Az ékszerszóró
Nyolc után pár perccel szálltam le a villamosról. J. sosem szólt, ha kicsit később értünk be a műhelybe, de szeretek inkább pontos lenni. Amíg a Pozsonyi úton gyalogoltam, a fejemben végigpörgettem az a heti megrendeléseket: egy achát köves bross, és egy színes, zománcos, századfordulót idéző fülbevaló. Mindig jól jött ez a pár perc séta a megállótól. A kő formája valahogy nem illeszkedett a kitűző többi, arany részéhez. Talán túl nagy volt, talán túl szögletes. Azon gondolkodtam, hogy inkább beszerzek helyette egy másikat, és ezt a nagyobb darabot megcsinálhatnánk egy medálnak. A bolt ilyenkor még zárva volt, a közvetlen mögötte lévő műhelybe nyitottam. B. már az asztalánál ült. Mikor meglátott az ajtóban, idegesen felpattant, szórakozottan elsziszegett a foga között egy „Sziá”-t, és matatni kezdett az anyagok között, de úgy tűnt, nem találta meg, amit keresett, mert eltűnt a raktárban, a kisajtó mögött. „Segíthetek?” – kiabáltam utána, de nem hallotta meg, vagy nem akart odafigyelni. A munkaasztalán három-négy kézikönyv hevert, kinyitva. Az egyiken egy reneszánsz kori násfa rajzát, a másik egy szöveget mutatott: a filigrán megmunkálásának nehézségeiről és technikai buktatóiról. A két nagy könyv alatt pár kisebb, antik kötésű kézikönyv-féle bújt meg. A reneszánsz medál rajza fölé hajoltam. Pár sor állt az illusztráció alatt: „A gyöngyből, rubinból és aranyból készült műremek Cratere velencei műhelyében készült, a megrendelő személye ismeretlen. A láncról csak ez a rajz maradt fent, melyet egy 18. századi, velencei kézművesekről szóló könyvben találtak, a Biblioteca Marciana-ban.” Megdöbbentem, hogy megint Cratere nevébe botlottam. B. üres kézzel jött ki a raktárból, összepakolta és betette a könyveket maga mögé, a polcra.
– Min dolgoztál?
Nem nagyon akarózott válaszolnia, inkább nézegetni kezdte az aktuális megrendelések skicceit.
– Érdekelni kezdtek a történelmi ékszerek, hogy lehetne őket reprodukálni, egyáltalán venne-e meg bárki ma egy ilyen komplikált darabot – magyarázta.
– Cratere-t is ismered? – szegeztem neki nyíltan a kérdést. Megnéztem a rajzot az asztalodon. Bocs, nem tudtam ellenállni.
Kicsit meglepődött, de nem jött zavarba.
– Cratere? A nevet nem is figyeltem meg. Cratere műhelyében készítették?
– Tényleg úgy tűnt, mint aki ezen most elgondolkozott.
– Hol hallottál Cratere-ről?
– Még az iparon, az ékszertörténet óráról rémlik valami. Egy kicsit bolond ékszerész volt, néha már-már a hordhatatlanságig bonyolult és hatalmas ékszereket készített, sokszor megrendelő sem volt a háttérben, mégsem találták meg egyetlen munkáját sem, mindent csak rajzokról, és régi velencei művészeti könyvekből ismerünk – hadarta, de közben az ablakon bámult kifelé, mint aki egy unalmas, lerágott csont pletykáról számol be, így én sem firtattam tovább a dolgot.
A beszélgetés után mindketten a munkáink fölé görnyedtünk. Aznap nem volt időnk a témára visszatérni.
De záróra után, mert B. pontban hat után öt perccel elrohant a műhelyből, sikerült nyugodtan belelapoznom a könyvbe.
