Nagyapám, Szophoklész
Nagyapám Szophoklész volt:
a szatyorban zörögtek a könyvek, filléres drámák,
míg a vasfüggönyről visszapattanó üres lapokra
a sajátok gyűltek. Hogy majd súlya lesz a létezésnek.
Kezei, lába és nyugdíja.
A színpadról a válaszok lekísérik,
megölelik, főznek rá,
és róla nevezik el az unokákat.
Mindez
hány remegve ébredés padon?
a márket gyomrában válogat:
emésztőnedvek, sár, feszület.
A cipőtalp kopott, beissza a pocsolyákat.
Finnországnyi járdán bádogkápolna, előtte buszok:
bennük munkások olvasztgatják a maszatos sötétet,
az eső a bezárást kopogja, kong a meghűlt térdeken.
Visszhangot ver a lakásban, óranyelvként leng:
gyerekzsivaj, himnuszfolt, kádárkolbász –
mind kihull, állásból a férfi, törött kedvű
Apollón-torzóként a söntéspult előtt,
az aluljáróban takarózik a siető léptekkel.
Hol vagy fiam? Ez a keserű kérdés
megszilárdult áramlás, egy sziklába vájt
színpad, melyen faunok gyúrnak tölcsért
a mellkasukban, és megrándulnak:
vér szökik fel a jégtáblák alól.
Nagyapám Szophoklész,
a reflektor alatt volt fiatal.
A gyár fakította az embervásznat,
és a rongyos hatvan év most térdre esik,
a vásznat elvadult kutyák tépik szét.
Égen és földön a másik falka,
a húsban bányászó töltények
és fémszárnyak parcellái mutatják:
így pózol a brutalitás, ha meztelen.
Vukovár másnap öltözik lángokba.
