatot az irracionális eseménysorokra, de emellett a fordulatos történet, az irónia mesteri használata, a humoros nyelvezet (ezen belül a kreatív káromkodások) és még ki tudja, mi minden adja ennek a könyvnek a varázsát. Talán leginkább az, hogy a szöveg egyáltalán nem veszi magát komolyan, és ez a lazaság, könnyedség átszüremlik a sorok közül. De hogyan is lehetne komoly egy olyan könyv, amelynek első jelenetében Nyikov Vera könyvlapokat rágcsál? Vagy amelyben úgy sorjázik egymás után a vallásos nyelv összes létező kliséje, hogy egy egyszerű „Dicsértessék!” is parodisztikusan hangzik? A Biblia iránt némileg érdeklődő Kala és a megrögzött ateista Nyikov, de a hívő pár, Ricsi és Bíborka történetszála is tele van a konvencionális keresztény vallásgyakorlattól idegen elemekkel – például az elítéltek kérésére a két fiatal vodkát, spanglit és pornóújságot is becsempész a börtönbe, hiszen Bíborka úgy gondolja, ez is csak egy eszköz a megtérítésükhöz. Richárd ezzel nem ért egyet, úgy gondolja, „[k]ibaszott nehéz téríteni” (30.). (A keresztény vallás egyébként mindkét regényben hangsúlyos szerepet foglal el, külön tanulmányt érne annak vizsgálata, milyen Istennel kapcsolatos kérdéseket vetnek fel, hogyan értelmeznek újra teológiai fogalmakat ezek a könyvek.)
Akárcsak Laboda könyve, úgy a Kalasnyikov is a nyári szünetben játszódik. A mátéPONTindul lírai leírása helyett itt ezt olvassuk a vakáció kezdetéről: „A tanév végétől és a nyár kínálkozó lehetőségeitől megrészegült nebulók önnön trendi és kúl mivoltukból fakadóan még önhittebben pötyögtek magabiztos hüvelykujjukkal a legújabb szériás okostelefonjukon. Fiatalok voltak, felelőtlenek, szépek, és a szüleiknek rengeteg pénze volt. Az élet tárt kapukkal várta, hogy erőszakot tegyenek rajta, akkor és úgy, ahogyan csak akarják. A környező utcákban kallódó néhány csöves alázatosan fejet hajtva tért ki útjukból, nehogy a jövő ifjú zálogai beszennyezzék mennyei sugallatra, harmadik világbeli gyerekmunkások által precízen felépített cipőiket.” (78-79.) A fanyar irónia mellett a generáció bírálata is érződik a sorokban, de a kritikai él néhány sor után megszűnik. Azonban az efféle részletek is mutatják, hogy Fekete András és Grancsa Gergely nemcsak ismeri a korosztály jellemzőit, de görbe tükröt is mutat az olvasó számára.
Igyekeztem csupán néhány jellemző részletet kiragadni a könyvből, hiszen nem szeretnék spoilerezni. Annyit azonban elárulhatok, hogy a szöveg számos váratlan fordulatot vesz, amelyek mindig éppen akkor érkeznek, amikor egy kicsit leülni látszik a cselekmény. Új szereplők jelennek meg, akik nemhogy segítenének kibogozni a történetszálakat, hanem még inkább összekuszálják azokat; ilyen például a barátságos, fiatalos Mihály atya, aki válaszok helyett még több kérdést vet fel. Végül, ahogy az egy jó akciófilmhez illik, egy nagy csattanóval zárul a regény, és olvasó legyen a talpán, aki az utolsó néhány oldalt kibírja nevetéssel vegyes szitkozódás nélkül…
„[A]z egész olyan volt, mintha egy durván begombázott lakberendező összezavarodva nem tudta volna eldönteni, hogy templomot, görög szentélyt vagy múzeumot akar összehozni” (Kalasnyikov és Rózsafüzér, 95.). Kaláék házának bemutatása nemcsak a Kalasnyikov, hanem a mátéPONTindul szövegének metaforikus jellemzését is rejti, hiszen stílus és műfaj tekintetében mindkét regényre jól illik az eklektikus jelző. Laboda ugyan bizonytalan tervező, helyenként kusza elképzelésekkel, de végül elkészül a lakás, Fekete András és Grancsa Gergely azonban kezdő létükre is profi és vagány lakberendezők. Akárhogy is, olyan szövegépítményeket alkottak, amelyben az olvasó otthon érezheti magát.
Laboda Kornél: mátéPONTindul, Tilos az Á Könyvek, Budapest, 2015; Fekete András – Grancsa Gergely: Kalasnyikov és Rózsafüzér, Tilos az Á Könyvek, Budapest, 2015.
