Bevallom, amikor először hallottam Kendrick Lamarról – valamikor 2012 környékén –, nem igazán hittem a zenéjében. Az akkoriban Billboard listát is megjárt Swimming Pools (Drank) első hallgatásra egy újabb alkoholhimnusznak tűnt a comptoni kölyöktől, aki azt kívánja, bárcsak húsz évvel korábban született volna. Később újra és újra találkoztam vele, és megváltozott a véleményem. Most az untitled unmastered című új korongot veszem górcső alá, de előtte nosztalgiázzunk kicsit!
Szóval, rájöttem, hogy bulikban például tök jól lehetett inni a ‘drank’ szó ritmikus ismételgetésére. Az egyik ilyen alkalommal, amikor véletlenül nem a rádióra vágott, hanem az albumra szánt változatot tették be, a dal végén körülbelül fél perc erejéig belekóstolhattam a good kid, m.A.A.d City narratívájába. Ez egy Boyz n da Hoodba illő kis skit, melyben egy Dave nevű alak meghal egy comptoni lövöldözés során. Hazaúton elkezdtem hallgatni a lemezt az elejéről, hazaérve pedig a tömbház körül sétáltam vagy fél órát, mert a végéig nem akartam abbahagyni. Ha akkor még nem is sikerült, de mostanra rá kellett jönnöm: Kendrick Lamar új diskurzust indított el a (mainstream) hip-hop kapcsán.
A szövegbe rendesen belehallgatva gyorsan világossá vált, hogy a Swimming Pools nem az alkoholt isteníti, hanem farkasbőrbe bújt bárányként meséli el a nyomort, amit Kendrick megélt miatta, de ez csak egy apró részlet a good kid, m.A.A.d City zsenialitásából. Talán a Sgt. Pepper’s… vagy a The Wall óta nem volt ennyire erősen kidolgozott koncepciója egy lemeznek. Egy, az ezerszer átnyálazott comptoni bandaháborúkról szóló, mégis egy pillanatig sem közhelyes „kisfilm” ez (az album alcíme A short film by Kendrick Lamar). Egy összefüggő történet, a Ponyvaregényre emlékeztető nem-lineáris időrenddel és két főszereplővel: a tizenhét éves K-dottal, aki az eseményeket narráló huszonéves Kendrickkel éli meg az eseményeket. Még mindig borsódzik a hátam, ha meghallom az első dal utolsó sorát. Nem szeretném idejekorán elárulni a sztori csavarjait, úgyhogy ha valaki még nem hallgatta, az nagyon gyorsan tegye meg. Bölcsészek főleg.
Ez a második nagylemeze. Az első, a Section.80 érezhetően Kendrick szárnypróbálgatása volt, és ezzel egy pillanatig sem arra akarok utalni, hogy gyenge a lemez; nem egy összefüggő történet, hanem egy nagyon ügyesen kidolgozott koncepció köré épített debütálás. A tavalyi harmadik LP, a To Pimp a Butterfly pedig a kétezer-tízes évek legtöbbet mondó és közben legtöbbet érző rapalbuma. Az előző korong gondolatait viszi tovább az afroamerikaiak elnyomásának témájában, miszerint „kényelmesebb nekünk elnyomottnak lenni”, de közben már nem narratív módon beszél a szexről, az önutálatról, az önimádatról, a pénzről, a hírnévről, a depresszióról, a drogfüggőségről, a honvágyról, a politikáról, a popkultúráról, a zeneipar huszonegyedik századi helyzetéről és ezer más témáról – ezek puzzle darabokként állnak össze egy tökéletes egésszé.
A dalok közötti átvezetést egy-egy költemény biztosítja, minden dal egy verssorral kezdődik. A rapper a dalok előtt elmondja az addig hallott verssorokat, majd még egyet ad hozzá, ami felvezeti az aktuális számot, így az album végére felépül a teljes versszöveg. Itt jön a lemez mindfuck pillanata, amikor – igen, lehet nevetni, majd nem nevetsz, ha meghallod – kiderül, hogy Kendrick az adott verset Tupac-nek olvassa fel, aki egy kilencvenes évekbeli interjúból kivágott monológgal válaszol a szövegre és a Kendrick által feltett kérdésekre. Furán hangzik, de működik. Ez is kötelező hallgatnivaló mindenkinek, aki még nem ismeri oda-vissza a dalt. Bölcsészeknek főleg.
