A film igaz történeten alapszik, Einar Wegener, dán festő életének azt a szakaszát mutatja be, ahol eléri a felismerés, hogy valójában rossz testbe született, és megkezdi útját a nemi átalakulás felé. Mindeközben felesége, Gerda vele együtt járja végig ezt az utat, ami számára talán még megterhelőbb, hiszen ahogy Einar egyre szabadabbnak érzi magát Liliként, úgy kezd összedőlni Gerda addig biztos alapokon nyugvó világa.
A dán lány egy egész érdekes, élvezhető film, ha Gerda (Alicia Vikander) szemszögéből figyeljük az események lefolyását, ahogy az imádott férjből (Eddie Redmayne) Lili válik. Színészi teljesítményt tekintve számomra Vikander játéka volt a legmeggyőzőbb, aki a filmben nyújtott alakításáért Oscar-díjat is nyert. Felesleges persze azt méregetni, melyik szerep jelentette a legnagyobb kihívást a megformálónak, de Gerda karaktere nekem végig egyben volt, kompakt személyiségként volt jelen a vásznon, aki akár az utcán is elsétálhat mellettem egy hétköznap délután. Hiteles volt minden rezdülése, és megkaptuk a kellő átélést. Szerethetővé tette Gerdát, a legnagyobb szimpátiát pedig egyértelműen azzal vívta ki a nézőből, hogy végig kitartott férje mellett, még akkor is, mikor Einar valójában már megszűnt létezni. Ez a vak és önzetlen odaadás túlzott mártírkodásba is átcsaphatott volna, de szerencsére sikerült a karaktert kellőképp árnyalni, hogy együtt tudjunk érezni vele, ne pedig bolondnak nézzük. Alkalmanként ő is elbizonytalanodik, próbálja manipulálni a szálakat, betelik nála a pohár, kiborul, de ezektől válik emberivé.
A transzneműek történelmének és társadalmi helyzetének bemutatása felől nézve azonban csúnyán elbukik a film. Ilyen téren hasonlít a Veszettekhez, ami meggyőződésem szerint legtöbbeknek azért nem tetszett, mert azt várták tőle, hogy bátran és határozottan állást foglal a rasszizmus kérdésében, miközben Goda Krisztina célja egész más volt. A dán lány esetében azonban sajnos az az érzésem, a rendező (Tom Hooper) többet és mást akart mondani, csak a hatás elmaradt. Ha azért kezdjük el nézni, hogy megértsük egy férfitestbe született nő belső vívódásait és küzdelmét a társadalmi korlátokkal, akkor a film túlzottan sablonos megoldásokat kínál nekünk.
A dán lányt négy Oscarra jelölték, a jelmez- és látványtervezésért járó díjat nem sajnáltam volna tőle, s Alicia Vikander legjobb női mellékszereplőnek választása szintén érthető, Eddie Redmayne legjobb férfi főszereplőnek jelölésével azonban már nem voltam ennyire kibékülve. Látszott, hogy megpróbál mindent beleadni annak érdekében, hogy egy transznemű személy lelki küzdelmeit a lehető leghitelesebben játssza, és ez a felismerés és átalakulás folyamatáig jól is működött, egy-egy arcrezdülése rengeteg tartalmat hordozott, ám Lili karaktere üres lett és felszínes, nemhogy karakterfejlődést, inkább hanyatlást látunk esetében. Ez pedig megöli a film egyik fő üzenetét, hogy az életnek csak akkor van értelme, ha önmagunk lehetünk.
