Miközben a felvilágosult társadalmakban ma már nemhogy felháborodást, de még feltűnést sem kelt a homoszexualitás jelenléte, továbbra is számos olyan kultúra létezik, amelyben erkölcsi és jogi falakba ütköznek a másságukat felvállaló párok. Még ha nem is feltétlenül újszerű már, az LMBTQ-téma továbbra is korunk egyik legnépszerűbb topikja, így nem csoda, hogy számos filmrendező merít inspirációt belőle. Spoileres írás következik!
2016-ben Todd Haynesszel bővült a queer kérdést feldolgozó művészek tábora, és legfrissebb, Carol című filmjével egy újabb réteget hántott le a kimeríthetetlen témáról. Haynes műve – elődeitől eltérően – nem aktuális társadalmi problémákra keres választ; Carol és Therese története az ’50-es évek New Yorkjában játszódik, hűen bemutatva a korabeli felfogás és értékrendszer béklyóit a szerelem szabadságán.
A közel két órás filmben két meglehetősen különböző nő cseppet sem zökkenőmentes szerelmét kísérhetjük végig, átélve a viszony buktatóit és a kor erre adott vaskalapos válaszát. A félig felnőtt, félig gyerek Therese (Rooney Mara) bolti eladóként tengeti mindennapjait, amíg meg nem jelenik az üzletben a jómódú, magabiztos Carol (Cate Blanchett), aki egy szempillantás alatt felforgatja a fiatal lány életét. Az első pillanattól tapintható a két nő közötti kimondatlan, de annál intenzívebb izzás. Amikor Therese látogatója után küldi ottfelejtett kesztyűit, a hála apropóján megejtenek egy találkozót, ami aztán a későbbiekben kialakuló viszony első lépcsőfoka lesz. A lassacskán kibontakozó szerelem óvatos léptekkel halad előre, ráadásul Carol válópere és féltékeny férjével való egyezkedése komoly akadályt állít a két nő útjába.
Felesége erkölcstelen múltjára hivatkozva Harge (Kyle Chandler) eltiltja őt lányuk láthatásától, aminek következtében Carol elhagyja a várost újdonsült szerelmével. A két nő Thelma és Louise módjára menekül, azonban szökésük nem tart sokáig; Harge bérelt embere beszámol a férjnek a romantikával töltött menekülés minden apró mozzanatáról. Mint időközben megtudhatjuk, a bizonyos „erkölcstelen múlt” egy korábbi leszbikus kapcsolatot takar, amely a korabeli értékrend szerint nyugodt szívvel felhasználható Carol ellen anyasági alkalmasságának megkérdőjelezésére. Azáltal, hogy fény derül az újabb „morális kilengésre”, Carol választásra kényszerül szerelme és lánya között.
Haynes története nem csupán a homoszexualitás korabeli megítélésére reagál. A két nőt több szempontból is szakadék választja el egymástól, amely miatt kapcsolatuk az ’50-es évek rendszerében megbotránkoztatónak számíthatott. Therese jóval fiatalabb Carolnál, ráadásul „csupán” egy áruházi alkalmazott, míg szerelme jómódú családanya. Therese nemhogy stabil egzisztenciális háttérrel nem rendelkezik, de még csak komolyabb életcéljai sincsenek. Egyetlen hobbijában, a fotózásban ugyan tehetségesnek bizonyul, képeit mégis csak a mosogató alatti szekrény nézegetheti.
Carollal való ismerkedése során szintén tapasztalatlan, zavart. Az első pillanattól nyilvánvaló, hogy számára eddig idegen volt a homoszexualitás gondolata, és apró, félénk lépésekkel mer csak közelíteni az e téren is tapasztaltabb Carol felé. Carol rutinos mozdulatokkal „cserkészi be zsákmányát”, és már az első flört során világos, hogy otthonosan mozog ezen a terepen. Az efféle lappangó feszültségek esetében általában hatalmas érzelmi tetőpontra, látványos kirobbanásra számítunk, azonban ez esetben mindez elmarad. A két nő között kibontakozó viszony sokáig implicit, csupán sejthető, és végkifejletében is bátortalan, erőtlen. Mindez kölcsönöz egyfajta sótlanságot a filmnek, ráadásul Haynes kegyelemdöfésére az első pillanatoktól izgatottan vár a néző – ez azonban a vártnál gyengébbre sikerül.
Ezt az apró hibát azonban remekül ellensúlyozza a Todd Haynes állandó operatőre, Ed Lachman által kölcsönzött korhű hangulat. A korabeli díszlet és az ahhoz passzoló kosztümök valóban az ’50-es évek Amerikájába repítik a nézőt, aki így könnyen azonosulhat a Carol atmoszférájával. Ehhez a hangulathoz nagyban hozzájárulnak a filmben domináló pasztellszínek is, amik remekül aláfestik a két érzékeny női lélek kibontakozását és összefonódását. Az összhatás azonban mégis távolságtartó, kissé rideg marad – ez azonban nem probléma; a Carol jellege, a kor szelleme és a tél hűvössége valahogy indokolttá is teszi ezt a fegyelmezettséget. Mindehhez társul a meglehetősen hasonló érzetet keltő melankolikus keringőzene, amelyet Carter Burwell szerzett a filmhez. Ebben az alkotásban minden finom, kimért és lassú egyszerre: a történet-zene-vizualitás hármasa tökéletes összhangot képez Todd Haynes alkotásában, és amolyan téli, vastag takaró alatt megnézős filmmé teszi a Carolt.
Haynes műve nem csak az én elismerésemet és a cannes-i zsűri tiszteletét vívta ki. A queer-díj megnyerésével beírta magát a LMBTQ-filmek történelmébe is, egy újabb apró előrelépést téve a prűdebb társadalmak számára a homoszexualitás megértésének és elfogadásának kérdésében.
Carol, 2015. Rendezte: Todd Haynes. Patricia Highsmith regényéből írta Phyllis Nagy. Szereplők: Cate Blanchett, Rooney Mara, Kyle Chandler, Sarah Paulson. Forgalmazza: Vertigo Media Kft.
Duplakritikánk másik fele itt olvasható!
