Ez az Oscar is elmúlt, mint minden évben, idén is kiosztották az Amerikai Filmakadémia díjait Los Angelesben, de a 2016-os évet Magyarország soha nem fogja elfelejteni. A magyar médiában és a közösségi oldalakon az átadás utáni pillanatokban azonnal futótűzként terjedt a hír, hogy 34 év után megvan a magyar aranyszobor. Nemes Jeles László és kitűnő szakmai csapata kitörölhetetlenül írta be magát a magyar filmtörténetbe. A Saul fia által egy év alatt begyűjtött díjmennyiségre már az Oscar előtt felkapta a fejét a nagyvilág, a film és alkotói csapata egy csapásra a nemzetközi filmtörténet részévé is vált.
Idén abban a kivételes helyzetben lehetett részem, hogy ennek a számunkra történelmi pillanatnak, és az ezt megelőző nap izgalmainak testközelből voltam a szemtanúja és részese a filmvilág fővárosában. A gála előtti napon az Amerikai Filmakadémia Samuel Goldwyn Színházában tartották az utolsó hivatalos szakmai szimpóziumot, ahol a 88. Oscar idegen nyelvű filmek kategóriájában jelölt rendezői osztották meg gondolataikat filmjeikről Mark Johnson, Oscar-díjas producer moderálása mellett. A sajtó és a szerencsés közönség itt láthatta együtt utoljára a 2016-os Oscar-jelölt külföldi filmek alkotóit. A szimpózium különlegessége volt, hogy a rendezőknek alkalmuk nyílt szemtől szembe reflektálni egymás munkáira is. Ezzel a lehetőséggel a magyar direktor is örömmel élt.
Nem ez volt az első alkalom, hogy ebben a színházteremben izgalmas szakmai beszélgetéseket dideregtem végig (a kellemetlen légkondicionálás miatt), de megéri a fagyoskodást, mert ezek a hivatalos szakmai fórumok – a maguk egyszerű, különösebb felhajtás nélküli jellegükkel – elhatárolódnak az Oscart övező bulvár sekélyességétől és a valódi tartalomra koncentrálnak. Mark Johnson a bevezetőjében kiemelte, hogy idén minden Oscar-jelölt külföldi rendező 40 év alatti filmkészítő. Többen közülük – ahogyan Nemes Jeles is – első nagyjátékfilmjükkel szerezték meg az akadémiai nominációt. A szimpózium alatt egyre inkább azt éreztem, hogy Nemes Jeles László csupán biológiai korát tekintve felel meg ennek a kritériumnak, gondolkodása alapján jóval érettebb legtöbb kortársánál. Válaszai egy folyton elemző, a szó jó értelmében vett bölcselkedő, a világot, az emberi működéseket a háttérből (meg)figyelő, analitikus és rendkívül koncepciózus rendezői karaktert rajzoltak ki.
A beszélgetés első kérdése (nyilván a producer-moderátor érdeklődése miatt) a filmek finanszírozására irányult. Minden alkotó igyekezett a lehető legdiplomatikusabban válaszolni. Johnson kissé értetlenül állt azelőtt, hogy mégis mi késztet egy olyan fiatal filmrendezőt, mint Nemes Jeles László, arra, hogy az első filmjét a Holokausztról forgassa le, ami témájában egyáltalán nem hordozza magában a kasszasiker ígéretét. „A halál beszélt hozzám – mondta Nemes Jeles – az ‘ott lenni bent’ megjelenítését kerestem. A földi pokol érzését, ami sajnos a mostani civilizációnkban is létezik. Hittem benne, hogy a mozi képes erre. Ez érdekelt.” Később hozzátette: „Ez egy olyan jellegű film, ami hosszú távon is élni fog, más gondolkodásmódot képvisel, és ez határozza meg a financiális faktort is.”
A magyarral rendezővel egyidős dán filmes, Tobias Lindholm, az Egy háború című, Közel-Keleten forgatott filmjével szintén egy háború embert próbáló, kegyetlen körülményeit hozta testközelbe, az ő motivációja azonban inkább dokumentatív jellegű. A rendező elmondása szerint a dán nép nem egy katonai nemzet, nem igazán tudják, miről is szól egy háború. Nem kis derültséget keltett a teremben, amikor Lindholm megosztotta azt a történelmi tényt a hallgatósággal, hogy Dánia a II. világháborúban is mindössze egy napig vett részt. Öt óra leforgása alatt ugyanis megadta magát. Az alkotó azonban nem győzte méltatni a jelenlegi dán kormány nagyvonalú filmfinanszírozási stratégiáját. Nem volt ezzel így a kolumbiai Ciro Guerra, aki producerei előtt egy ideig még azt is titkolta, hogy a filmet fekete-fehérben forgatja. Viszont felemelő dolog volt látni a népes csapattal megjelent, kolumbiai filmkészítők kendőzetlen, őszinte örömét, hogy Kolumbiának – közel száz éves filmtörténetében – először sikerült Oscar-jelölésre szert tennie.