De ki az a Lili? Leginkább egy két lábon járó női sztereotípia. A mozdulatai manírosak, a tekintete üres (Redmayne világoskék szemei ezt csak fokozzák), túl sokat foglalkozik az alakjával (amikor az orvos megkéri, hogy szedjen magára pár kilót a műtét előtt, hogy megerősödjön, ellenkezik). A viselkedéséről sokszor Rudolf Péter Egy szoknya, egy nadrágban nyújtott játéka jutott eszembe, de ott legalább humorforrásként szolgált a nőnek öltözött férfi ripacskodása. Lilinek nincsenek önmagán túlmutató céljai, felhagy addigi hivatásával, és egyetlen céljává az válik, hogy valahova tartozzon. Ráadásul mindent rögtön és azonnal akar, az intő szavakra daccal reagál, és a maga feje után megy, csak a saját érzéseivel van elfoglalva. Ezeket a motivációkat már-már sértőnek éreztem magamra, mint nőre nézve. Mintha lebutítva azt az üzenetet kaptam volna, hogy az addig kedves, odaadó, segítőkész, ambiciózus, de szerény, introvertált férfi azzal, hogy elindult a nővé válás felé, egy egocentrikus, excentrikus, meggondolatlan, impulzív, önértékelését külső megerősítésekkel fenntartó személlyé alakult volna.
Eddie Redmayne nagyon jól hozza Einar feszengő, szorongó, mégis barátságos karakterét, és az ebből induló bizonytalanságokat is ügyesen jeleníti meg. Az egyik legemlékezetesebb jelenetben Redmayne teljesen meztelen testén megy végig a kamera, ahogy a tükör előtt áll; az emberi testnek ez a fajta explicit ábrázolása nagyon jó rendezői döntés volt. Azonban ahogy elérünk arra a pontra, ahol már Lili veszi át az uralmat, a karakter semmitmondósága elkezd minket taszítani. Szélsőséges esetben azt is elérheti ez egy nézőnél, hogy a transzneműeket azonosítsa ezzel az ellenszenves attitűddel, amit Lilinél tapasztalunk. Miközben Gerda jóformán belepusztul, hogy a kedvére tegyen, támogassa, és az élete része maradjon, a film elején látott szerelem (és szeretet!) teljesen viszonzatlan marad, Lili akkor mutat csak pozitív érzelmeket, ha éppen segítenek rajta.
A stáblista felgördülése előtt – az igaz történetre utalva – úttörőként hivatkoznak rá a transzneműek harcában, én azonban nem éreztem, hogy a filmbeli Lilit bármennyire is érdekelte volna a világon élő többi transznemű, figyelme egyedül önmagára korlátozódott. Emiatt pedig elvész minden lehetséges társadalmi mondandó, annak ellenére, hogy ez a téma komoly lehetőségeket rejtett magában. A Büszkeség és bányászélet például hiába alkalmaz rengeteg humort, szívbemarkolóan mutatja be a melegek (és a bányászok) küzdelmeit is, A dán lány ennél sokkal öncélúbb, az üzenete nem érintett globális szintet. Inkább az önelfogadást, magunkkal harmóniában élést igyekezett hangsúlyozni, ami kicsit félresiklott útközben. Főképp a forgatókönyvírót (Lucinda Coxon) hibáztatnám, aki Lili szájába többnyire olyan üres mondatokat adott, hogy már-már úgy tűnt, a nővé válással a karakter intelligenciaszintje is csökkent.
Pedig a szimbolika többnyire szépen felépített, legerősebb pillére az Einar szülőföldjén található mocsár, amit folyton fest. Egy filmeleji jelenetben ki is mondja, hogy ezt nem maga köré, hanem önmagába képzeli bele. Gyengébb viszont a tölgy legendája, aminek a makkjától egy napra azzá válhat az ember, akivé csak akar, valamint a zárójelenetben elengedett sál klisébe fordulása.
Utánaolvasva az igaz történetnek, egy kicsit más kronológiára bukkantam. Gerda és Einar a harisnyában modellt állós incidens előtt már Párizsban éltek egy darabig, ahol a férfi szabadon tudott női ruhákban mutatkozni az utcán. Talán jobb lett volna, ha a filmben meghagyják ezt a sorrendet, mert így kicsit elsietettnek érezzük azt, ahogy Einar hirtelen mindenképp Lili akar lenni – szinte a semmiből. Utána persze kapunk visszautalásokat, hogy azért már korábban is érezte a jelenlétét, de mégsincs eléggé megtámogatva ez a lelki folyamat. Az addig férfi és férj szerepet látszólag gond nélkül betöltő Einarnak véletlenül alakul úgy, hogy modellt kell állnia női ruhában Gerda festményéhez, és így a harisnya tapintása által kiváltott újszerű érzéseket túlzottan esetlegesnek érezzük. A film verziója alapján azt gondolhatjuk, ha az a nap nem úgy alakul, talán minden a régiben maradt volna Einar élete végéig.