„A 16. századi arany nyakék lánc része 12 egyforma nagyságú elemből áll. Minden egyes elem közepén, felváltva igazgyöngy, és kerek, galambvérpiros – a legértékesebb fajtájú – rubinkő helyezkedik el, nyitott, vagyis a fényt több oldalról átengedő foglalatban. A násfát tartó, középső elem egy négyszögletes, sötéten csillogó almadin. A rendkívül nagy precizitást, és alapos munkát igénylő collier-n, egy igen aprólékosan kidolgozott, 10 cm hosszú násfa lóg. A násfa felső részén egy gömb alakú rubin, az alsón két, négyszögletes alakú kaboson csiszolt almadin köszön vissza. Az almadinok felett, egy aprócska, mintegy fél centiméteres, Pallasz Athénét és Jupitert ábrázoló szobor nyújtózik, domborodik ki az aranyból. A násfáról egy ritka, nagyméretű igazgyöngy lóg. A collier hátoldalán, a mellkasra eső hét arany elem mindegyikébe egy betű van vésve: S – P – E –R- A – N –Z –A, vagyis „remény”. Az ékszer rubinjai a szerelemre, önfeláldozásra, Isten igéjére utalnak. Az antik hagyomány szerint a rubin a tűznek egy aprócska, igen értékes lenyomata, és mivel annak tulajdonságait is magán viseli, így szimbóluma is egyben. Nagyméretű rubint tartalmazó medált igen ritkán ajándékozott férj a feleségének, vagy vőlegény menyasszonyának, mert az inkább a féktelen szenvedélyt szimbolizálja. A csillag-gránátnak is hívott almadin kövek, feltehetőleg India területéről származnak, és kaboson, vagyis gömbölyűre vannak csiszolva. Az antikvitás kora óta ismert kő nevét Pliniusztól kapta, aki származási helyére, Alabanda városára utalt vele. A remény nevet viselő ékszernek a bázisanyaga, az arany, évezredek óta nemcsak az anyagi gazdagságot, de a tisztaságot, a(z isteni) tudást, és az örökkévalóságot is jelentette. Az arany, minél alaposabban van megmunkálva, annál jobban visszatükrözi a fényt, annál jobban csillog, a szimbólumok nyelvén tehát, a megtisztulás folyamatát jelképezi, arra az emberre utal, aki az isteni tudás által megvilágíttatott. A kisebb és nagyobb méretű igazgyöngyök a reneszánsz kori ékszerek, különösen Velence, legkedveltebb alapanyagai közé tartoztak. A gyöngy a tisztaságot, az ártatlanságot jelképezi, ebből következően sokszor magára Krisztusra utal. A Perzsa Birodalom meghódításával lett ismeretes Nyugaton is, ahol a római nők luxus szeretetét elégítette ki. Ám, az Új Testamentumban már Jeruzsálem kapuit díszíti, és a reneszánsz korában úgy tartották, viselőjét mennyei nyugalom, vigasz szállja meg, és segít megőrizni annak tisztaságát, ártatlanságát. A gyöngyöt latinul margaerita-nak hívták, így, Margarita nevű nemes hölgyeket gyakran ábrázolnak dús, többsoros gyöngysorokkal a nyakukban. A gyöngy állati eredetű szerves anyag, tengeri és édesvízi kagylók egyes fajtáinak (pl. az osztriga) nyálkahártyája, valamely idegen test (parazita vagy szervetlen anyag) behatolásának következtében, védekezés céljából, meszet termel, mely betokozza az idegen anyagot, így születik a gyöngy. Plinius úgy írta le, hogy minél tisztább (vagyis átlátszóbb) ez az idegen anyag, annál fényesebb lesz maga a gyöngy is.”
Esténként sokszor a várost jártam, hogy ellenőrizzem, a Fiatal Ékszerészek kiállításain minden rendben van-e, illetve, mivel a kiállított darabok folyamatosan változtak, kéthetente bevettem pár „régi” darabot, és újakat vittem a helyükre. A tervezők e-mailjeire válaszoltam, időpontot adtam nekik, hogy hol tudnak a munkájukkal jelentkezni. Az egyik szokásos, péntek esti találkozón, a kávézóban felmerült az ötlet, hogy képeket is állítsunk ki az ékszerek mellé, ne csak fotókat: rajzokat, festményeket, vagy akár lakberendezési tárgyakat, hogy sokoldalúbb legyen a kiállítás. És, egyfajta miliőbe helyezve az ékszereket, közvetlenebb módon tudjanak megszólalni. Ne csak a test dekorációjára korlátozódjon a funkciójuk, de újra legyen jelentésük is, hordozzanak üzenetet akár a 16. vagy a 17. században.
Egy október este, hatra el kellett volna elkészülöm a kitűzővel, mert másnap jött érte a megrendelő. De a gyémántokat nem rögzítettem jól a foglalatba, és meglazultak. Tovább maradtam, hogy befejezzem a munkát, simábbra csiszoljam a kövek alatti felületet, hogy a gyémánt pontosabban tudjon illeszkedni a fehér aranyra. Kint már sötét volt, amikor felálltam a munkaasztaltól. A pillanat töredékéig átfutott rajtam a hideg, ahogy a műhely mozdulatlan tárgyaira néztem. Majd, inkább ösztönös, mint átgondolt lendülettel, a nehéz ajtót behúztam magam mögött. Szinte fizikai élvezetet nyújtott a kattanás, ahogy a kulcs kétszer is, bár kicsit nehezen, de megfordult a zárban, és egy ígéretekkel kecsegtető októberbe léptem. Az öt részből álló kiállítás egyik helyszínére, a Vajdahunyadvárba tartottam. A forgalomtól félreeső Pozsonyi út aprócska boltjaitól – a teázóktól, kézműves kekszet áruló cukrászdáktól, zsúfolt kirakataikban csillogó papírral csomagolt, hatalmas szalaggal átkötött, ünnepi kalácsot tartó csemegeboltoktól – most valahogy még valószerűtlenebbnek tűnt, hogy Pesten járok. Inkább egy olyan felvidéki kisvárosra emlékeztetett a hely, ahol még sosem fordultam meg, elképzelni sem tudom, hogy néz ki, de ahol ismerős arcok köszönnek az emberre barátságosan. Még a Szent István körút mindent behálózó, vibráló impulzusaival is türelmesebb voltam. Bár, a Jászi Mari téren mindig úgy éreztem, mintha egy biztonságos kis szigetre értem volna: milyen illúziókeltő az a pár méter, amennyivel a tér a régi holtág, a Körút többi része fölé emelkedik.
