A csatlakozásra váró emberek a hirtelen kitörő vihar elől kénytelenek ide menekülni, a Volánba, bár a betérők nagy része megveti ezt a helyet. Nem a kocsmai levegővel van bajuk, azt már régen megszokták. A sofőröket nem szeretik, akik most is ott ülnek a pultnál, dobálják be a feleseket, és szidják az istent, mert gyűlölnek ilyen időben vezetni.
Az öregek hamar felengednek, a második körte után már nagyokat bólogatva magyarázzák egymásnak, hogy nem kell félni a buszon, ezek a gyerekek tudnak vezetni, nem hiába dolgoznak itt. A köztisztviselőknek kicsit tovább tart az ellenszenvük, ők nem ehhez szoktak, mindenfajta elveket hangoztatnak, és nem lehet nekik ellentmondani. A nagymellű pultosnőn kívül senki sem szereti őket. A nő talán lehetőséget lát bennük, hogy kiemelkedjen innen, hiszen amikor ezek kérnek, ráfeszít a combjára és előrehajol. De csak álmodozik. Múltkor meg is mondta neki az egyik sofőr, hogy volt már ő bútorszállító is, járt sokfelé, de az olyanok, mint te, kicsikém, ide lettek teremtve, a pult mögé, ha kijössz a napfényre, egyből látszik, hogy milyen vagy, meg van ereszkedve a segged, huszonéves létedre olyan ráncos az arcod, mint a dédanyámnak, de ha mindez nem is lenne probléma, akkor se tudnál elszakadni tőlünk, szóval igazán megmutathatnád nekünk is, amit ezeknek.
A fiatalok, mint a zenegép hosszabbítója, elvegyülnek a tömegben. A nagymellű kiszolgálja őket, mert annyian vannak, hogy nem is figyeli az arcokat. Próbálja meghallani, hogy körte vagy barack, néha félreérti és összekeveri a poharakat, de a vendégek nem reklamálnak, hiszen csak azért kérték ezt, mert választani kell. Így a fiatalok is kapnak valamit, én meg nézem, ahogy az ital összehúzza a vonásaikat. Ez a rossz pálinka karcol, mint a vesekő, de hamar meg fogják szokni. Pár éven belül már itt kezdik a napot, meggörnyednek, húszas éveik végére rendszeresen bevizelnek, és ha erre felhívja a figyelmüket a feleségük, akit muszáj volt elvenni a gyerek miatt, akkor a kezük is eljár. Most röhögnek a másik arcán, vicces nekik minden, és csak hányás után érzik szájukban azt a savanykás ízt, amit pár éven belül a fogkrém sem lesz képes kiűzni onnan.
Vannak itt segélyesek, meg olyanok is, akiknek már azt sem adnak. Ott ülnek a helyiség végében, isszák, amit eléjük raknak a többiek. Őket ingyen hordják a sofőrök, ezért ha van egy kis pénzük, azt rögtön odadobják a pultra, hogy tedd csak bele a kasszába, nekünk úgysem kell, fogyjon a tartozás. Az ittlévők jóindulatától hamarosan felélénkülnek, gyalázni kezdik a régi főnöküket és a Munkaügyi Központ ügyintézőit, majd hasukat fogva röhögnek azon a rendőrös viccen, amit éppen egy pesti sofőr mesél.
Aztán eljön a pillanat, amikor mindenki egy szintre kerül. Senki nem józanabb a másiknál, az öregekből fiatal válik, a fiatalokból öreg, és végre a sofőrök is megpillanthatják a pultosnő bájait. Mintha már nem is tombolna az utcákon a vihar, elfelejtődik az ítéletidő, ezek meg feloldónak a Volán alapzajában. Pedig szinte percenként villámlik, az aluljárókban már térdig ér a víz, és a város másik felében az áram is elment. Csak az érzelmesebb számok alatt hallom az eget, ahogy szakadatlanul dörög, kimérten és határozottan, akár egy lealjasodott gyomor.