Johnson ezután a filmek technikai hátterét boncolgatta a rendezőkkel, ami a szimpózium kétségtelenül legizgalmasabb témájává vált. Hollywoodot évek óta megosztja a kérdés, hogy mennyiben tekinthető előrelépésnek a filmművészet szempontjából a digitális technika megjelenése. Az öt nemzetközi produkcióból kettő készült hagyományos technikával, 35mm-es filmre, ebből az egyik a Saul fia, a másik az előbb említett kolumbiai alkotás, amelyet viszont utólag digitalizáltak. Nemes Jeles László vált a téma megvitatásának középpontjává, és meggyőző határozottsággal érvelt a hagyományos technika mellett. Nemes jó hangulatú párbeszédben, mégis élesen fogalmazta meg véleményét a kolumbiai rendező felé, akinek filmje – szerinte – értékes képi részleteket veszített el azáltal, hogy a nyersanyag utólagos digitalizáláson esett át. Nemes Jeles László dán kollégájának pedig nemes egyszerűséggel annyit mondott: „Tobias, neked is 35mm-esre kellett volna forgatnod.”
A magyar rendező ezután hosszasan beszélt a 35mm-es filmszalaggal való munka művészi előnyeiről. Elmondta, hogy Erdély Mátyás operatőrrel részletesen tesztelték a lencséket ‘out of focus’-ra, azaz a képélesség (itt éppen életlenség) szabályozására. Nemes már korábbi interjúiban is elmondta, most megismételte, hogy portrét akartak készíteni, aminek egyik szándékolt vizuális eleme a háttér homályos, elmosódott megjelenítése. Nemes megosztotta alkotói munkaélményét, hogy Erdély Mátyással érzékeny munkafolyamatban, folyamatosan elemezve fedezték fel, hogy az out of focus váltakozásával hogyan változik maga a jelentés. Felelevenítette, hogy a film mindössze 86 hosszú snittből készült. Ezután személyes élményeiről kezdett beszélni. Elmondta, hogy a forgatás első napján a rá nehezedő nyomás terhe alatt hogyan zárkózott be a helyszínen rendezői konténerébe – húsz percig elviselhetetlen fejfájással küzdve –, majd hogyan szokott hozzá a forgatási napok teltével a stresszhez. „Mindenhez hozzá lehet szokni – tette hozzá – ez a film is erről szól valójában.”
A szimpózium után a szakmának és a közönségnek még alkalma nyílt a rendezőkkel és a stábtagokkal röviden találkozni a színház aulájában. Itt válthattam néhány szót a ma már Oscar-díjas rendezővel és Erdély Mátyással, aki nagyon örült, hogy ezúttal a kamera másik oldalán áll. Azután a rendezőt, az operatőrt és a producereket külön busz várta, hogy (bár akkor még nem tudhatták) az Oscar aranyszobra előtt egy újabb rangos díjat, az Independent Spirit Award-ot vehessék át. Este magyar szervezésben fogadáson vett részt a stáb az elegáns Bel Air városrészben, majd másnap már az Oscar jegyében telt. Az akadémiai sajtóiroda fonákságai miatt magyar stáb nem juthatott be még idén sem magára az Oscar-gálára, én viszont abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a város legjobb Oscar-néző rendezvényén, a Kodak Színházból szintén kiszorult világsztárok gyűrűjében izgulhattam végig a díjkiosztót Elton John partiján. Bár így nem volt alkalmam személyesen gratulálni a friss Oscar-díjas rendezőnknek, a Melanie Griffithszel, Andie MacDowellel, Steven Tylerrel folytatott csevegések, Elton varázslatos koncertje és az after partyba érkező Elka Wardega (a Mad Max sminkes csapatának tagja) Oscar-szobrának tüzetes megtekintése kárpótolt mindenért.
A 88. Oscar-gála idegen nyelvű filmek kategóriában jelölt rendezőinek beszélgetése, Amerikai Filmakadémia Samuel Goldwyn Színháza, Los Angeles, USA, 2016. február 27.
A fotókat a szerző készítette.
