Három éve annak, hogy megjelent az alternatív zenét játszó, manchesteri székhelyű The 1975 zenekar debütáló lemeze, amellyel egy csapásra a lemezlisták élére kerültek – nem csak a tengerentúlon. A negatív vélemények ellenére – miszerint zenéjük pop alapokra épít, külsőségeikben mégis bőrdzsekis „wannabe” rockzenekarnak tűnnek – a banda nem állt le, és második lemezüket jelentették meg február végén I Like It When You Sleep, For You Are So Beautiful Yet So Unaware Of It címmel.
A lemez egésze egyfajta önkeresésként és önfelfedezésként jellemezhető. Végigvezeti a hallgatót a kábítószer-használat, a szeretet iránti vágy, a szakítás, a szeretett személy elvesztésének fájdalmai kapcsán érzett fizikai és lelki krízisek ösvényein. Azt hiszem, joggal állítható, hogy The 1975 második lemeze valósággal üt és szívbe markol. Az általában negatív hangvételű dalok főként szövegeik miatt juttatnak depresszív hangulatba minket, és talán ez az oka annak is, hogy sokkal nehezebb magunkévá tenni ezt az anyagot, mint a három évvel ezelőttit. Ahogy a frontember, Matt Healy is nyilatkozta: „Az I Like It When You Sleep… a szerelemről, a félelemről, a halálról és a szexről szól. Olyan lemezt szerettünk volna létrehozni, ami merész álláspontokat képvisel az egyénre vonatkozóan.”
Noha nem mindenhol könnyű azonosulni e melankolikus hangszőnyeggel, a Healy által emlegetett merész álláspontok az előző lemezről is ismerősek lehetnek, úgyhogy azoknak, akik követik a The 1975 munkásságát, ez már nem számít újdonságnak: szövegileg az előző korong folytatásaként tekinthetünk az új albumra. Az utóbbi lemez tizenhét tracket tartalmaz, de a korábbi sem volt rövid a maga 16 dalával, ugyanakkor „üresjáratok” is helyet kaptak mindkét anyagon. Ezek a másfél és hat perc között mozgó dalok koncerteken remek átkötéseknek számíthatnak, de egy lemez esetében inkább csak az idő kitolására szolgálnak (mint a Please Be Naked, a Lost My Head vagy a címadó dal). Oké, azért az I Like It When You Sleep… bőven rendelkezik rádióbarát és egészen ütős etapokkal is. Ezek azok a dalok, amelyeken a leginkább érezhető a karakteres szerzői vállalás és persze a zenei fejlődés.
Erre a lemezre egyértelműen a nyolcvanas évek popzenéje volt a legnagyobb hatással. Az éra iránti rajongás a zenekar külső jegyeiben is megmutatkozik (erős smink, körömfestés, dauerolt haj, pink szín és jellegzetes bőrnadrág). Ami a zenét illeti, a torzított és túlzott szintetizátorban, az éles és csavaros gitárszólókban és a magas hangfekvésben köszön vissza leginkább ez az időszak. Pörgős, dallamos, táncra ösztönző számok is hallhatók az albumon – ezekben a fülbemászó gitárjáték, a hangsúlyos dobgép és a mély basszusok uralkodnak. Elég, ha meghallgatjuk az UGH!, a She’s American, a Somebody Else, a Loving Someone vagy akár a Paris című dalokat, garantáltan az az érzés kerít majd hatalmába minket, mintha épp egy John Hughes-film soundtrackjét hallgatnánk. Ami a legnagyobb újításnak számít zeneileg, az a kórus bevonása.
A kórus már a lemez első felében is feltűnik: felerősítve és trombitával kísérve hallhatjuk az If I Believe you című dalban. A kórusos számok közül leginkább a The Sound emelkedik ki, a hozzá készült klip pedig az egyik legjobb fricska a kritikusoknak. A The Soundot követi a This Must Be My Dream, amely szépen levezeti a lemez eddigi monumentalitását, és innentől kezdve sokkal lágyabb, érzékenyebb dalok következnek. A Paris című track akár a Nulladik óra zárójelenetének egyik kulcsdarabja is lehetne, míg a Nana Chris Isaak stílusát juttatja eszünkbe. Talán ez a lemez egyik legszomorúbb opusza, amit Matt a nagymamája emlékére írt. Az album utolsó szerzeménye kvázi demófelvételnek hat, a maga koszosságával és egyszerű, de megragadó akusztikus gitárjátékával.
A helyzet tehát az, hogy a lemez második fele egy kissé lapos, habár ahogy említettem, az első részben is találhatóak üresjáratok. Egy sokkal poposabb és ritmikusabb lemezt hoztak most ki a srácok az előzőhöz képest, és ha a felesleges időhúzásokat nem számítjuk, az egész anyag az egyes műfajokból vett elemek kreatív mixelésének tekinthető, amit a The 1975 mesterien végez. Még több ilyet!
The 1975: I Like It When You Sleep, For You Are So Beautiful Yet So Unaware Of It, Ravenscourt Studio, 2016.
Fejlécfotó: Rollingstone.com
