Városlakó vagyok és amolyan várospárti lennék: szenvedélyem a kis- és nagyvárosok „felfedezése”, bebarangolása. Szeretném magam a sétálás művészének tudni – Walter Benjamin és Márai Sándor szerény utódjaként. Párizsban feljönni a metróból, mondjuk az egyik montmartre-i megállónál, Bécsben körbevillamosozni a Ringet, Nápolyban leereszkedni a Posillipón, Montreálban a Szent József-templom magaslatáról szívni be az északi szél hozta fuvallatokat, vagy megérkezni egy csöndes nyárdélutánon egy székely kisvárosba, ahol a bágyadt napsütésben mintha a múltból csengene a magyar szó: mind fejezete lehetne a városdicsőítésnek! S mégis, gyerekkoromtól kezdve kísért a város másikja, a kisebb, a sárosabb, az eseménytelenebb, de ugyanakkor látszóbb, valódibb, elleplezhetetlenebb: a falu.
A hetvenes-nyolcvanas években gyakran jártam egy kis bihari faluba, mert apámnak oda szólt az iparengedélye. Akkor kezdtek épülni a jól ismert kockaházak, s a városi iparos is elkelt már, mert festeni és mázolni kellett a csinosodó portákat. A megrendelők valósággal versengtek az új, divatos hengermintákért: a huszadik század harmadik harmadában kiszínesedett a magyar falu. Apámat lelkiismeretes és szép munkájáért nagy tisztelet övezte, tavasztól őszig megállás nélkül dolgozott, s közben a lelke mélyén megbúvó, falusi élet iránti vonzalmának is élhetett, amikor szőlőskertet vett, kis házat épített rá és élvezte a visszavonultság csendjét. Ezt lehetett is, mert nem volt ott se villany, se vezetékes víz. Érthető, hogy nekünk, gyerekeknek ez a falusinál is nomádabbra sikerült életmód nem volt valami nagy nyereség: a városból, a mozi és a televízió bűvköréből száműzve csak akkor nem unatkoztunk, ha a faluszéli réten összecsaptak az alkalmi focicsapatok. Leginkább dolgoztunk (kapálás, kötés, kacsolás stb.), s a falu így főként a munkát jelentette. Nem sokat értettünk a helyiek életéből, legfeljebb azt, hogy az öregeken kívül mindenki elvágyódott. A fiatalok és középkorúak csak hétvégente jártak vissza, a gyerekek pedig mind városi életről álmodoztak. Pedig – mint utóbb tudom már – ez volt a falu Kádár-korának nagy gyarapodási időszaka: túl a téeszesítés terrorján egymás után épültek a házak, a betonjárda, a kultúrház és a legeslegújabb lelemény: az önkiszolgáló bolt. A régi „kulák” csak kapálás közben, magában zahorált, azt hívén, hogy senki se hallja. A legtöbben a fejlődés igézetében éltek. Minden talpalatnyi föld művelés alatt volt. Az elülső udvaron díszfák és virágok, a hátsóban ló, tehén, disznó és aprójószágok. A tévében ment a Columbo és az Onedin-család, megjöttek az első Ladák és a nyári SZOT-beutaló. Ki gondolta, hogy éppen ezáltal a sajátos parasztpolgárosodás által gyorsult fel a falu felszámolódása.
Néhány éve ebbe a faluba egy temetésre voltam hivatalos. A gyászom nem csak annak a kedves és intelligens parasztasszonynak szólt, akinek a révén valaha érzelmileg leginkább kötődtem e helyhez, hanem a falunak magának is. A földek nagy része parlagon, a kertek elhanyagoltak. Eltűnt a kedv s a remény. Menthetetlenül szétesett, ami valaha nagyjából egyben volt. Csak a temető lett nagyobb.
A múlt héten egy észak-borsodi zsáktelepülésen, Szögligeten részt vettem egy irodalmi konferencián, amely a falu irodalmi megjelenítéseivel foglalkozott. Úgy esett, hogy javarészt mellettem ült Oravecz Imre, a Halászóember és az Ondrok gödre szerzője, szajlai lakos. Hogy a falusi életformának (különösen a boldogabb vidékeken polgáriasított változatának) mással nem helyettesíthető – ökológiai és ökonómiai – önértéke van, s hogy a falu elveszése pótolhatatlan értékvesztés, az az ő hetvenes évektől írt Szajla-verseiben mutatkozott meg először nagy művészi erővel, jóval korábban annál, mintsem hogy a hazai közgondolkodásban jóvátehetetlenül megkésve teret nyert volna az a Nyugat-Európában a politikai praxis részévé váló elgondolás, hogy a kulturális örökség védelmén túl a társadalmi egyensúly fenntartása szempontjából is elemi érdek a vidéki élet fennmaradása.
Egy elhivatott helytörténész a dicső múltról beszélt. Szépen felújították a patinás Intézőházat. A falu aktív tagjai – az igazán jópofa vendéglőstől a kedves helyi pávakörösökig – a falusi turizmus kellékeit igyekeztek elénk tárni. Valami kis múzeumot és szórakoztatóipart a romokon. Az eleven élet helyett. Oravecz Imre az igaz tanúságtevő bánatával azt súgta a fülembe, hogy nincsen falu többé.