A fagytól még megkímélt város, mintha most először belenyugodott volna a létezésembe. Alig észrevehetően ugyan, de valami mintha már változásnak indult volna, a többi őszhöz képest. Már október volt, de még mindig blézerben jártam. Harsányan kérkedtek a színek az ingeim felett, nemigen törődtek vele, ha visszhangra nem találtak.
Az Oktogonnál sietni kezdtem, pedig este kilencig volt időm, hogy odaérjek. A Vajdahunyadvárban ilyenkor már csak a portást találtam, a kiállítás zárva volt. Rám volt bízva, hogy mely darabokat cserélem ki. A táskámban voltak a Veszta Szüzek, vagyis négy új, ezüstből, gyöngyházból, ónixból és üvegből készült, igen egyszerű vonalvezetésű gyűrű. Kitettem őket az üvegvitrin tetejére. A nagy titkok hordozói készen álltak a feladatukra. Természetesen, egyik kiállított darab sem hordozott hatalmas értéket, nem tartalmaztak elsőrendű drágaköveket, és általában nem is aranyból, hanem ezüstből vagy más egyszerűbb fémből készültek. Egyrészt azért, mert nagyon nehéz lett volna megoldani a kiállítások megfelelő biztonsági őrizetét, másrészt, mert a fiatal alkotók hátterében nem állt gazdag megrendelő, saját ötleteiket, elképzeléseiket próbálták megvalósítani. Így persze, általában valami meglepő született, az ékszernek műalkotás jelleget kölcsönözve. Néha elgondolkoztam persze, hogy vajon több lesz-e, és mitől az az ékszer, amiben igazi, tökéletesre csiszolt gyémánt van, mint egy, a megtévesztésig hasonló, hegyikristályt tartalmazó társa. Hogy miben is áll valójában az ékszer lelke: a különféle rezgéseket, mágikus-, vagy gyógyító erőt tartalmazó anyagban, vagy készítőjének eredeti ötletében, függetlenül attól, hogy fehér aranyból vagy ezüstből, rubinból vagy gránátból készült-e. Miben áll az a leküzdhetetlen vágy, ami egy különösen drága ékszer birtokosává szeretne minket tenni. Gazdagság? Az évezredeken keresztül is változatlan szépség utáni sóvárgás? A megkülönböztetett figyelem, amit az ékszer tulajdonosaként kapunk? Hiúság, bűn ezek után vágyakozni? Vajon az ékszer nem más, mint a luxus iránti vágyunk, mely gyöngévé, függővé, sebezhetővé tesz? Hamis képet ad önmagunkról, optikai illúzió, olyan csillogás, ami nem létezik, percnyi, órányi, estényi káprázat, amelytől, – mint egy átdorbézolt éjszaka után – ha felébredünk, sokkal keserűbb lesz a valóság?
A csöndes teremben nyugodtan átnézhettem minden egyes darabot. Helyet kellett az újaknak csinálnom a vitrinben. Egy igen sok vésést tartalmazó, azték piramisra, és egy kettős, középkori toronyra emlékeztető gyűrű-sorozatot vettem ki, pontosan azok helyére tettem az egyszerű darabokat. A gyűrűket körbefogó, más készítőtől származó, kagylóból készült medálokkal, így, mintha egy tóban úszkáltak volna, gondtalanul. A vitrin feletti falon – a gyűrűk ellenpontjaként – egy, a Déli pályaudvar magányos, labirintusra emlékeztető lépcsőit ábrázoló fotó, egy, arcát a lépései elé, a föld felé tartó, hajlott derekú öregemberrel, vagy öregasszonnyal.
Ez a rendezkedés persze megnyugtatott. Mintha minden egyes mozdulatom értelmet nyert volna, és az, ahogy egy kiállítás hétről-hétre változott, formálódott, valami sokkal fontosabb, többjelentésű, felfoghatatlanabb felé vezetett volna. Különös volt persze, ahogy az ékszerek viselőik nélkül ácsorogtak, vagy inkább várakoztak, üvegek mögé zárva. Eleinte úgy tűnt, mintha kiszolgáltatottak, elesettek, céljukat vesztettek lennének. De aztán, ahogy mögéjük kerültek a fotók, vagy elképzeltük őket festmények, vázák, kisebb bútordarabok társaságában, lassanként kezdtek megelevenedni. Egészen rövid, új életük megkezdése után két-három héttel bevettem őket a vitrinből. Eleinte perverz dolognak tűnt, hogy fel is próbáljam, vagy akár viseljem őket. Pedig ez tűnt volna a legtermészetesebbnek.
