Jól tette a Sanyi és Aranka Színház, hogy befogadta a Szentandrásnapi mámor című előadást, a Terminál Workhouse és a Manna Kulturális Egyesület közös produkcióját. Sokrétű, ízig-vérig mai problémákat felvető bemutató, igazi alternatív színház.
Ami olvasva, elmesélve képtelenségnek tűnik, könnyen megeshet az úgynevezett életben. A drámákban halmozottan sűrűsödnek a meglehetősen valószínűtlen, kivételes helyzetek, amelyeket a véletlen, a végzet, a sors fintorai eredményeznek, és amelyeket a jellem kimeríthetetlen furcsaságai még tovább fokoznak. A régi görögök kórusokban skandálták, hogy az embernél nincs semmi csodálatosabb. Hozzájuk képest Shakespeare már „csak” felülmúlhatatlan költőiséget adott a drámai szövegnek. Ami a cselekményt illeti, közismerten nagy átíró volt, témáit, ötleteit onnan vette, ahol találta. Azóta viszont világszerte belőle élnek a színműírók, de ezt nem rosszallja senki.
A Szentandrásnapi mámor nem csak témája miatt, hanem irodalomelméleti szempontból is korszerű darab, vállaltan a Szentivánéji álom dekonstruktív újraértelmezése, magyar környezetbe plántált travesztiája. A gazdag gondolati rétegzettséget már az előadás műfajának meghatározása („zenés vígnépszínművelet”) is jelzi. A Shakespeare ihlette alaphelyzet, a mai magyar vidéki valóság, valamint a népszínmű elavult hagyománya vidáman megújítva vegyül az előadásban. Így lesz a varázslatos erdőből falusi kocsma, a varázsitalból ízes kisüsti, a tündérek civakodásából a polgármester lánya és a volt tsz-elnök fiának szerelmi bonyodalma. Népszínműhöz illően a szereplők időnként keservesen dalra fakadnak, miközben – a játékot célszerű intézkedések végrehajtásává nyilvánítva – a színpad és a Sanyi és Aranka Színház lélektani tere aktuális műveleti területté válik.
A poénok többsége pompásan be is jön, nemegyszer önfeledten hahotázunk. Akkor is, ha teljesen világos, hogy voltaképpen magunkon, saját életünk nyomorúságain, hibáin nevetünk. (A szövegkönyvet a Szentivánéji álom története alapján és a színészi improvizációk felhasználásával Dancsecs Ildikó írta.) Bár néha zavaró a ragaszkodás az eredeti történet eseményeihez, ilyen például a falusi mesteremberek zseblámpás, éjszakai jelenete, vagy a kisgömböc meséjének nem okvetlenül a legszervesebb kapcsolódása a fő történethez. Önmagában mindegyik mulatságos, jó szöveg, de inkább epizódnak, noha beszédes, önismereti kérdéseket firtató epizódnak tűnnek, érdemes lett volna mindegyiket még jobban beépíteni a cselekmény alakulásába. A kavarodást fokozza, hogy a négy színész több szerepet játszik, s bár az öltözék megváltoztatása egyértelműen jelzi a szerepváltást, szerencsésebb lenne más művészek felléptetése is.
A kötözködő megjegyzésekkel együtt is bátran állíthatjuk, hogy maradandó élmény az előadás. Ezt elsősorban a színészi játéknak köszönhetjük. Molnár Gusztáv a maga természetességében formálja meg a figurát, Gerlits Réka hidegen, mégis az esendő nők közvetlenségével, Géczi Zoltán trükkös manírok nélkül is hatásosan, Bakonyi Alexa őszintén, „mindent bedobva” játszik. Ettől az egész előadásnak jó értelemben véve igazi friss, nyers íze lesz, ez a magától értetődő nyersség a legnagyobb erénye. Ennek szellemében hasznosulnak kiválóan a Sanyi és Aranka Színház adottságai, a nagy, barna ajtók és a keskeny oldaljárások.
Molnár Gusztáv remekül tud sírvavigadni, ehhez kell is az a hév, amely elönti. Prózai részeknél azonban néha lehetne kicsit visszafogottabb, nem kell mindent erővel megoldani. Előadói karaktere fölötte áll a színésznek, jelenleg olyan típusnak látszik, aki nem belebújik a szerepbe, hanem magához hasonítja azt. Nincs ezzel semmi baj, legendás neveket tudunk említeni, és van rá esély, hogy az övé is köztük lesz. Géczi Zoltán kicsit halványabbnak tűnik mellette, pedig hibátlanul alakítja (többek közt) a kissé dadogós tanár szerepét, annak ellenére, hogy nehezebb dolga van, mert ez a figura túl változatos színeket nem igényel. Kocsmárosként élénkebbnek hat, persze a kocsma világa mindig látványosabb, eseménydúsabb, mint a tantermek szabályozott rendje. Gerlits Réka jól váltogatja a tragikus és komikus hangokat, a kissé közönséges hangnemet és viselkedést a szolidabb, már-már költői szólamokkal. Bakonyi Alexa méltó ellenfele a darab cselekménye szerint, és méltó párja az előadásban. Több színt megcsillogtatva játszik, hol szolid, hol tárgyilagos, hol okos, hol okoskodó, hol csábító, hol szenvedélyes, hol cinikus. Két nőtípust alakítanak, a kettő együtt tenné ki azt az ideális nőt, akit a helybeli fiúk keresnek.
A boldogság kergetését (külföldre költözéssel, házasságkötéssel, száguldó gépcsodákkal, biotermékekkel, pálinkával) és az elérhetőnek hitt álmok mámorát mégiscsak felváltja a gyáva lehetőségek józan parancsa: megélni, ahogy lehet, menteni, ami van. Az egész előadás a konformizmus győzelmével zárul, miután minden kiderül, s mindenkiről lehull a lepel. Amikor kipattan a Nagy Titok, hosszú-hosszú csönd ad időt a szinte terápiás csoporttá átlényegült falusi társaságnak és a nézőnek is, hogy valahogy válaszoljon a kialakult helyzetre, vagy legalább feltegye az első kézenfekvő kérdést. De nem. A csönd, bár hosszadalmas, mégsem mozdulatlanságban telik. Mindenki gondol, amit akar, mindenki a maga módján intézi el belső konfliktusait. És ahányan vannak, mind egyetlen megoldásra jutnak: mintha mi sem történt volna, elfedik a problémát, nem beszélnek róla, és azt sem tudjuk meg, kitől lesz gyereke a menyasszonynak. Önfeledten csevegve, mindent feledve vonulnak ki, az élet megy tovább.
Kevés lenne azt állítani, hogy ígéretes kísérlet az előadás, jóval több ennél, az ismert reklám szavaival: már bizonyíték, nem ígéret. Vígjátéki, sőt bohózati fordulatai, röhögtető be- és kiszólásai mellett is tartalmas, elgondolkodtató este a Szentandrásnapi mámor az egyébként minden színvonalas kezdeményezés előtt nyitott, jó szellemű, igen barátságos Sanyi és Arankában.
Szentandrásnapi mámor. Produkciós vezető: Gáspár Anna. Játsszák: Molnár Gusztáv, Gerlits Réka, Géczi Zoltán, Bakonyi Alexa. Zenél: Simon Attila. Terminál Workhouse – Manna Kulturális Egyesület, Sanyi és Aranka Színház, Budapest, 2016. február 17.