A mellékszereplők közül Ullát (Amber Heard) érdemes kiemelni, aki kevés jelenetben szerepel ugyan, de abból a lehető legtöbbet hozta ki, a karaktere színes és érdekes. Ellenpontja a gyermekkori barát, Hans (Matthias Schoenaerts), akinek a személyiségéről lényegében semmit sem tudtunk meg, a két főszereplő lelki szemetesládájának funkcióját tölti be mindvégig. Hogy a rendező és az író elsiklott ennek a karakternek a kidolgozása mellett, az egy dolog, de a színészben sem látunk igazi törekvéseket. Az operatőrt nem jelölték Oscarra, pedig számomra ehhez a filmhez borzasztóan sokat adott hozzá a fényképezés. Már a kezdő vágókép is gyönyörű, a tájak, épületek, Párizs és Koppenhága bemutatása nagyon igényes és megnyerő. A néhány fejjel lefelé felvett rövidebb snitt egészen kreatív, a szobában kiterített lepedő sziluettjével indító jelenet pedig egyenesen mosolygásra késztetett az esztétika miatt. A szimmetriára általában figyelt az operatőr, az egyik minőségileg legemlékezetesebb kép Koppenhágáról a két párhuzamos élénksárga házsor volt.
Talán kerülhetett volna még nagyobb hangsúly a kor (1920-as évek) maradi orvosi és pszichológiai hozzáállására, de azért ezt a síkot egészen szépen viszi végig a film. Az elutasítás, a megbélyegzés, a különböző gyógymódok keresése erre a „betegségre” a film üzenetének fontos alkotóelemei. Pszichológushallgatóként van némi szakmai rálátásom erre a kérdésre, a rendező által ábrázolt személyiséget a pszichiátriai diagnosztika gender diszfóriának nevezi. Az alaptünet, hogy a személy össze nem illést tapasztal a megnyilvánuló és biológiai neme között, ez klinikailag jelentős szenvedést okoz számára, és a tünetek legalább hat hónapig fennállnak. Ez gyakran komorbid, azaz együtt jár más kórképekkel, mint a depresszió, öngyilkos magatartás, szorongás, impulzuskontroll problémák stb.
A filmben sokszor hangsúlyozzák (főleg Gerda), hogy Einar nem elmebeteg. A szó klasszikus értelmében nem is, de a film vége felé azért már erősen úgy éreztem, hogy a karakter nem a racionalitás talaján mozog, Lilivé alakulva a személyisége nemhogy végre elnyerné a vágyott integritást, hanem mintha teljesen szétesetté válna. Az is ezt mutatja, hogy a műtétre várva Lili úgy mesél magáról egy hölgynek, mint betegről, de a doktor úr majd meggyógyítja.
Leginkább a nemi szerepeink fontosságáról gondolkodtatott el a film. Egy emancipálódó társdalomban, ahol próbáljuk elmosni a két nem közötti határokat, úgy tűnik, ez csak egy olyan biológiai marker, mint a szemünk vagy a hajunk színe. A dán lány igyekszik ráébreszteni bennünket arra, hogy a személyiségünknek milyen fontos összetevője a nemünk, és eljátszhatunk a gondolattal, ugyanazok lennénk-e, ha a mai naptól fogva az ellenkező nemhez tartoznánk.
A dán lány (The Danish Girl), 2015. Rendezte: Tom Hooper. Írta: David Ebershoff regénye alapján Lucinda Coxon. Szereplők: Eddie Redmayne, Alicia Vikander, Matthias Schoenaerts, Amber Heard. Forgalmazza: UIP-Duna Film.