Az előző három albumról szakdolgozatnyi terjedelemben lehetne írni, de a mai téma Kendrick friss EP-je, az untitled unmastered. A harmincöt perces kislemez bejelentetlenül tört be az éterbe. Nem is igazán volt mit bejelenteni. Az van rajta, ami nem fért fel a To Pimp a Butterfly-ra. A daloknak nincs címük, csak időpontjuk, bár sejteni lehet, hogy Kendrick utólag adta meg a dátumokat, mert néhányszor olyan dolgokról rappel amelyek még nem történtek meg az adott dal keltezésekor. A dalok nyersek – ahogyan ez a kislemez címéből is kikövetkeztethető –, és ha ezt egyáltalán fel lehet róni hibaként, akkor ez a lemez legnagyobb hibája.
Igazából minden dalban a már az előző albumról ismert tematikákat viszi tovább a rapper. Az első, 2014 augusztus 19-ére datált számban Kendrick Istennel beszélget. Picit közhelyes az ötlet, de a megvalósítás szerencsére kihúzza a csávából. Bár zeneileg észrevehetően lapos az előző „megmasterelt” projektekhez képest, a TPAB-ról ismerős jazzes és funkos elemek itt is feltűnnek. A második számban is Istennel kezd (a „Get God on the phone!”-féle beüvöltés hetekre beleég az agyadba), és ugyanazt a témát boncolgatja, amit az előző album ötödik-hatodik dala; Kendrick bűntudatáról szól, amiért ő világsztár lett, a barátai pedig még mindig Comptonban élik ugyanazt az életet, mint gyerekkorukban. Ebben a szerzeményben simán előnyként hat a nyersesség, a háttérfúvósok pedig tökéletesen passzolnak a szöveg hangulatához. Ha ennél szakmaibb véleményt szeretnétek erről a dalról, akkor ajánlom ezt a videót.
A harmadik dal a rasszizmus és a sztereotípiák ellen emel szót. Ez a legkiforrottabb produkció, amit Kendrick elő is adott a Colbert Reportban még a TPAB megjelenése előtt. A következő három dalban is hasonló témákat vet fel, az ötödik dalra viszont tényleg nagyon ráfért volna a finomhangolás, de rapper flow-ja végül ezt a dalt is megmenti. A hatodik számban váratlanul feltűnik CeeLo Green, a hetediknél pedig inkább álljunk meg egy kicsit!
Az untitled 07 | 2014-2016 önmagában létjogosultságot ad a kislemeznek. A három részből álló dal nagyon fülbemászóan kezdődik. Az elején ismételgetett „levitate-levitate-levitate-levitate” garantáltan a fejedben fog motoszkálni egy ideig. Itt is ugyanazokat a témákat összesíti, amiről a TPAB szólt. Az első részben a siker eufóriáját, a másodikban a nyomort érezteti, a harmadikban pedig visszahozza az untitled 4 refrénjét („head is the answer, head is the future”), de ezúttal nem a szellemi képességekre, hanem az orális szexre utal egy családias, bratyizós környezetben – valószínűleg az album felvételének dzsemmelős hangulatát akarja visszaadni vele.
A nyolcadik, utolsó dallal végül tudatosan hozza vissza az előző témákat, de nem zár le semmit, mert ez nem egy konceptalbum. Megérteti veled, hogy nem szabad annak nézni. Ez egy egyszerű lemez, a kimaradt dalok összessége, a vágószoba padlójáról összeszedett szalagok csokorja, amit ki kellett adni ahhoz, hogy Kendrick ezt a fázist lezártnak érezze, és tisztán tudjon belekezdeni a következő nagy projektbe.
Összességében a kislemez megítélése csakis attól függ, hogy milyen szemszögből nézed. Ha a To Pimp a Butterfly folytatását várod tőle, akkor csalódni fogsz. Ha Kendrick következő nagy lépését szeretnéd hallani, akkor is, de ha annak fogod fel ami valójában, egy keszekusza dalgyűjteménynek, ami az előző nagylemez témáit taglalja tovább, akkor rájöhetsz, hogy még mindig jobb, mint a kortárs rapperek zászlóshajói.
Ha ismertek olyan irodalomtanárt, aki elemzi Kendrick Lamart az óráin, légyszi, szóljatok! Ha irodalomtanárok vagytok, akik nem elemzik, légyszi, fussatok neki! Megéri, becsszó.
Kendrick Lamar: untitled unmastered, Aftermath Entertainment, 2016.
Fejléckép: The Guardian